Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)
1924-06-07 / 128. (576.) szám
20 3°fűGr%iJji(?fs'ifnfrnit-p — Másnap volt az esküvő. Akkor is május, vagy junius volt, az ablakokat már nyitva tartottuk, tudom, langyos szél fújt a hátamba. Úgy határozták el, hogy a fiatal pár — miként a nagynéni nevezte őket — az esküvő után kiköltözik svábhegyi villánkba és ott tölti mézesheteit. Anyám hozta rendbe nekik a villát, apám kissé fontoskodva ellenőrizte az intézkedéseket. — Mondom, ültünk az asztalnál. Apám, anyám, meg a nagynéni nézték a fiatalokat, akik egymás mellett ültek és sakkoztak. Minden este sakkoztak. Szenvedélyesen, mosolyogva, csillogó szemmel. Én tudtam, hogy a térdük összeér és többször megfigyeltem, hogy megfogják egymás kezét az asztal alatt. Azt hittem, hogy az öregknek sejtelmük sincs e titkos Örömökről. „Te Pista, — szólt az apám a vőlegényhez ezen az utosló estén .— van revolvered?“ A fiú azt mondta, hogy nincs, mire az apám fölajánlotta a magáét ... Bent van — mondta — a hálószobában, az éjjeli szekrényem fiókjában, vedd ki és vidd magaddal. Sosem lehet tudni ..A fiú mormogott valami „jól van“-t. — Ma sem értem miért, de engem ez a revolver-ügy rendkívül kihozott a sodromból. Izgatott lettem, egész testemben reszked- tem. Eddig ott ültem Erzsi mellett, az asztalra könyököltem s néztem a játékot, mintha az lett volna a legfontosabb gondom. Most úgy vacogott a fogam, hogy nem bírtam már egy helyben ülni. Kisurrantam. És egyenest az apám hálószobájába lopóztam. Zsebre vágtam a revolverét. Hogy akkor mit akartam vele, ma sem tudom, de valami ellenállhatatlan kívánság vezetett, hogy hatalmamba kaparintsam ezt a revolvert. Talán arra gondoltam, hogy hátha mégis rablók, gyilkosok törnek be a villába? Ne tudjon védekezni a fiú, a vőlegény? Talán megölik és Erzsi ismét szabaddá válik? Nem tudom, de megtettem. — Visszabujtam az asztalhoz s megint a sakktáblájuk fölé könyököltem. Ekkor hallottam először életemben ezt a szót, hogy: tisztáldozat. A fiú mondta. Nem tudtam már csöndben ülni s megkérdeztem, hogy mit jelent. Megmagyarázta, de képzelheted, hogy egy szót sem értettem belőle. Csak az ragadta meg figyelmemet, hogy egy értékes sakkfigurát, egy tisztet föláldoznak valami előnyért. Egy nagy cél érdekében, gondoltam. — Korán lefeküdtünk, de én ettől a tisztáldozattól egész éjjel nem tudtam aludni. A revolvert a párnám alá tettem s szorongattam a fejem alatt. Hajnalra megtaláltam a tisztáldozat értelmét. Feláldozom az életemet, hogy ne lehessenek egymáséi. Másnap estefelé megszöktem hazulról. Mentem ki egyenest a villába s elbújtam a bokrok közt. Egész nap nem ettem és ültem a fűben és lestem, hogy mi történik. Sötét csillagos est volt már, még mindig a kertben sétáltak. A verandán vacsoráztak. Reszkető lábaim közt egy őrült tücsök cirpelt. Aztán bementek a házba. Amikor elsötétedett szobájuk, én felrohantam a verandára. Oda álltam az ablakuk alá, elővettem a revolvert. Ekkor már sírtam, hadarva imádkoztam s inkább a revolver fogott engem, mint én őt. Kalimpáló- zott a kezemben. És elsütöttem. í — A kórházban ébredtem föl, Budán, ök szállítottak be, félig kocsin, félig autón. Ágyam körül ott állt az egész család, ők is. Reggel volt. A mellemet lőttem át. Simogattak, csókolgattak, én lehunytam a szemem, nem mertem rájuk nézni. Barátom mosolygott. — Szent dolog ez. Ne haragudj, hogy ideges lettem. De eszembe Anyaság. Irta: Miklós Jenő, Fiatal felesége hirtelen meghalt, nem volt hát türelme, ereje, kedve ehez a magányos, falusi élethez. Árván maradt a régi szülei ház, amelynek kedves szobáit az asszony egészen felforgatta, teli tömte cifra, városi holmival és ezek az apró csecsebecsék, tarka párnák, selymek és szőnyegek a komoly, apai házat szinte elsülyesztették. A békés otthon csendjét felhasogatták, a tapétás falak elnyelték édesanyja emlékét, az egyszerű fekete főkő- tös nagyasszonyt csörrenő kulcsaival. Most pedig egészen magára maradt! Az idegen holmik közt, hogy fiatal felesége meghalt, egészen idegenül. Néha visszafordult még elmúlt élete után, várta, hogy a régi, meszelt szobákban csendesen rányit az anyja, meg- áimogatja, megnyugtatja, vagy betáncol vig, leányos felesége, szétlibbenti a függönyt és a szemébe nevet: — Édes, szomorú? Csacsika, hát érdemes?! Félt a néma nagy háztól. A határban csavargóit, vagy a szomszéd városka zöld asztalos kocsmakertjében iddogált. Egyszer berobbant a városi doktorhoz is és zaklatott, durván rácsapott: — Mért halt meg? A feleségem. Mi volt a baja? Ne hazudjon! Mért nem beszélnek? Félt? A gyerektől? Az orvos a szemüvegét törülgette. öszes, sovány emberke volt és a pesti doktorokat emlegette, ök konzultálták. Az asszony aztán hazajött, láza volt, mire őt hivták, nem lehetett megmenteni. De ki mer valamit határozottan állítani? Most már nyugodjék meg, ne tegye nevetségessé magát. Az orvostól elrohant egy kuruzsló öregasszonyhoz is, rárontott, vallatta, ugy-e itt is járt titokban az a szerencsétlen? Az öreg nénike csak a kezét tördelte és estéli imáiba fogadta a megboldogultat A férfi megint hazament. Gubancos kutyája fogadta örvendő, vigyori, széles kutyapofával. Elrúgta. A kutya meglapult, guriga szemével szeretettel nézett a gazdája után. Dög! Ezt is a felesége hozta. Úgy szedte fel a csúnya kölyköt valahol a városka végén. Mad- mazelnek hívta a: városi kutyakisasszonyt. Valami korcs vadászkutya volt, gubancos, gacsos lábú, tacskószerü, szégyen volt vadászatra vinni! De Bella szerette. Gyönyörűnek találta. Komikusnak! Bellának voltak ilyen ötletei... Néha ha kikocsikáztak, Mad- mazel fityegő nyelvvel, fújtató bordákkal fu- ladozva ott trappolt a kocsi után. Mikor Bella haldoklóit, Madmazel az ablakok alatt sirt. Szükölt és vonított, botokkal se lehetett elverni onnan. A temetés után eltűnt és csak most, nemrégibe került haza megint. Idegen kutyák összeharapták, gubancait kitépték, csúnyább volt, mint azelőtt. A lába dagadt és papucsos, sántított is a hátul- sóra, a derekát meg mintha bottal leütötték volna. Hasát szinte a földön húzta. A férfi hátrafordult, megsajnálta. Megállt, Madmazel vinyogott örömében. Gazdájához dörgölőzött és a keze után kapdosott. — Te dög! De Madmazel hálásan ugatott. Egyszerre leült, a feje leesett, a hasa fújtatni kezdett. Lassan maga köré fordult-forgott, mintha le akart volna feküdni és ágyazna magának. Nyitott szája sebesen falta a levegőt. Szeme irgalomért könyörgött. A férfi dühösen fordult el tőle: —Te dög! Mit faltál megint? Hazaviszi és berúgja az ólba. — Madmazel! A kutya felállt, de visszahullt a földbe. Olyan gömbölyű volt, mint a hordó. Fészket túrt, vinyogott, remegett, az oldala járt, a teste hullámosán rángatózott. — De Madmazel! A kutya oldalt fuvódott, visszahorpadt, mintha dögönyözték volna és a hullámzó tömlőből ökölnyi, gubancos kutyakölyök pottyant elő. Madmazel boldog szuszogással nyalta. Aztán elkezdődött újabb szenvedése. Teste kinyúlt... a férfi elfordult. Nem akarta nézni. — Te cudar! Mind a patakba fojtom. A kölykeidet. Az kellene még! Oldalt, lopva a kutyára pillantott. Madmazel elhúzta a pofáját... Már három kölyke volt. Orrával együvé turkálta őket, forgatta a nyüzsgő kis férgeket, egymásra hányta és vaksi fejüket duzzadt hasához nyomkodta. A rózsaszín, nyálas szájacskák ide-oda kapkodtak, vakogtak, aztán anyjukhoz tapadtak és csámcsogva falták a bugyogó, fülüknél is lecsurgó tejet. A gazda nézte ... Szeme elborult. A szive erősen vert... Sirt. Lassan levette kalapját - de szörnyen el- szégyelte magát és zsebkendőjével puhán kibélelte a kalapot. A fészek fölé hajolt, Madmazel az orrával gyúrta, dagasztotta, gyö- möszködte kölykeit. A férfi leguggolt hozzá és megsimogatta. Madmazel ugatott. Gazdája nyakuknál egyenként felemelte a kölyköket, kalapjába tette és elindultak hazafelé. Lassan, óvatosan léptek. A férfi néha a kutya elé tartotta a kalapját, az beleszagolt és nyaló-, gáttá selymes, nyafogó, didergő páráit. — Még mintha az apjuk lennék! Madmazelnak ezentúl az ambitus végibe ágyaztak. Sok tejet és puha kenyeret kapott. Három falánk kölyke kiszitta belőle. Madmazel néha bement a konyhára is, de nem volt maradása, loholt a gyerekeihez, puhán föléjük feküdt. Ha gazdája meglátogatta, sorra előtaszigálta mind, megmutogatta és vígan ugatott. Bizony csúnya, elfajzott kölykek voltak! Gubancosak, lapos fejüek, gacsos lábúak. Se kuvasz, se vadászeb, Valami haszontalan, utszéli csavargófajta. Vizbe kell fojtani őket! A kocsis meg is kapta a parancsot, hogy fojtsa csak a patakba mind a hármat. De gazdájuk már kora délután titokban ellopakodott hazulról. Alig ért a kertek aljára, látta a kocsist, kötényében viszi már a kölykölket. Leguggol a parton és a kötényt a vizbe fordítja. De néhány pillanatra rá a nyomokon szaglászva Madmazel szaladt a patakhoz. Megállt, körülszimatolta a helyet, ahol a kocsis az előbb foglalatoskodott, belevetette magát a vizbe, úszkált, ugatott, forgott és szájával kifogta az egyik kölyköt. Kiúszott, köly- két kitette a partra és újra beleugrott a vizbe. A másik, böfögő kölyökkel hamarosan kijött megint. Aztán újra bele a vizbe. A harmadikat már soká kereste. Úszkált, vakogott, bele-beleharapott a hullámokba, sebesen lefelé úszott és már szájába kanyaritotta harmadik kölykét is. A parton orrával összeterelte, egymáshoz taszigálta, életre nyalta őket, az egyiket megint a szájába kapta, letette, megforgatta, fel-felkapta, hogy minél puhábban fogja, eliramodott vele és a kerten át most már nem az ambitusra hanem a szérűnek szalmás végibe cipelte. Ott gyors fészket kotort és jött a másodikért. Elvitte azt is, a harmadikat is. Feltúrta körülöttük a szalmát, a fészek mélyére lökdöste kölykeit és maga is lepihent melléjük. A férfi nem mert hozzámenni. A fájdalom a melléhez kapott, megrázta. A szivében rázta meg. Szemét elfutotta a könny. Felor- ditott: — Látod, Bella, Látod!... jutott, hogy nemrég találkoztam Erzsivel. Barátom, azt nem tudom neked megmondani, milyen csúnya lett. Kövér, ráncos, elviselhetetlen ... És milyen buta, istenem ... Kár a fiukért, ak;k hajlandók a tisztáldozatra ... Nem érdemes . . . Vagy nem is kár. Ez a legszebb, a legizgalmasabb. Az egyetlen ... Ó, ha most megint, még egyszer átlőhetném valakiért a mellem ... Ha még tudnám, csak még egyszer ... Pajtás, olyan üres az életem . . . Hallgattunk. Aztán, hogy elűzzem a mélán- kólíku.s hangulatot, rászóltam: — Mégis csak ügyes fiú vagy te. Most nyerhettem volna egy partit. Valid be, hogy ezért mondtad cl az egészet? Nevettünk csöndesen, kedv nélkül. Az utolsó kísérletirta: Csermely Gydla. A fürdőszálloda terraszán minden asztalt sűrűn körülültek a vacsorázok; emberek, asszonyok, kis fiuk és leányok és itt-ott, mint aki a családhoz tartozik, egy-egy csacsogó bonne is vagy egy-egy szigorú gou- vernante. A vaskorlát mellett, parányi kis asztalnál egy korosabb asszony ült egy jóval fiatalabb nővel, de ez a fiatalabb nő is, aki szép volt és komoly, már huszonnyolcéves lehetett, tán még ennél is idősebb. Már a gyümölcs után voltak és most azzal szórakoztak, hogy átnéztek a korláton és azokat szemlélték, akik kint az utón jártak. Olyanok voltak, akik magánházakban laktak, otthon főztek és étkeztek és most, vacsora után lévén, itt jártak fel és alá, hogy a fürdői zenekar játékát élvezzék. Hallgatagon ültek; ha ismerős ment el és köszöntötte őket, halkan viszonozták, e- gyébként úgy ültek ott, mint akik a sétáló közönséget inkább unaloműzőből mint érdeklődésből nézik. Most egy megtermett, magas, de nehézkes járású ur ment el előttük és olyan feltűnő volt a különben elegáns embernek vontatott járása, hogy szemmel is követték, ahogy elhaladt mellettük. A két nő most hirtelen és egyszerre megszólalt: — ez Sóthy volt, mama ... ez Sóthy volt, Erna! Hogy kerül az ide, ebbe a távoli fürdőbe? — Könnyű kitalálni, ö nem mint vendég van itt, azt hiszem. A szomszédos faluban kincstári bánya van és Sóthy, mint tudod, végzett bányamérnök. Csak átjött vacsoráink azután hazasétál. — Mit gondolsz, mama: ha meglátna itt minket, vájjon megösmerne? — Lehet, hogy igen, lehet hogy nem. Nyolc év hosszú idő. Az ifjabb egy darabig maga elé nézett, majd halk hangon megszólalt: — szeretném tudni, nőtlen-e még Sóthy? Az idősebb asszony szárazon igy felelt: — Alkalmasint az. De engem nem érdeke!, hogy megtudjam, nős-e vagy még nőtlen? Bezzeg nem volna most nőtlen és te sem volnál még hajadon, ha nyolc évvel ezelőtt nem olyan botorul cselekszel. — Igazságod van, mama, — mondta a másik és sóhajtott. — De hát mit tudtam én akkor? Huszonkétéves voltam, mikor Sóthy Antal megkért és én ünnepelt leány voltam, tele álmokkal és reménnyel. Azt hittem, ráérek. — Mert azt hitted, Erna, a te félrement eszeddel, amit a sok regény is megrontott, hogy olyan becsületes ember, mint Sóthy Antal mérnök, ha egyszer azt mondta, hogy szeret és feleségül óhajt, majd másodszor is beállít és ha látja, hogy még leány vagy s hogy még szabad a kezed, majd másodszor is megkér. Ugy-e, azt hitted, leányom? — Igen, ezt hittem, anyám. — És játszottál a sorsoddal és odább küld- ted Sóthyt, mikor először érted jött. Azt mondtad neki, hogy még nem akarsz dönteni, hogy meglátod, tán idővel . . . szóval, megérttetted vele, hogy csak tartalékos kérőnek tekinted ... igy volt-e? — Igen. — Azt hitted, úgy lesz, hogy különb kérők jönnek, hogy seregestül jönnek. De négy év is elmúlt, nyolc is és se más nem jött el érted, se Sóthy nem jöt el újból, hogy másodszor is megkérjen. — Hát, szó sincs róla, anyám; belátom hogy hibáztam. — Csakhogy késő már belátni egy harmincéves leánynak, hogy huszonkétéves korában m'lyen botorul hibázott. Csak nem mégy most utána és instálod, hogy megkérjen. — Azt nem teszem, mama. De ha már utunkba hozta a véletlen, akkor igazán kár volna, ha a kedvező alkalmat most tovaszál- lani hagytok. — Hogy értsem ezt, Erna? Mit akarsz most Sóthyval? — Voltaképpen semmit. Csak sétáljunk egyet és intézzük úgy a dolgot, hogy találkozzunk vele. Ha megösmer és köszönt és mi megállunk és te mondod: ah, Sóthy ur, nemde? ... akkor mellénk fog szegődni. Egy darab’g társalgunk és később szólhatsz neki, hogy töltsük együtt az esténket. — Jól van. Hát aztán? — A többi, azt hiszem, sok egyébnek a dolga, amit nem tudni előre. Egy szó, egy hang, egy zeneszám vagy mi olykor emlékeket fakaszt az emberek lelkében és az emlékek nyomán olyan érzelem is feléled, amiről maguk is azt hiszik, hogy már nem él a szivükben. Hátha Sóthy val is igy lesz? Ha meglát, ha rám néz, ha hallja a hangomat, ha feléje száll az én parfümöm illata, melyet annyira megkedvelt . . . — Szép, szép. De azt hiszem, Erna, ezek szalmaszál-remények. Ha szeretett is Sóthy, de az régen volt, gyermekem és nagysulyu kő ám olyan nyolc hosszú esztendő. Amire az ráfekszik, hidd el, azt agyon is lapítja ... — ... Nem vonom kétségbe, te most is szép vagy, Erna és ha a felesége volnál, tán szebbnek látna ma, mint nyolc évvel ezelőtt. De nyolc évig nem látott és ha a mai Bodó Ernát az akkori mellé állítja, könnyen úgy fordulhat, hogy azt kérdi magától: és ebbe a leányba voltam én bolondul szerelmes?! S tudod, mi egy ilyen kérdés? Az utőlsó rög, amit az elföldelt szerelem sirhalmára dobnak. Most közvetlen mellettük érces hang hallatszott. Sóthy volt, a mérnök. — Fiát én hol ülök le, Ernő? — kérdezte a pincértől, aki mögötte jött. — Itt ma annyian vannak, mintha ingyen-evés volna. Egy pillantás, egy nézés s a két nő egyetértett. Felálltak, hogy távozzanak és a pincér ezt meglátta. — No, itt szabad lett egy asztal, méltóztassék, kérem. Sóthy arra fordult és ahogy meglátta a hölgyeket, szive ijedten megdobbant. — Ez Bodóné a lányával ... és hátra akart húzódni, de már a hölgyek is ránéztek s igy nem tehette többé, hogy szó nélkül elmenjen. Parasztság lett volna. Percig tán zavart volt, mint minden egykori kérő, mikor útjába kerül az egykor megkért leánynak, de leküzdötte magában ezt a kellemetlen érzést és kettőt előre lépve, megemelte kalapját. — Csókolom a kezüket. Jó estét kívánok. Erna hátra fordult, hogy az asztalon felejtett, azaz szándékkal otthagyott szegfűi után
