Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)

1924-06-07 / 128. (576.) szám

21

<r*rn*IM íTiw»T-iir«iMiiMü»a——11— ...~ rmimnr

^J

bo'fihpiP ^^'HAAÍy

— Schalkház Sára novellája Berger Oszkár rajzaival. —

nyúljon, Bodóné asszony meg összecsapta i két kezét és élénk hangon igy szólt:

— No né, milyen véletlen! Nézd csak Erna ki van itt.

A leány visszafordult, egy darabig úgy áll ott, mint aki meglepetést színlel, majd bágyadtan mosolygott és kezet nyújtott Sóthy- nak. — Jó estét kívánok.

Egy-két banális szó után: hogy vannak hölgyeim ... jól érzik magukat? ... Sóthy odaszólt a pincérnek: — az étlapot, Ernő!

Ez a rövid három szó: az étlapot, Ernő! eléggé jellemezte a helyzetet Bodóné asszony előtt. Aki a gyomrára gondol, mikor meglátja a leányt, akit szeretett, imádott, — ez a hajdani kérő már megkérdezte magátol: és ebbe a leányba voltam én bolondul szerelmes?

— Menjünk, Erna, — mondta. — A mérnök ur éhes; hagyjuk vacsoráink

De Erna még habozott. Még meg sem kezdte a hadjáratot és már is adja fel a harcot? Az éhes gyomru férfi csak nehezen melegszik, de hátha a jóllakott Sóthyt majd könnyebben kezeli? Bort is talál inni.

— Én még enném egy fagylaltot, mert szomjas vagyok, — mondta. És jelezni akarva, hogy még itt óhajt maradni, szegfűit újból az asztalra helyezte.

Sóthy nem lehetett illetlen, hamar székeket

tolt a hölgyek kényelmére. Erna helyet foglalt, Bodóné is letilt és kérte a mérnököt, hogy csak sans géné vacsorázzék. És Erna is mosolygott és azt mondta Sóthynak, hogy csak lásson az evéshez. Aki éhes, az egyék és ne törődjék mással, mikor ismerősök közt van.

Meleg, nyájas szó volt, Bodóné is gondolta, hátha fölmelegszik a mérnök és beszélgetni kezdett, de ez csak kedvetlen maradt, mint akit feszélyez valami és alig evett egy falatot. Elég szellemes ember volt, ők ilyennek ösmerték, de most úgy ült ott köztük, mint pesti menyei között az öreg falusi zsidó.

Az a nagy becsületessége nyomta. Nyolc évvel ezelőtt, mikor azt mondta Erna, hogy még nem akar dönteni, az ő válasza az volt, hogy: jól van akkor várok, amig dönteni tetszik. Ez ugyan mire sem kötelezte, de — gondolta — hátha ez a leány itt azt váltónak vette, amit eltesz az ember, hogy kérőbb prezentálja?! Most utjokba került és ugyan mit mondjon vagy csináljon, ha ez a már vénecske Erna a fülébe suttogja: ön várt és én is vártam. Es most úgy döntök, Sóthy, ahogy egyszer akarta hogy döntsék.

Jelentse ki nyiltan: az régen volt, nagysád és én nem érzek már úgy, ahogy most nyolc éve éreztem. Vagy vegye úgy a dolgot, hogy aki váltót adott, az fizessen, még ha nem is kapott rá értéket?

Nagyon kellemetlen felóra volt, amit az asztalnál eltöltött, de ha ő neki kínos volt, Ernának az jóval több: fájdalmasan gyötrő volt. Szivét, lelkét marta, hogy akiről tudja, hogy szerette, akit nyolc évvel ezelőtt szinte lesújtott a bánat, amiért ő még nem akart dönteni: hogy ez mindezek után most mégis csak úgy néz rá, mint valami idegen kertéz egy egy elfagyott virágra.

— Hát már mi sem szunnyad benne a régi szerelemből?

—r- Még egy utolsó kísérletet kockáztatok meg, — gondolta. — Csak egy rövid kis megjegyzés lesz. De ha látom, hogy megrezzen, hogy arca belésápad; ha csak egy izma is megrándul, mikor meg fogja hallani, akkor csak tetszhalott benne az egykori szerelem és én tudni fogom a módját, hogy életre ébresszem.

Intett az anyjának, ajkára tett ujjával jelt adva neki, hogy most hallgasson egy darabig, majd Sóthy felé fordult és élesen figyelte a szavai hatását.

— ügy aggódom, mérnök ur, — mondta. — Férjem ma síirgönyzött, hogy estére érkezik, vártam is a vonatnál, de az uram bizony nem jött meg.

Sóthyval szemben Auer-látnpa égett, tiszta fehér fénye éppen ráesett az arcára és Erna feszülten kémlelte, megrezzen-e Sóthy a férjem hallatára? Megijed, elsápad, megrándul-e arcának csak egyetlen kis izma is?

Megrándult, igen, de valami hirtelen született nagy megkönnyebbülésre rándult. Mint aki uzsorás kezébe üres váltót tett le, évekig Is félt, hogy majd azt mondja: fizess, de utóbb visszakapta, két részre hasítva: mivel sem tartozol.

— Ah, nagysádnak ura van? Ezt nem is tudtam, — mondta. — És élénk lett, beszédes, arca örömtől ragyogott; azt mondta Ernának, hogy még érkezik ma vonat, egész biztosra veheti, hogy majd azzal jön a férje és végül odaszólt a pincérnek:

— Még egy rostélyost, Ernő és egy üveg neszmélyit de frissen!

L

Mikor az aranyműves hazatért, Öreg arcán mosolyos jókedv szélesedett:

—Asszony, asszony — kiáltotta feleségének — most olyan követ hoztam, amilyent még sose bírtam, most olyan gyűrűt készítek, amilyent még sosem csináltam, pedig már régi mester vagyok!

Az asszony örök asszonyos kíváncsisággal sietett megnézni az uj kö^et:

— Mutasd, mutasd — sürgette a lassú kézzel csomagot bontó férjét.

Az aranyműves szép, nyugodt mozdulatokkal, láss., tevésekkel bontogatta a kicsiny bőrzacskót.

S aztán kiemelte a követ. Lágyan, puhán

fogta, mint egy mimózás virágot.

Tenyere közepén büszkélkedett a kő. Fekete volt. Fekete, mint a legfeketébb árnyék fekete, mint a fekete harag, fekete, mint a legfeketébb feketeség.

Aztán két ujja közé simította a követ és megmutatta a ragjmgó nap fényében. A nap ráugrott a fekete kőre és ez a ráugrás vörös lángu csillogást villogtatott a kövön. Ott ugrándozott a fényben a fekete kő és vörös szikrák kápráztak sziporkázva.

Az aranyműves két ujjával elégedetten táncoltatta kövét a napban és boldog mosollyal élvezte felesége megnémult csodálatát.

— Ez kő. Mi? — Kérdezte örömös hang- gaL

Az asszony fázósan babonáskodott:

— Csúnya! Csúnya! Jaj, de csúnya! Olyan, mint a pokol, fekete, és mintha belézárt manók kárhozatos dühvei táncolnának benne. Olyan mintha az ördög fekete szeméből csapna ki a vörös láng...

Az aranyműves sugárzón kacagott':

— Hiszen az! Ördögkőnek hívják.

— Ördögkő — szörnyülködött félősen az asszony — ördög kő ... Ja jaj! Hogy vehettél ilyen követ?

Az aranyműves szeretettel, mosolyos szemmel becézgette a fekete követ.

— Asszony, asszony, nem tudod, mit beszélsz! Hisz ez a legritkább kövek egyike. Úgy örülök, hogy megvehettem.

Az asszonyban eddig alvó babonaság most felébredten ugrott talpra és remegőn szorította össze félős szivét:

— Ja jaj! Minek hoztad ezt a követ? Meglásd nem hoz ez jót nekünk! Meglásd, bajt hoz ránk... — sopánkodott.

Az aranyműves nem hallotta felesége szavait, mert beszélni kezdett. Egész művészete ott büszkélkedett csillogó szemében, mikor magyarázta, milyen gyürii lesz.

Szavai erősek voltak, hatalmasan bugyog- tak szájából, homlokáról az alkotás izott lázasan, kezeivel úgy szeFe a semmit, hogy a fekete kőből a vörös sziporkák boldogan ugráltak a napba.

Mikor már befejezte az alkotandó gyűrű leírását, büszke örömmel várt egy-két melegítő szót a felesége ajkáról.

Az asszony hallgatott.

Türelmetlen sürgetéssel szólt hallgató feleségére:

— Nos?

Az asszony osak himbálta u" "-adott fejét:

— Ja ja jaj! . , *

Az aranyműves megmérgesedett.

— Ja ja jaj, de szamár vagy! — ugrott ki a hirtelen méreg száján.

Aztán jól bevágta az ajtót, bement a műhelyébe. A bevágott ajtó oly hangosat ütött, olyan mérgesen kiabált, mint a káromkodás.

Az asszony rémülettől bénultan maradt kint:

Ja jaj! tudtam, tudtam, hogy bajt hoz ez a kő!... Itt van ni!... így még sose szólt hozzám ... És hogy bevágta az ajtót... Ja jaj! tudtam, tudtam... Hogy én szamár vagyok . . . Ja jaj! . . . — siránkozott sipogva és a babona most ölelte át először végzetesen.

Az aranyműves dolgozni kezdett.

Az alkotás közben elsimult haragja:

— No, no — mondta magának — mégsem kellett volna igy szólnom... De ha az asszonyok, mind olyan ostobák... no de majd megbékítjük, ugye szép kövem?

Dolgozott. Dolgozott.

Se nappala, se éjjele nem volt. Már szerette volna készen látni. Enni se igen akart, aludni se.

Az asszony nem mert szólni, csak a szomszédoknak panaszkodott kicsinyesen.

— Jaj! ez a gyűrű! Jaj! ez a kő!... Se aludni, se enni nem akar... Jaj! mennyi bajt hozott... jaj! mi lesz még ebből!... — vég- telenkedett a sopánkodás belőle.

Aztán mégis csak kész lett a gyűrű.

Késő éjjel volt, mikor alkotása már teljes meglettséggel lobogott a mécses szapora pislogásában.

Az aranyműves maga elé tette és diadalmas

boldogsággal nézte.

És amint nézte, diadalmasan dobogó szive egy nagyot ütött.

— Oh ez a szív — fájlalta szomorún — már régen rendetlenkedik.

És a szív, most az örömöt, a diadalt dobolta, gyorsan, gyorsan, egyre gyorsabban, a szegény öreg aranyműves csendesitően simogatta a szíve helyét, de az csak pergett... pergett, aztán nagyot ugrott, egész a fülébe és hirtelen megállt...

Szegény öreg aranyműves megállóit szívvel odaborult az asztalra, a feketeköves gyűrű elé, holtan.

Másnap reggel az asszony őrületes, felvijjogó sírása összefuttatta a szomszédokat:

— Ja ja jaj! tudtam, tudtam... Mondtam... mondtam ... de nem hitte ... ja ja jaj... — és sírástól kicsukló hanggal jajveszékelte el nekik a gyűrű történetét és oly meggyőzőn lobbant ki szavaiból a babona, hogy a .jbbiek mind megborzongtak.

És ekkor kapta először szegény gyűrű az: átokhozó nevet.-Az özvegyen maradt olcsó pénzért eladogatta az aranyműves minden megmaradt munkáját.

Csak az átokhozó gyűrűt nem kérte senki, nem vitte senki.

Akik ismerték és hitték történetét, még kezükbe sem fogták, annyira féltek tőle.

Pedig szegény özvegy már ingyen is odaadta volna, csakhogy megszabaduljon tőle.

De nem kellett senkinek.

Mindennap ujultan panaszolta szomszédainak:

— Még mindig itt van!

Egy napon egy szép szőke ifjú jött, ékszereket vásárolni ifjú felesége részére.

Mikor már kiválasztott mindent, a kezébe akadt a gyűrű:

— Ejnye, de szép gyűrű! Ezt megtartom magamnak, — és ujjára húzta.

És az özvegy másnap örömmel újságolta:

— Már elvitték!

Két nap múlva meghallotta, hogy az ifjú felesége hirtelen meghalt.

— A gyűrű!

Mondta fogvacogva

— A gyűrű! — vacogták utána a többiek.

— A gyűrű! — eljutott az ifjúhoz.

De az ifjú nem hitt az átokban.

Hanem néhány hét múlva, mikor tüztengerbe sülyedt ősei hajléka és hatalmas földjein a jég csépelte semmivé az életet, akkor ő is csak annyit hebegett:

— A gyűrű!...

Az emberek szörnyülködve áradoztatták:

— A gyűrű!

Az ifjú odaajándékozta egy barátjának a gyűrűt.

De barátja alig volt egy hétig tulajdonosa, egy vadászaton szerencsétlenül járt és fiatal, életerős teste holttá fagyott.

A gyűrű! A gyürii! — és hideg rázta az embereket.

És félelem^ teregette rájuk hideg, sötét köpenyét, /'

A szerencsétlenül járt anyjának, aki más városban lakott, elküldték meghalt fia minden írását, értéktárgyát és a gyűrűt is.

Az anya szótlan fogadta a csapást Csak rönytelen keserv csókolt a lelkére nagy, néma bánatot.

Nem szólt. Nem beszélt Magába bukott.

De mikor a lánya megszökött, a néma fájdalomtól sza-vatvesztett anyától, hogy egy daliás ifjúval keresse és habzsolja az élet kis, piszkos örömeit, akkor az anyában feltopor- zékolt az első őrjöngő jaj, amellyel az élő holtak rettentő útjára roskadt

— A gyűrű! — és a rémület görcsösen kapaszkodott az emberek szivébe.

A gyűrűt pedig elvitte a lány a többi ékszerekkel együtt, mert hát nem mehetett üres kézzel életgyönyört keresni

A lányt nemsokára elhagyta az ifjú, mikor már sárba taposta tiszta lányságát, elhagyta halálra rúgott szívvel, halált hozó betegséggel mellében.

És a lány elhervadt, mint minden leszakított virág.

— A gyűrű! riholtozott huhogva a babona.

A gyűrűt elvitte az ifjú, de * emsokáig

bírta, mert egy ocsmány korcsmái verekedésnél halálra csapolták a vért fejéből.

— A gyűrű! — szükölték éles vinnyogással.

A gyűrű a verekedésnél leesett az ifjú

ujjáról és a kocsma egyik piszkos zugában hempergett. Másnap a seprésnél egy szegény leány megtalálta.

Nem adta a koosmárosnak mert tudta, hogy az megtartaná. Várta, hogy jelentkezzék elvesztője, mert a lány nem tudta, hogy a gyűrű „átokhozó“.

Nem szólt senkinek. Nem mutatta. És az emberek nem tudták: hova lett a gyűrű?

És az emberek szivében félitőn motozott a babona: Hátha hozzám kerül?

A szegény lány, aki megtalálta a gyűrűt, idegen országba vándorolt.

De egyszer, amikor már legjobban rugdalta az éhség és a nyomor, eladta.

Egy gazdag ember vette meg. Szép összeget adott érte.

Ezzel az összeggel a szegény lány szerény boldogságot épített magának. A gazdag ember sokáig hordta a gyűrűt, de ő sem tudta, hogy az „átokhozó“.

Egyszer egy művészt hallott játszani, aki úgy játszott hangszerén, mint az élet az emberi szivekben.

S a gazdag ember a művészhez lépett s megajándékozta gyűrűjével a művészt:

— Babonás ember vagyok s azért adom néked a gyűrűt, mert ez szerencsegyürü. Egy szegény lánytól vettem, aki szerencsét csinált árából. S mióta én hordom, csupa szerencse ért. Meglátod, néked is szerencsét hoz majd!

A művész babonátlau mosollyal vette át és állandóan hordta, mert tetszett neki a fekete kő amint kézmozdulatainál kidobálta a vörös lángokat.

A művész szertekószált a nagyvilágban, mindenütt bőségesen osztogatva művészete gyönyöreit és mindenütt csodálattal köszönték az élvezetet.

Egyszer visszatért szülőhazájába, szülővárosába.

Abba a városba, ahol a feketekövü gyűrű is született.

Ismerték nevét és büszkék voltak sikereire, mintha okai lettek volna.

Hü-hós nagyzolása, a kicsinyek kényszeredett meghajlással a nagyvilág előtt fogadták.

Este kellett volna játszania, de mivel reggel érkezett, még délben nagy lakomát rendeztek tiszteletére.

A művész ott ült a főhelyen és fiatal szeme fiataltüzü mosollyal simogatta a régi ismerősöket

És ajkán halk puha mosoly jóságosodott.

Aztán felállt, felemelte serlegét, mely tele volt életes borral:

— Rátok barátaim!

És boldogan csorgatta magába az életes bort.

És aztán, amint letette serlegét, csodálkozás ugrott fel szemében.