Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)
1924-06-07 / 128. (576.) szám
31. hogy lehurrogják, Fekete Péter néha rátekintett és pillantásában mintha egyéb is lett volna, mint közöny és megvetés ... Verőfényes nyári reggelen a róla elnevezett kémény peremén állott Fekete Péter. Alatta harminchat méternyi mélységbe futott le a tűzfal. Egykedvűen sodorta cigarettáját, — nem törődve a vakond-okok térdkalácsgörcseivel, — amikor különös berregés ütötte meg a fülét. Bármennyire hihetetlennek is tetszett, de ezt a berregést felülről hallotta. Még mielőtt felnézett volna, eszébe csapódott az ellenséges név, amely hónapok óta ólálkodott körülötte. — Fahrmann! — zúgott az agyában. Mintha fagyos kéz markolta volna szivét. Aztán lassan, kényszeredetten feltekintett. A nyári verőben megcsillant a repülőgép váza. Magasan, magasan felette úszott a gép, mégis jól észrevehette, hogy a pilóta kihajol és alátekint a mélybe. — Milyen gúnyosan néz! — gondolta Fekete Pétéi. — Ezer méter! Annyi lehet, — motyogta. Az agyveleje — ezt még határozottan érezte, — jobbról-balra megmozdult kissé. Aztán elhomályosult minden. Véres, fekete rongy, — úgy terült el az udvar kövezetén. — A mi házunk. (Levél a dédunokámhoz.) Irta: Bodor Aladár. Édes Valakim, aki majd száz esztendő rrnilva élni fogsz az én nyomomban, ugye vissza fogsz tekinteni énfelém, mint ahogy a földműves megáll néha és visszanéz a messziről jövő barázdában ... És én itt a barázda elején erőlködve integetek feléd, hogy észrevétessein magam veled. Ugye milyen kicsi pont vagyok a szemednek az én szegény kicsi betűbarázdámban? alig láthatod az arcvonásaimat, a feléd tárt karjaimat... pedig olyan fontos mondanivalóim vannak számodra. Ügy esen- kedem, hogy higyj nekem, hogy igazolva láss, amikor a mi boldogtalan ősi házunkról beszélek. A családi ház, az ősi ház... Istenem, milyen drága, milyen szent dolog volt mindig nekem. Tapadni egy dajkáló kisebb-hazához, ügy nőni fel ezer emlékével körűlhálózva, mmt ahogy a pillangó bábkorán át szendereg a fényes selyemszálakból körébeszőtt gubójában, ezek a fényes finom szálak nem engedik, hogy a szelek elsodorják hogy földreessék; oh, egy ilyen selyemszálszövedékü otthonból röpülni ki aztán himpórosan, diadalmas tavasszal! A mi ősi családi házunkat, édes dédunokám, én már sohase láttam. Messzire kivülesett már az én bölcsőm az ő küszöbétől, fölém már nem borúit az ő komoly boltozata. Csak hallomásból tudom, hogy már igen régen valami zsidó kocsmáros jutott beléje ott messzi a háromszéki Lécfalván, elfoglalta és birokában tartja máig is bizonyára olyan erények révén, amiket még az én dédapáim elmulasztottak magukban megszerezni, s amiknek megszerzésére, fájdalom és vezekelve bevallom neked, az én megújhodási erőlködéseim is mindmáig még gyarlók voltak. Oh én megvádoltam érte a dédapáimat, hogyan voltak képesek a kezükben levőt elbocsátani, az én lelkemet hontalanná tenni!... És mo-st itt állok én is éj érzem a száz év malva rámszegződő, felelősségrevonó tekintetedet, hogy hát én, én mit tettem a családi háznak — a te házadnak is — megszerzéséért? Számot akarok adni neked. Már gyermekkoromon át is úgy viseltem az érette való gyászt, mint egy hosszan utánam lebegő gyászfátyolt. Gyakran, mikor elmentem barátságos tornáoos, fehéroszlopos házak előtt, el-elfogódott a szivem, ahogy a bálban a lányok sora előtt: Istenem, vájjon melyik lesz a nekem szánt, aki rám vár és akit meg kell hódítanom. Egyszer Kolozsvárt alkonyat után, a sétatéri Szamos-hidon túl sétálva egy villából barátságos beszélgetést hallottam. Valaki adomát mondott el s utána családias társaság gyöngyöző kacagása fakadóit föl, mint tarka- fényű szökőkút, amely üveggolyóval labdázik. Volt benne lánykacagás és meleg asszonyi hang, amolyan nagybácsik és siheder fiúk hangja, elhalogatott lámpagyujtás előtt voltak s éreztem az argonavrágot, a tejeskávé és a friss kalács Hátát, fehér kutya jött felém a folyosóról és én szerettem volna már annak a kutyának is min^várt a nyakába borúink hogy az én birtelenűl fölfakadott otthontalan- ságom sebét, mint egy csüggedt sebesültnek, a jóságos kutyanyclvével körűlcirógassa Oda- szédűltem a rács közé szorítva arcomat és 1 a két öklömmel magamhoz akartam tépni a i rácsot, az egész házat. — Mi az öcsém? akar valamit? — kérdezte egy fehérlő hajú jókedvű öregúr az ajtóhoz jőve. — Ezt a házat akarom, — feleltem kiszáradó torokkal, teljesen ostobán. — Igen? Elkésett egy kicsit öcsém, — felelte kedélyesen — ez már az enyém, hetven | év óta. Egyébként mennyi pénze van rá?. A zsebembe kotorásztam. Persze, mindössze egy karzati szinházi jegyre valóm volt benne. És ez lesújtott, mintha csak most ébrednék rá a fájdalmas és gyalázatos sze- génységemre. Fáiadtan téptem !e két marko- ' mát a vasrácsról, s mikor bódűltan haza értem, még az anyám is észrevette homlokomon a két vörös főikiáltójelet, amit a vasrácsok a neki'kfeszűlt homlokomra Írtak. íme, diákkoromban alapok nélkül álmodozó voltam, inkább utódnak, mint ősnek való. De a házam, a házunk, minden kővével, súlyos komoly bútoraival, csöndes és romantikus zugaival mind erősebben, kövotelőbben hívott. Könyveimbe rajzolgattam, építész barátaimmal tervezgettem, élénk meglepődéseiktől és ellenvetéseiktől kisérve. Közepében tizenegy méter hosszú, hét méter széles ellipszis alakú szoba lesz,ablaka csak egy, fölfelé, az égre, nagy ellipszis alakú, és majd mindig tárva, hogy beleessék az ég, a szép eső, a szép hó. Alatta még nagyobb implúvium, szintén ellipszis alakú márványszélű vízmedence vízi virágokkal, halakkal vagy kis kacsákkal is. És | alig valami butoi, csak a körülszegélyező oszlopok közeiben képek és szobrok, aztán női kézimunkaasztalka s gyékényszék a vízmedence mellé. És így tovább, az ebédlő asztal közepén állandó kis szökőkút; tetőn a könyvtárszoba egész, labirintus. És virág, mindenütt sok virág... Szégyenkezzem ilyen tervezgetéseimért? Azt hittem, ha az ember nagyon, fanatikusan akar valamit, a sors nem tud neki végkép ellenállani. De nem csupán álmodoztam. A háború elejétől félretettem a ház megépítésére minden polgári és tiszti fizetésemet. Ügy gondoltam, hogy éppen ez a pénz, verejtékes fáradalmaimnak s életem kockáztatásának ára s a véren szerzett érmeim pótdijai, a legarra- valóbbak, hogy belőlük építsem meg a rég sóvárgott családi házat magamnak és unokáimnak, százesztendökre, míg a kövek és a vérembe Írott forró törvények tartanak. Kolozsvárra, ebbe a nagy magyar rajongásokra méltó városba terveztem a házunkat, és hozzá legalább egy kicsi kertet, olyan gyümölcsökkel, amikről tudom, hogy az ízét már a nagyapám is szerette, és bizonyára az unokáim Ínye is örököni fogja az izüket: illatos pojnik és batul almafák lesznek, barack és muskotály szőlő. Szerelmes ábrándozással úgy kívántam néha, hogy ha meghalok, beleszántatom poraimat a fölavamndó ősi telekbe, hogy az unokáim se merjék idegen kézre elad ti, mint a lécíalvi dédapáim megtették Együtt volt már majdnem az egész pénz, amikor — egy erős kisértésen nagyot botlottam. Tizenhét nyarán gyönyörű kozák lovakat zsákmányoltunk. Túltéve magunkat a szigorú l.adseregparancsokon: a legszebbeket visszatartottuk s magunk használtuk. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre nekem egy csudaszép ló jutott; mikorra kiápoltam, olyan volt, mint egy visszavarázsolt herceg- kisassszony, bámulta és irigyelte az egész ezred a pompás Bertát, ahogy elneveztük. Kitudódott, híre támadt a csodálatos kincsnek. Nagynehezen megengedték, hogy elárverezzük magunk közi, mert az egész ezrednek fájt a foga rá. Én már féléve összeszoktam vele, Berta is bolondul szeretett engem s én se tudtam róla lemondani. Az árverésen a szomszéd dandár parancsnoka, egy utálatos morva tábornok, képtelenül fölverte az árát. Nem hagytam; a morva próbálta bajtársi szóval, fenyegetéssel, de én annál szenvedélyesebben ragaszkodtam a lovamhoz. Ráment a ház árának fele, de nem birtam másként tenni. A gyönyörű Bertát aztán nem birtam hazahozni, odaveszett. Mikor ezentúl a fronton házak, falvak égtek, az én házamat is ott láttam mindig köztük égni. De most már annál dühösebb makacssággal akartam mégis menteni. Minden filléremet megkuporgatva a veszteség pótlására fordítottam. Már — már újra együtt volt az egész, mikor jött az ■ összeomlás. Milyen képetek van nektek az iskolai tankönyvek és a száz év alatt megirt regények alapján a mi nagy összeomlásunkról? A roppant nagyságú kép mozaikszerűn apró egyéni tragédiákból van összerakva. A mi országunk ezeréves pillérei közűi az egyik alázuhantában maga alá temette az én parányi sorsomat is, letörte a Magyar hímzés és szőnyeg. Irta: Gr óh István; az Országos Magyar Iparművészeti Főiskola igazgatója Ha az otthon művészetéről szólunk, elsősorban a hímzést kell tennünk annak, az asszonyok- lányok müvészkedését. Igaz ugyan, hogy nem minden ország asszonya hímez. Amerikáról hallom, hogy az odavaló nők nem foglalkoznak efféle „haszontalansággai“, megcsinálja azt a gyár olcsón és épp olyan szépen. De érdekes, hogy újabban az amerikai nőnevelők rá akarják kapatni a lányokat a kézimunkázásra . Nőiesebbé akarják őket tenni, otthontszeretőkké, ehhez pedig hozzátartozik a kézihimzés. A mi népünk asszonya himez, kivált ott, ahol az idők viharai nem bolygatták meg a falu rendjét. Sajátságos, hogy az Alföld parasztasszonya kevesebbet törődik otthona ékesitésével mint a palóc vagy a dunántúli nő. A török dulás felkavarta ezt a népet és még mindig mintha telepeseknek éreznék magukat. A magyar hímzés virágkora a XVII. század, a népies hímzést értve, azt, ami nem igazodik semmiféle történelmi stílushoz. A középkorból, a román és csúcsíves művészet korából nem maradt ránk népies hímzés, bár fel kell tennünk, hogy köznépünkben akkor is éltek azok a jellegzetes keleti formák, amik oly kedvessé teszik dolgaikat. — Népies himzésTŐl szólva mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy az egész Kárpátok övezte medence egyetlen etnográfiái egészet alkot a képzőművészet szempontjából. Kicsiny kivételt képez az oláh népművészet Erdélyben, amin bizánci templomi formák hatása érzik meg; ezenfelül Délen jelentkezik némi délszláv hatás hor- vát részről. Egyébként a Dunántúl és Alföld magyarja, meg a székely ugyanazzal a népművészettel birt, mint a palóc meg a hegyvidék tót- sága. Sőt a Felvidék völgyeiben háborítatlanul menedéket lelve, tovább élt sok oly forma, ami lent az Alföldön elhalt már. így Sárosmegye igen változatos népviselete a régi magyar nemesuri viselet származékának mondható. Abban az időben, amit előbb a magyar hímzés virágkorának mondottam, a magyar úri himzés úgy szólván egyesül a népies hímzéssel. Templomi munkák, urasztali kendők mutatták, hogy a nemes asszony maga kÖTé gyűjtve a falu asszonyait, együtt dolgozott véliik, oktatta őket, és megrajzolta a díszítések rajzát. Ez a rajz pedig tiszta és művészi volt. Hogy csak egyetlen vármegyére, Gömörre (az én kedves Gömörömre) hivatkozzam, a berzétei, körösi, szkárosi, meg esetnek! protestáns templomok urasztali kendői tanúságot tesznek ennek az ornamentikának szépségéről. Az olasz hatás ez időben már nem érvényesül, mert Itáliá- val meggyérült a kulturális kapcsolat, ellenben élénken érezhető a német renaissance, de főkép a tőrök hatás. Ezek a hatások nem csökkentették a munkák eredetiségét, sőt élénkítették a mi asz- szonyaink munkáit. Különösen megbecsülték a keleti dolgokat és adat maradt arra is, hogy magyar házakba török himzőasszonyokat hívtak munkára. A XVIII. században Mária Terézia kései barokk stílusa kissé bágyasztotta a magyar hímzést, de ebből az időből is nagyon szép alkotások maradtak ránk. A XIX. század folyamán aztán megszűnik a közösség a nép meg az uriosztály asszonyainak müvészkedése közt A külföldi ipartermékek mindjobban elöntik piacainkat és népünk mindinkább magára marad hímzéseivel. A fonnák sokban eldurvulnak, de szinte nyernek eredetiségben. Kifejlődik a laza, finomabb női himzés mellett a vaskosabb, színesebb férfivarrta ornamentika, amivel szürszabóink és szücsmestereink ékesítették müveiket. Ez a két stílus csak Mezőkövesden keveredik össze, ahol a matyóasszony var férfias díszítéseket. A XX. század, különösen a háború óta elmúlt esztendők a magyar himzés megújhodásának évei. Izabella főhercegnő Pozsonyban már a század első éveiben feltámasztja a XVII század formáit, a háború után pedig egyesületek és magánosok tömegesen foglalkoztatják asszonynépünket és a magyaT himzés a világpiacon ismert cikké lesz. Felötlő, hogy mig azelőtt a falu leánya hímezett inkább, most a városi nép mellékkeresete ez. Rávitte az anyagi gond. Nem igen van múltja a magyar szőnyegnek, de jelene annál inkább, őseink ismerték és megbecsülték azt a sajátos geometrikus rajzu szőnyeget, amit a kisázsiai törökség csomózott s még ma rs van belőle a legtöbb erdélyi református templomnak, de csak egy ránkmaradt magyar Írásos szőnyeg mutatja, hogy megpróbálkoztak nálunk is a készítésével. (Szlovenskőn a szepeshelyi székes- egyháznak van ilyen török szőnyeggyüjteménye, ha nem is olyan gazdag, mint például a brassai szász templomé.) Az uj magyar szőnyeget nemrég elhunyt kiváló festőművészünk, Kőrösfői Kriesch Aladár kezdte készíteni gödöllői műhelyében s az ö révén az a technika magyon elterjedt. Ma sűrűn csináltatják vállalatok és magánosok, sőt örmények telepedtek meg Pesten, a szönyegkészités célzatával. Igaz, ma még ez a nagy produkció nem más, mint régi keleti minták megismétlése. De ez az első lépés. Majd el fog jönni az idő, amikor kialakul a magyar szőnyeg művészi típusa és ismertté válik a világpiacon. házam gerincét. A kistökét nem lehetett megvédeni az elértéktelenedéstől hiába öltötte magára a legkülömbözöbb álarcokat. Voltak akkor, akik értékpap.rokban bíztak, mások talpbőrbe, cukorba, rézbe vagy egyébbe fektették a pénzüket, voltak akik még ezekben se tudtak bizni, ezek politikai karrierbe fektették be mindenüket. És azok voltak a legokosabbak, akik lcgbizalmatlanabbak voltak. Nem mentegetőzöm avval, hogy egy ügy űn hiszékeny voltam. Igaz, hiszem, hogy a népeket és egyeseket nem élelmes bűneik, hanem élelmes erényeik tartják fönn állandóan, és csak az övéknél mégnagyobb erények győzhetik le őket, mig az igaztalanságok csak pillanatnyi előnyöket hozliatnak. Csakhogy én és a fajtám valahogy állandóan pillanatnyi hátrányban voltunk és élelünkben csak rövid pillanatokig élve .hettük állandó előnyeinket. Különösen olyan időkbe esett az életem, mikor szegény magyar fajtám a vereségnek fájdalmas, hosszú — csak egyes embereknek bosszú — pillanatát élte. Megéltem én is ezt a kibirhatatlannak, ki- várhatatlannak tetsző pillanatot. Most hogy lehajtott fejjel, nehéz lélekzetvétellel feléd sóhajtok, úgy gondolom, éppen e pillanat sötét hullámvölgyének legmélyén járok. Szegényesen növekszik a pólyás, kedvesarcú kisfiúcska, akinek a te nagyapáddá kell lennie. Bámész nagy szeme fölé idegen bérház mennyezete borúi, ideiglenes lakás idegen ablakszemei és zúgai tükröznek beléje; két év múlva talán fölemelik a lakbért s akkor örökre kihurcolkodunk innen... Oh hogy szeretnék állandóságot egész életre való emlékeket, szerkezetet adni a lelkének, családi házat, hogy majd ő is abban nevelhesse föl a fiait hogy majd abban neveljenek föl téged is, akiket én már sohase foglak látni, de oltha- tatlanúl szeretlek, te száz év múlva is élő ... Szeretnék erős finom boltozatot húzni föléd és fényes szemed sugaras tavába szeretném belemártani illatos pojnik, batulaalmafa, barack és muskotály szőlő fiatal csemetéinek lombját akik majd öreg, nagymultú törzsek lennének akkorra, mikor te a játékaidat kihozod alájuk ... Kicsi dédunokám, öleld meg azt az almafát; akármilyen messze feküdném is akkor, ismert vagy ismeretlen sírban, talán mégis a kolozsvári temetőben, vagy rajvonalban elhullva a nagyváradi halmokon, vagy akárhol is: annak az öreg almafának a finom hajszálgyökerei bizonyosan elkúsznak szét- porlort szivemig, körülfogják, bogozzák, szívják örök mesével, vigasztalással, elégtétellet már azért is, hogy édes almát teremjenek belőle odafönn teneked, édes unokám. Mikor ezt a levelet irom hozzád, hajam a halántékomon őszül már, el- elmaradnak az éjjeli alvásaim és kifelé meggy érült már a mosolyom. És még mindössze nagyon-nagyon kevesem van együtt a családi házunk megépítésére. De építem azért csüggedetlenűl. Uj Kőmives Kelemenként beleépítem a nyugalmamról és békémről való lemondásomat, áldozattál megégetett sok drága szépség hanv vát, — oh azt a házat meg akarom építeni nektek, akarom igazán. Azért ne Ítélj el és ne restelkedjél, édes unokám, ha valamelyik egykorú levél széljegyzetében azt olvasod, hogy a te dédapád nem neki való aprógaras gyűjtése közben hagyta abba véletlenül pihenőiden életét, száraz kenyér volt a tarisznyájában és rossz volt a cipője, de a halálban is az álmodott családi ház áldó hozzáhajló boltozatára szegezte gyermekűi brzodalmas tekintetét. Nekífesziilés a tavasznak. Pattanásig feszül minden a falánkban, A nóta, a rügy, a legény csókja. Az erdő sokszínű tarka foltja. Csak a házak csendesek. Kis ablakukba, A világ lassan vánszorogva lép be. Csak az ugatás az élet az éjbe. A vetések zöldülö táblái őrzik A falu ködős havára a rozst Áldottak százszor a dús kalászok. Mezítlábas gyerekek verekednek Tavaszi dacból az árokparton. Csak a közöny téli minden arcon. És a csók igazi tavaszi nálunk Földszagu, ügyetlen, jól csattanó, Mint egy bimbó, egy frissen pattanó. Túl ködön, havon, hidegen déren, Felkacag vigan minden faluban. Legénycsók, Iánycsók csattan egy kapuban. Marék Antal.
