Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)
1924-06-07 / 128. (576.) szám
Á többiek kezében megállt a -felemelt serleg és rémület birkózott arcukon az előbbi jókedvvel. Mert amint felemelte serlegét, meglátták a íeketekövü gyűrűt és amint ajkához emelte a lserleget, megcsillant a kő és a kiugráló vörös 'lángok rémülctes babonát ütöttek a többiek hidegedé mellébe. És egyszerre dadogosodott lefelé rángó színtelenedéit ajkukról: — A gyűrű! A művész felnevetett. Édes, feltörő, fehér csengésű kacajjal: — A gyűrű! — és szeretettel simította végig ujjával a gyűrűt,—ez az én szerencsegyü- rüin. Én nem vagyok babonás, de aki adta az volt. Szerencsét hoz rám, azt mondta. És azt hozott. Az én gyűrűm. — És szavai szeretettel csókolták a feketekövü gyűrűt. A többiekben felugrott szörnyűiét most Hatalmassá terpeszkedett és átölelte őket rosszakká: — Az ördöggel cimborái — kiáltotta egy — szerencse gyűrűnek nevezi az átokhozó gyűrűt! 1 — Ördöggel cimborái! — süvített ajkukról, a rossz. ‘ A művész szeméből kiesett a jókedv és nemértő csodálkozás könyökölt ki belőle. De a többiek rémületbe zuhant szívvel menekültek tőle. Egyedül. Egyedüli áll. A kezében a kiürített serleg. Szivében az érthetetlenség. \ Vállatvont. ( 1 Este, mikor a terembe ment játszani. Á terem lélektelenül vibrálta az ürességet. Várt, Várt, Várt. De nem jött senki, ítéltek felette. Megbukott. Aztán hazament. Másnap ismerősökkel találkozott és elfordultak tőle. Magasratörő örömhanggal nyújtotta kezét egy gyerekkori játszótársának, de ez a játszótárs idegenként hagyta ott. Pedig megismerte. Kitárult szívvel, kacagó szeretettel jött haza hazájába és az itthoniak kivetették szivükből, mint a rohadt gyümölcsöt kezükből. Egyedül volt. Csak a városvégi erdő fogadta régi megértéssel, változatlan szeretettel. Az erdő fái elébe szaladtak, jó suttogással, átölelték őt zöld ragyogással. Csak itt az erdőben játszott hangszerén. Csak itt. Csak itt, mindig. Az erdő fás zöld karjai, amint szétterpeszkedtek a puha levegőben, szebb tapsokat né- multak neki, mint a legforróbb esték szédületes, káprázatos sikere. Egyszer, amint befejezte játékát, egy lány jött felé. Felé nyújtott két kézzel, arcán köszönetes melegség ez előbb hallót játékért. A művész keze már felajzott boldogsággal lendült a lány kinyújtott keze felé, de egyszerre felhozott benne a gondolat: — Hátha nem tudja, hogy én az „átok- bozó“ gyűrűt hordom? Es előrelendült kezét szótlanul lobogtatta a lány szeme előtt, hogy a fekete kő vörös csillogása boldog bukfenceket vetett a fényben. A lány tekintete rázuhant a kőre. Egy mosoly táncolt arcán. Aztán megfogta a művész kezét és lágy ujjal végigsimított a kövön. A művész úgy érezte, hogy ez a lágy uj, most a szivébe simit szer etetet. i 1 — Ismered? — kérdezte bizonytalanul bi- csakló hanggal. — Még nem láttam. — félsz tőle?,/"' — Nem. — Tőlem? — Nem. — Én az ördöggel cimborátok. — Nem. — Még nem ért szerencsétlenség, azért. — Nem. — Nekem szerencsét hozott, azért — Nem. — Mit nem? — ugrott ki a türelmetlenség a művészből. — Nem a gyűrű hozta a szerencsét és nem a gyűrű a szerencsétlenséget! — Mint én! — ujongott a művész száján a váratlanság. Aztán leültek és a lány beszélt: —Azt mondta valaki: El kell adni a gyűrűt! „Ha átokhozó, ki veszi meg?“ Egy másik: El kell ajándékozni! „Ha szerencsétlenség éri az ajándékozottat és hisz az átokhozásban, nem kettős lesz szerencsétlensége ?“ Egy harmadik: Folyóba kell dobni! „Es ha a folyó kiárad, nem a gyűrűre fogjátok? Egy negyedik: El kell ásni! „És a föld terméketlenné válik, nem a gyűrűt átkozzátok ?“ Egy ötödik: — Á férj: (a feleségével sétált. Most megáll egy pad előtt, rágyújt.) • Az asszony: (egész este ideges. Rászól.) Gyere már kérlek!---A f érj: (azért is szelíden, hogy ki ne törhessen a „vihar".) Mindjárt cicám ... Az asszony: Gyere,, mert itt hagylak!... Tiz óra elmúlt... Minek megint az a szivar. A férj: Üljünk le egy kicsit fiacskám! Az asszony: Nem ülök! A férj: (leül.) Ülj, le, fiacskám... Nézd, most kezd kellemes lenni! Érzed? ... érzed ezt az illatot? ... Az asszony: Kész nyaralás! Mi?... A férj: Bizony... Vegyél csak mély lélegzetet ... Most milyen kellemes ... csakugyan, valóságos nyaralás! Az asszony: (mérgesen.) Este tiz- óra után ... A fasorban ... Egy pádon ... (Leül, de elfordul.) A férj: Ugyan fiam. az emberek csak egymást majmolják azzal az utazással---Kérlek , várj csak---- Látom, hogy ellent ak arsz mondani.. Az asszony: Igen, igen, mert... A férj: (nem hagyja szóhoz jutni.) Nincs igazad fiacskám ... Az asszony: De legalább... A f é r j: Hidd el, hogy nincs igazad ... Mit akarsz mondani? Az asszony: (Lélegzet után kapkod.) Füh ... legalább azt a büdös szivarfüstöt... A f é r j: Jó ... Majd erre tartom. (A másik kezébe veszi a szivart.) De most... most-végy lélegzetet... mélyen----- Érzed?---Hát nem élvezet ez? ... Az asszony: Nagyon nagy élvezet!... Te jól érzed magad, azt elhiszem!... A férj: (Megfogja a kezét.) Igenis jól érzem magam ... Én csakis a fővárosban érzem jól magam. Én csak itt tudok nyaralni. Azt kevés ember tudja. De nézd, nem pad ez a pad^... Nem fa ez a fa? ... És nem nagyszerű itt a levegő... És mindez csak a kapupénzbe kerül... Kérlek várj csak, látom, hogy ellent akarsz mondani... Az asszony: Honnan tudod? A férj: Mert amióta feleségem vagy, egyebet se csinálsz, mint cllentmondasz ... De nézd... Nem kellemes itten?... Csend van ... Egy nesz se hallik ... Egészen úgy, mint a fürdőhelyeken, ahol ilyenkor már mindenki lepihent... Az ember ha akarja, Abázziában képzeli magát, ha akarja Gastein- ban képzeli magát... Én például most Ri- miniben képzelem magam ... Az asszony: Hát csak képzeld... de én itt hagylak!... Nem fogok veled itt nyaralni ... A férj: Nincs igazad fiacskám. Hidd el, máshol se erezhetnéd magad jobban. Az asszony: Azt te csak képzeled, mert ma olyan nagyon benne vagy a képzelődésben ... 1 A férj: Minden csak képzelődés!... Képzeld hogy már nyaralsz valahol és már ott, ülsz egy fasorban... egy pádon .., — Mint én! Mint én! — ujongott ájuMan a művész és nem engedte tovább szólni: — Megtartom magamnak, mert nem hiszek átkában, nem hiszek szerencséjében. Megtartom magamnak, mert kedves emlékem. Megtartom magamnak mert szeretem és mert mindent megtartok, amit szeretek. Csend ült közéjük. Nagy, hangos, millió szavú csend. Hárman ültek, a művész, a leány és a Csend. A1 Csend aztán, mikor már eleget szólt, felállt és messzi szaladt. Akkor a művész is felállt és a lány is. Akkor a művész megszólalt: — Mindent megtartok amit szeretek! És feketekövü gyűrűs keze fölszállt és megállt a lány jó fején: — Megtartlak, mert szeretlek: A lány engedelmes feje boldogan hajlott le. Aztán felemelte fejét és felnézett. Mindketten felnéztek. De nem egymást nézték. Nem. A messziről feléjük szeretetet integető nagy, szép Életet . . . Az asszony: Nem képzelem!... Egyáltalán he hidd, hogy ezek a butaságok kibékítenek a sorsommal... Ha csak képzelődni kell itt vagyok én... Ha képzelődéssel lehetne nyaralni, akkor én itt nem érezném most úgy magamat, mint ahogy csak egy ilyen szerencsétlen asszony érezheti magát___ Képzelődni én is tudok, mert ugye elképzeltem, hogy veled boldog leszek---Na és boldog vagyok? ... (Pontosan köny- nyezni kezd.)... itt ... veled ... Riminibe!.. A férj: Na tessék! Már Rimini se tetszik neki! Az asszony: Te!... te cinikus fráter!... Mit tudod te, hogy én mit szenvedek?!... A férj: Persze! . . . Mert egy nő csak ábrándozni tud, de nem tud elképzelni semmit! ... Az asszony: Hát Hogy kell azt elképzelni. hogy én most nyaralok? A f ér j: Alaposan! . . . Az as s zo ny : Mi az, hogy alaposan? ... A férj: Erősen . . . logikusan . . . aprólékosan . . . Teszem azt reggel, amikor fölkelsz, elgondolod, hogy ... no jó nem bánom hát . . . elutazol Ischlbe. Az asszony: (mert muszáj ellentmondani) Ischlbe nem utazom! A férj: Persze! . . . Csakhogy ellent- mondjál . . . Hát mondjuk: Abazziába! . . . Az asszony: Én a Lidóra akarok menni! A férj: Hát mondjuk a Lidóra ! . . . Szóval elképzeled, hogy ... na jó hát . . . most elutazol a Lidóra. Erre fogod magad és reggel otthon kezded kirakosgatni a ruháidat a szekrényből ... a kalapjaidat is kirakosgatod ... és ahelyett, hogy kofferekbe gyömöszélnéd a drága holmiaidat, mindent szépen visszarakosgatsz a szekrénybe . . . Szóval: „csomagolsz!" . . . Az asszony: (Sziszeg) Szóval „csomagolsz"! . . . A férj: Igen fiacskám. Aztán fölmondasz a cselédnek, mert egy nyaraló asszonynak nincs szüksége cselédre és mert a cselédnek te igyis úgyis mindig fölmondasz . . . Az asszony: Csak folytasd. A férj: Akkor azután szépen elbúcsúzol tőlem . . . Megcsókolsz tízszer, százszor, ezerszer . . . Az asszony: (Undorral.) Meg! A férj: Igenis megcsókolsz, mert elutazásnál ez mégis csak szokás. És kimégy szépen a pályaudvarra. Ha akarod én is ki- kisérlek. Az asszony: S miért menjek ki a pályaudvarra, ha nem utazom el? A férj: Látod szivecském, mennyire nem tud egy nő képzelődni? Nem azért mégy ki a pályaudvarra, hogy „elutazzál", hanem, hogy „megérkezzél". Az asszony: Hogy megérkezzem? ... Hová?!... • T' A férj: Hát a Lidóra, te csacsi!... És ez nagyon egyszerű... Bemegy a pályaudvar indulási oldalán és rögtön kijössz — az érkezési oldalon. És azt mondod magáidban: Íme a Lidó!... Milyen szép ez a Lidó!... Milyen levegő ez a lidói levegő!... És nini, mennyien nyaralnak ezádén ezen a Iádon!... Mégis csak okos voltam — gondolod magadban — hogy ide jöttem nyaralni!... És hogy fejlődött ez a Lidó, mióta nem láttam!... Már villanyosa is van!... Nagyszerű! Ennek roppant megörülsz... de azért mégis inkább besétálsz gyalog. Ez végre is a kúrához tartozik és különben is — gondolod — hadd lássák minél többen, hogy már — megérkeztél... Szóval a pályaudvartól szépen besétálsz... Az asszony: Nagyon egyszerű!... A férj: Azután szépen haza jössz... Örülsz, hogy van jó szobád, kényelmes lakásod. És mindenekelőtt megmosdasz, hogy lemosd magadról a kormot, ami a „gyorsvonaton" rádragadt... És este!... este kiülsz ide a fasorba, élvezed a friss levegőt és amint itt ülsz, arra gondolsz, milyen jó volna, ha a te jó kis urad is most itt ülne melletted!... És nagyszerű!... Alighogy kimondod, csakugyan itt ülök melletted!... Az asszony: A fasorban! A férj: Dehogy ! . . . A Lidón! . . . Az asszony: (Felugrik.) Nahát! . . . Ha te még ide is utánam jössz, akkor . . . akkor . . . (Elhatározással.) Én holnap Ga- steinbe utazom! . . . Azért is . . . A férj: Parancsolj drágám, ahová tetszik! ... A fő az, hogy este itt a fasorban találkozzunk! . . . Mégis boszorkány volt a Fazekas Márí! . „ , Irta: Kálnoki Izidor. Amióta kisgazda formálódott a magyar parasztból, másmilyen lett a falu élete. Az idegen végigmehet a községen, senki se köszönti, de még a kutya sem ugatja meg. Az is megszokta a járókelőt. Most a boltos, a kisgazda is azzal fogadja o látogatót: — Hát mi jóval szolgálhatnék? . . . Mert őhozzá is csak vásárlók járnak, meg ügynökök, megbízottak, akik üzletet akarnak kötni. A kisgazda nem olyan otthonülő és vendéglátó, mint a paraszt volt. Inkább a kaszinóban fogad, meg a „vendéglőben", netán a kávéházban, semmint a saját portáján. Pedig odahaza már úri a lakás és szalon is akad benne, „ingóórával". A zongora szinte elmaradhatatlan, de legkedvesebb az olyan szerkezet, akit nem kell nyomogatni és billegtetni, hanem az ember belekapcsolja a taktusba s aztán játszik a klavir magátul. A leggyönyörűbb nótákat játsza emberi segítség nélkül. Urnák nem kell a klavirt tanulni, csak mégvenni kell. A kaszinóban a gazda biliárdosat játszik, meg kártyásat. Nem holmi faramuci, hanem finom játékot, azaz, hogy éppen kutya neve van: szörnyű nehéz kimondani. Cseménnek hívják, vagy ilyesfélének. Ez aztán játék! Még jóformán ki sem mondta az ember, hogy „hopp a derelyének" már meg is nyerte, vagy el is vesztette. Nem érdemel az a rossz pénz nagyobb fejtöréseket. A paraszti viseletből sem maradt meg jóformán semmi, csak ami kiválóképpen célarányos. Ehhoz is csak az öregebbje köti magát. Ilyen a czizma, meg a nadrágszijj. A czizma azért, mert egy rántásra fönn van, egy lóbálásra lenn van, a szijj meg azért, mert kormányozni lehet vele az apetitust. Töltött káposztának öt likat kell ereszteni, turósderelyének hármat, pörkölt malacnak megteszi kettő is. Egy reguláris ebédet tiz-tizenkét likkal el lehet intézni. Vasárnapra, meg vendégségre több dukál. Régente úgy volt, hogy amikor a paraszt csirkét eszik, vagy a paraszt beteg, vagy a csirke. Most, ha a kisgazda rántott csirkével, vagy fiatal libával táplálkozik, olyankor a polgári elemnek beteg a zsebje. Nem tudja a szárnyas madarat megfizetni. A nők selymeket vásárolnak és bársonyt, s ők veszik meg a divatos tutankamen-szinekben pompázó apacs-kendőket. Még nem viselik, csak gyűjtik. Rövidesen majd ezek is előkerülnek az intarsiás szekrényekből, áruig a divatjukat múlt tuÜpántos ládákat fölváltották. Legények és lányok nem a fonóba járnak, se tollfosztásra, se kukoricahántásra, (talán alkalom- adtán ilyen összejövetel is akad) hanem táneps- kolába, táncmulatságra. Cigány húzza és simniit járnak. És ami beszéd folyik, moziról és operettéről szól, s ami nótát énekelnek, az a bajadérból, vagy a dollárkisasszonyból valóő A nresemendó ajkak kabarénótákat dalolnak, Tündér Ilona helyett Henny Portén alakításairól folyik a szó és az a legény a talpán, aki a legtöbb kabarémókát és tréfát tudja előadni. Mézeskalács? — az már csak népszínművekben szerepel. Gerbeaud kell a leányoknak és Peau d’Espangc . . . A lányok, — nem vetted észre? — már falun se Böskék és Marcsák, Pannik és Annák, hanem Pitik és Pirik, Lólák és Hédyk és — raccsoJva beszélnek. Talán ez szép igy nagyon, s határozott fejlődés! Mért nem volna jó a falunak, ami kedves a városnak? Most, hogy szünet van a táncban, a Jánossy Ida — jaj de szép, hatalmas teremtés, — azt magyarázza a többinek, hogy neki kissé nrelankó- likus az alaptermészete: — Lássátok fiatal vagyok, csúnya se vagyok, szegénység se gyötör, udvarióm és kísérőm is van Június. Jelenet. Irta: Liptai Imre. Szereplők: A férj. — A feleség. (Az előadás foga fenntartva). (Történik a fővárosban, valamelyik fasorban, este tiz óra után.)
