Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)

1924-06-07 / 128. (576.) szám

23

bőven, mégis mindig csak szomorú dolgok foglalkoztatnak. Csak a tragédiákat szeretem a színpadon. A megrendítő drámákat a vásznon. A vért a könyvekben. A halált és a temetőt. Mindennap eljárok a temetőbe, s ott szeretek olvasgatni, friss sorokon ülve . . .

— Ez betegség, mondja az egyik legény.

— Tudom is, hogy mi a neve, csak nem jut hamarjába az eszembe. Izé, no... perverzitás!...

— De finom neveket adsz a bolonderiádnak, véli a jámbor Juli. — Affektálsz, mint az igmándi malacok. Bezzeg, csak kellene most a temetőbe menned, vagy éjfélkor, a lelkek óráján, tudom istenem elmenne a kedved a perzitásodtól. Nappal a pillangó is röpköd a temetőben és a rigó is fütyörész a fákon . . .

— Elmennék én most is, akár mindjárt. Vagy éjfélkor is, a lelkek óráján. S ha fogadtok velem, akár ott is alszom reggelig egy síron. Velem jöhettek, ellenőrizhettek . . .

— Persze, ha elkísérnek, ha egész bizottság ellenőriz, akkor mersz. De akkor a Táni baba is mer! Egyedül menj, amikor senki sem vigyáz rád. De ekkor meg persze elmennél a templomtérre, sétálnál egyet és visszakerülnél, hogy a temetőben voltál . . .

Az előbbi csendesszavu legény csittitgatni szeretné a vitázókat . . .

— Nem olyan borzalmas ám a temető, mint az emberek rendesen hiszik. A temető csöndes, nyugodalmas birodalom, s a halottak rendes, becsületes, és jó emberek. A halottaktól nem kell félni, a halottak nem bántanak senkit: az elevenektől kell félni: azok kapzsiak és gonoszak, irigyek és ártok. De azért mégse járj a temetőbe Lia, különösen éjszaka ne járj. A halál komoly dolog, azt nem szabad tréfára fogni. S a temető a halottaké, oda csak a megemlékezés vigye az eleveneket, ne a mulató vágy, vagy a bátorságot fitogtató hajlam.

Egy tréfás kedvű legény is beleszólt:

— Ha kedve van a Liának a temetőben sétálgatni, én bizony nem rontanám el a kedvét. Nem tudom, hogy jó muiatság-e, de olcsónak elég olcsó. Csak egyre figyelmeztetlek kis lány: a Fazekas Mári sirja körül ne ólálkodjál. Mert bizony az boszorkány volt életében, boszorkány a holta után is. Hazajár az most is és éjszakán- kínt odaül az ura mellére és szivogatja a vérét. S mert másik asszonyt vett magához a szegény Fazekas bácsi, szögeket ver a csizmája talpába, gombostűket szurkál a nadrágjába, csomószámra tépi ki a haját és mezei egereket hord a hitvesi nyoszolyába. Oda ne kerülj a közelébe Lia, mert ez a némber még hidegen is boszorkány, a csontkezével belekapaszkodik a szoknyádba, s lehúz a sírjába, fiatal boszorkánynövendéknek.

Jánossy Liának megvillant a szeme:

— Hát elmegyek. Épen a Fazekas Mári sírjához megyek. És hogy ne mondhassátok, hogy Jánossy Lia csak térült-fordult egyet, hát elhozom bizonyságnak a Fazekas Mári keresztjét.

S már el is rohant.

A cigány se muzsikált, a tánc is abbamaradt, a beszéd is elnémult. Csend feküdte meg a vidámság tanyáját.

Félóra se múlott el, lihegve robogott be Jánossy Lia. Fehér volt, mint egy liliom. A halál színét hozta az arcán a halál birodalmából. Fáradtan ült le egy székre. A keresztet oda tette maga mellé:

— Megnézhetitek! Itt van! A Fazekas Mári keresztje . . .

Kézről — kézre adták. Csakugyan a vén boszorkányé. Nagyszerű lány, kemény fajta, nem hiába Jánossy-vér! . . .

— Csak ezzel a boszorkánnyal ne kezdtél volna ki Lia, szólt az előbbi öregecske legény. Mert leikecském, hiába törölte el Könyves Kálmán királyunk a boszorkányokat, mégis csak boszorkány volt a Fezekas Mári. Ez nem hagyja annyiba a dolgot. Ez bosszút áll. Ez eljár hozzád éjszakánként és szívja a véredet. Ez ráültet a seprű- nyélre s elvisz a Gellérthegyre boszorkányéjsza- kára. És a keresztjéért zaklatni fog minden éjjel.

— Engem nem, nevetett Jánossy Lia (most már nevetni is tudott, s megint piros volt az arca). Csak kifújom magamat, s megyek vissza az én temetőmbe. Visszaviszem a Fazekas Mári keresztjét a helyére, s egy-kettőre újra köztetek leszek. És táncolunk reggelig.

Az előbbi szolidképü legény közbeszólt:

— Elég volt a virtusból. A kereszt ráér reggelig.

Jánossy Lia felugrott:

— Nem igaz. Ami a halotté, az a halotté. S most é:féli kimenője van az öreg boszorkának. Hogy talál az haza, ha nincs ott a keresztje?...

És nevetve nekiindult a második útnak . . .

És várták vissza, csöndben, hallgatagon. Nem jött. Múltak az órák és nem jött. Mindenkinek valami nehéz kő ereszkedett a szivére. Valami szerencsétlenség történt. De senki se mert megmozdulni.

Reggelre aztán mindnyájan elindultak a temetőbe. Ott feküdt Jánossv Lia a Fazekas Mári sírján fehéren, halottam Mindenki láthatta, hogy visszajött, odatüztc a keresztet a helyére, pontosan a régi mélyedésbe, ámde a kereszt mellől csontok kandikáltak ki. fehér kézfejcsontok, ezek belekapaszkodtak a leány szoknyájába, fogták és nem eresztették.

A halott boszorkány magával vitte az eleven angyalt.

A megyebeli doktor, aki a halottat megvizsgálta és felhordotta, a dolgokat máskép magyarázta, mint. a falubeliek, ö arról adott véleményt, hogy a lány sietve, lihegve rohant a temetőbe, kissé remegve, félve, az éjféli órákban megrettenve vfsszatüztc a keresztet a földbe, nagv siettében forditva, s ahogy belelnyomta a porhanyós sirhantba, a szoknyája csücske is beszorult a kereszt mellé. Aztán vissza akart rohanni, de a föld nem eresztette, a sir húzta, a halott visszatartotta. Minél jobban próbált menekülni, annál erősebben húzta lefelé a halott.

Egy nagyot sikoltott és összeesett.

így mondta a doktor. De honnan ösmerte volna az öreg megyei orvos a Fazekas Mári gonosz praktikáit? Mert hiába: mégis csak boszorkány,

volt a fóketelelkü Fazekas Mári! . . .

A dollárkísasszony.

Irta: Tersánszky Józsi fenő.

Egyszer volt, hol nem volt... de micsoda beszéd az, hogy hetedhét országon és az Óperenciás tengeren túl? Mikor ez modern mese és pontosan megmondhatom.

Amerikában volt és egy dollárkirály egyetlen leányáról v,m szó.

Hogy szép volt-e? Szeretném én azt a kisasszonyt látni, aki néhány ezer millió hozománnyal csúnya. És akinek az inasa is egy száműzött király és a szobaleánya egy nagy- hercegnő.

De nem is ez volt nevezetes ezen a dollárkisasszonyon, hanem a műveltsége. Olyan müveit volt, hogy már mindent, de mindent tudott ezen a gömbölyű világon és igy nem csoda, ha már mindent, de mindent unt is.

ügy unatkozott szegényke és úgy, de úgy vágyott valami újra, valami rendkívülire, amit még nem (hallott, ami még nem történt. .

Kell-e mondani, hogy jó öreg édesatyja, a dollárkirály, nem volt olyan vágya a kislányának amit szives-örömest nem teljesített. Köréje gyűjtötte a világ legnagyobb szellemeit, hogy tán szórakoztatni tudják.

De hiába. Nem szolgálhattak már semmi ujjal, ami a szegény dollárkisasszony fásult idegeire ingerrel birt volna.

A jó öreg dollárkirály kétségbe volt esve. Már csak egyetlen reménye volt, hogy talán a férjhezmenés segít kedves kislányán.

Képzelni lehet, hogy királyi hercegeken kezdve, a nagy szélhámosokig a férfiak micsoda kiválóságai pályáztak már a dollárkisasszony kezére. De azt is képzelhetni, mennyire unta őket.

Nem csodálni hát; hogy igy felelt jó atyjának: ,

— Ó, édes jó Atyám, hát minek menjek férjhez? Hiszen a legkülömb férfi sem nyújthat számomra egyebet, mint amit már betéve tudok. Megkér, csókot váltunk, beleegyezésedért megyünk, ami már készen vár, jön az eljegyzés, arra a nászút, következésképen férjem családapa és én családanya leszek, aztán felneveljük a gyermekeinket és közben megöregszünk, végűi eltemetnek.

— Sajnos igy van — ismerte be a dollárok ura. — Ennél többet senki sem várhat az élettől.

Valóban a dollárkisasszony lassankét végleg és visszavonhatatlanul belátta, hogy az élettől semmi újat, semmi rendkívülit nincs mit várnia. És a dollárkisasszony is már csak egyre, a halálra gondolt.

De amint rágondolt a halálra, egyszerre eszébe jutott: hátha ez még szolgálhat valami ujjal? És már el is határozta, hogy érdeklődni fog nála.

Tudvalevő ,hogy mi sem könnyebb, mint megidézni a halált. Az ember vesz tizenöt centigramm morfint, beleteszi egy csésze teába és elkezdi kavargatni...

Ezt tette a dollárkisasszony is. Es a következő pillanatlan az élet réme ott ült szemközt vele, akár egy csésze teára hivott kifogástalan gentleman:

— Parancsoljon velem, — szólt udvariasan.

— Uram! — mondta a kisasszony — valamit az élet unalma ellen.

— Lássa, r— felelte a halál — nagyon szép magától, hogy hozzám fordult. Úgy értem, hogy nem osztja azokat az ostoba vallási és spiritiszta babonákat, mik az emberekkel azt akarják elhitetni, hogy az életentuli világ az én szakmám, holott csak az élethez tartozik az enyém is, amit különben maga is ismer.

— Hogyan? — kérdezte a kisasszony.

— Hát úgy, hogy az a bizonyos túlvilág, semmi más, -int az élők képzelete, vagy az élők emlékezete az elhunytakról, aminek legteljesebb nemét halhatatlanságnak hívják. Ezzel, ha parancsolja, szolgálhatok, akár ebben a pillanatban is. Jelenleg ugyanis éppen egy ifjú költőhöz megyek innen, aki éhen fog halni, ö föltétien osztályosa a halhatatlanságnak. Nemcsak azért, mert mindé kiig művei ki-és előadatlan hevernek a kiadók és színigazgatók fiókjában, hanem azért, hogy korai halála, mint valami arckcnőcs, széppé fogja festeni emlékképét. Hanem van még pár órája. Jöjjön velem és látogassa meg. Ezzel

bizonyára bearanyozza utolsó perceit, és valami csodálatos beszély megírására ihleti őt magáról, mint amilyenek csak valaha a mesék voltak. Ez majd belekerül poszthumusz müvei közé és maga ele együtt, a halhatatlanságba. Nos, megfelel-e ez magának, az unalor- ellen?

— Fúj! — biggyesztette ajkait a kisasszony. — Hisz ez a legolcsóbb vasárnapi tárcaromantika, amilyen ala csak valaha nagyanyáink kíváncsisága számára „jövő vasárnap folytat- juk“-ot Írtak.

— Akkor sajnálom, — felelte a halál indig- nálódva, — de máshoz kell fordulnia tanácsért. Nagyon sajnálom.

— Ne sajnálja! — szóit egyszerre a kisasszony és bágyadt szemei felragyogtak. — Kegyed egy kitűnő őtletet adott nekem. Eddig mindent megki ékeltem, hogy a különösben, az újban, a mindennupiatlanban keressem a szert unalmam ellen. Most rájöttem, hátha épp az ellenkezője hozza meg? Olyan egyént fogok keresni, akiben semmi rendellenes, semmi köznapiatlan nincs. Ö lesz az, aki meghozza számomra az egyszerűség irját az élet unalma ellen. Ez csak világos és könnyű!

— Gondolja? — szólt a halál. — Még meggyőződhet az ellenkezőjéről ennek is.

Ezzel a halál ajánlotta magát. A dollárkisasszony pedig azonnal intézkedett, hogy felkutassák számára az embert, kinek lelke és élete semmi különöset, semmi elütőt nem tartalmaz.

Nos, a jó öreg dollárkirály ugynökhada még az nap szétszaladt a kisasszony számára a világ legközönségesebb halandójáért Mert ennek persze, az átlagosság és rendesség valóságos tökélyének kellett lennie.

De ekkor tűnt ki, hogy mig az átlagból kiváló embert ezeret is, sőt milliót is lehet találni, addig minden tekintetben különösségmentes lelket, szinte lehetetlennek látszott.

Mindenkiben, a legutolsó füszeressegéd, cipőtisztító, dijnok; gyufásskatulya-gyári- munkás,. színházi statiszta, gummicipősarok- metszö jellemében ott rejlett valami köze- pességtől eltérő tulajdonság.

Egyik falánk volt, a másik iszákosságra hajló. A haradik arra volt büszke, hogy dalárda-tag és ha korábban kezd hangja művelésébe, operaénekes válhatott volna belőle. A negyedik a politikán volt megakadva. Meg volt győződve, hogy a köztársasági elnök pozíciójában merőben uj reformokkal boldogíthatná embertársait. Voltak, akik donzsu- ánoknak képzelték magukat, és akik azt hitték, hogy egy világhírű találmány eszméjét felejtették el életüknek egy csudálatos pillanatában, amit ellenőrizetlenül hagytak. Mások csalhatatlan módszert rejtegettek magukban jatékbankok megzsákmányolására. A tizedik életifjitó csodaszer és világmegváltó vallás és a lét titkát megoldó jelmondat és világhíres költemény-tervezetek mélységes gondolatait dédelgette szivében.

Egyszóval a szürke lelkek legszürkébb- jében is ott feszenkedett valami hóbort, valami hajlam, valami, ami elrugaszkodtatta az átlagosság tökéletes mintájától.

A dollárkirály ezer ügynöke mindhiába szimatolta keresztül-kasúl a földgolyó legel- rejtettebb zugát is, hogy meglelje a dollárkisasszonynak azt az embert, aki a nagy tömeget alkotó középszerűségből semmivel sem válik ki. Úgy, hogy a szerencsétlen ügynökök, már-már minden reményükről lemondottak.

Végre-vcgre, nagysokára, mégis felfedezték azt a ritka csodalényt, aki mindenkihez hasonlít. Még pedig csodálatosképpen, ott a dollárkisasszony tulajdon szalonjában, ahol a király is, a dollárkisasszony is mindennap szemtől-szembe találkozott vele.

De hiszen nyilvánvaló, hogy épp az kellett legyen az illette) legfeltűnőbb jellemvonása, hogy senkinek sem tűnik fel személye a mindennapi lelkek nagy tömegéből.

Wiener Jánosnak hívták, Bécsből vándorolt ki az újvilágba és szerény iktató volt a dollárkisasszony magántitkán hivatalában. A pontosság, egyszerűség valóságos csodája volt. Nem evett, nem ivott soha többet mint kellett. Annyit adott ruházatára, amennyit kellett. Szórakozott, de csak az illendőség mértékével. Kártyázott, de csak durákot. Öt szivart szitt egy nap. A gyermekkori himlőn kívül, két Ízben volt csak torok- gyulladása. Szerelmes volt a gépirókis- asszonyba. Újévi fizetésjavitáskor meg akart házasodni.

Megmagyarázták neki sorsa roppant fordulását, hogy a dollárkisasszony őt szemelte ki élettársául.

Ebben is megfelelt a várakozásnak. Nem csapott egy műk hűhót sem a dologból.

— Gernacht! — Felelte egyszerűen. Mert józan eszével, szentül meg volt győződve, hogy ugratják.

De mikor meghallotta, hogy a rendelet főnökétől, a dollárkirálytól érkezett, a fölöt- te_i iránti kötelességtudást és engedelmességet, mindenha legfőbb életelvének Ítélve, belement a játékba.

Felöltötte atyjáról maradt Ferencjózsef- kabátjából zsaketté alakított feketéjét. Vigyázott, hogy a strupli ki ne bújjék nadrágja szára alól és a nyakkendője a zsakett gallérja fölé ne tolakodjék. A virágüzletben vett egy nagy bukétot és pont tizenkét órakor délben megjelent a dollárkisasszony fogadó-termében.

— Vártam önt, — fogadta öt kedvesen a dúl'árk'< a ■iszony. — Parancsoljon helyet.

— Kezét csókolom! — kezdte az iktató az üdvözlésen. — Köszönöm! — folytatta és leült, majd tüstént rátért a tárgyra. — Kedves kisasszony, vettem szives érdeklődését és van szerencsém ezennel megkérni a kezét.

— Kedves uram! — válaszolt a kisasszony.

— Végtelenül örülök megtisztelő kérésének. Önhöz megyek, mert beláttam hogy csak az egyszerűség lehet életem egyetlen ideálja. Az egyszerűség és puritán tisztaság legyen életem vezérlő elve, amit az ön egész lénye sugároz szerte magából

— Az életem és a lelkiismeretem, — felelt az iktató, — oly tiszta kisasszony, mint a nagyapám lába, mikor a böjti lábmosásra ment.

A dollárkisasszony jéggé fagyott a meglepetéstől:

1 — Mit beszél ön uram?

— Ez az egyetlen büszkeségem és a családomé. Úgyszólván családi jelmondatunk,

— magyarázta az iktató. Ugyanis a családomból került ki azon tizenkét aggastyánnak egyike, akinek az ősi hagyományok szerint, nagyböjtben a császár megmosta a lábát. Mármost elképzelheti, hogy a fenséges kezeknek nem igen volt mit leöblíteni róluk, az után a sikálás, gondozás, pácolás után, amit előzőleg a családunkban kaptak nagyapám lábai. Hiszen ez a két láb valóságos családi büszkeségünk, úgyszólván eleven ereklyénk volt. De kegyed az első kisasszony, akinek szerénytelen kérkedem ezzel a családi titokkal.

Szegény iktató! Azt hitte, legalább egy csekély részben méltóvá tette magát a dollárkisasszony magas' kitüntetésére.

Ehelyett elhült, mikor'az így jajdult fel:

— Oh jaj Wiener-ur, hát önben is csalódnom kellett. Hiszen akkor ön sem bírta kivonni magát valami kivételesség alól. Mégis csak itt van a családi hiúság, ami túlteng önben a mindennaposság hibátlan keretein. Menjen uram, hagyjon el! Hagyjon el a végleges és visszavonhatatlan csüggedésnek, hogy uz élet valami érdemeset tartogathat még a számomra. Kolostorba vonulok és a teljes magány és ismeretlenség lesz utolsó menedékem.

Önök a tanúi, hogy a dollái kisasszonynak ez az utolsó vágya sem teljesülhetett. Hiszen ime itt írom meg róla a mesét, amely kiragadja élete példáját az ismeretlenség homályából. Remélem minél nagyobb nyilvánosságra.

A varjucsákók.

Irta: Orosz Sándor.

Balázs bátyánk kúriája ott fehérlett a lankák tövében, a faluvégen.

Piros pünkösd tájékán valóságos virágbokréta ölelte körül az öreg épületet. Az illatozó orgonák kék és fehér bugái lágyan odatapadtak az ódon falakhoz, az udvaron pedig öreg gesztenyék vastag karjaikat nyújtogatták, Fölálló fehér és piros virágaik, akárcsak a karácsonyfák gyertyácskái, a verőfény aranyában fürdették selymes szirmaikat.

Itt lakott és gazdálkodott az öreg út. Ha Mihály napkor megtelt a csűre, pajtáta, pincéje, előszedte berozsdásodott drótcsövüjét és tavaszig efva- dászgafcott. Igazi típusa volt az immár kihaló félben lévő öreg vadászmestereknek, akik a vadászatot nem az őlés szenvedélyéért űzik, hanem azt vig kedéllyel, egy pohár karcossal, eredeti ötlettel és arany hangulattal fűszerezik. Ha az erdőbe kicihelódött, ott elmókázott velünk fiatalokkal, a legártatlanabb képpel beugratta egyikmásikunkat valami csínybe, annak sikeTén mindig jót mulatott és kiengesztelésül valamennyiünket „fürjecskéjé- ből“, a fakulacsából nyíri vinkóval megszoptatott.

Télen napokon át űzte az erdők agyaras remetéjét, a csalitosok ravasz komáját, friss havazás után nekifeküdt a nyest csapájának és ungon — berken keresztül követte. A hosszú fehér éjszakákon kiült a folyó partján vidralesre, mivelhogy legkisebb unokáinak kijárt a prémes sapka.

Csodálatos acélszervezete győzte a nehéz fáradalmakat

De tavasszal, ha hóolvadás után a levegő megtelt a szikkadó föld nehéz illatával és az aszott tarlón kiütötte sárga fejét a körömfü, megittasult a rög nehéz szagától, mordályát az őzlábas fo-