Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)
1924-06-07 / 128. (576.) szám
19 Harcosok és a leányirta: Egri Viktor. Gyűlölték a paloták vörösbama kőtömbjeit, a szűk, fülleteg utcák forró gránitlapjait, az aréna égbetörő lomha tömegét. És a házakkal megrakott folyópartot, kőágyba szorított medrét, a kövek szagát és örök mozdulatlanságukat. Törni és zúzni szerettek volna. Fölszaggatni a padlók színes márványkockáit, ledönteni, porrá zúzni mindent, ami lekötötte, lefojtotta a földet, hogy ismét felüthessék sátraikat végtelen síkságokon. Szállásukon hevertek, tikkadtan, elkábulva a forróságtól. Az estét várták, az enyhülést. A ház előtt kékesen csillogott az Adige sebes vize. A túlsó partról idelátszott a hid tömör pillére. Nézték, csodáltak és nem értették, miként lebeghetnek a semmiben ezek a felboltozódó mázsás kövek, miként szaladhatnak hatalmas Ívben a palota hátsó falának és nem dőlnek a folyóba. — Milyen hűs ilyenkor az Iszter vize! — nyögött fel a sebhelyes arcú. Elfordította szemét a hídról. Messze, sötétlombu ciprusok, dárdatestü poros fák mögött kéklettek az Alpok és a harcos hóra, rengeteg hóra gondolt, amit két éve látott utoljára, miben jó volna most meghemperegni, mezítelen testtel... Hárman voltak a katonák. Az öreg őrvezető, aki harminc éve járt már Alboin táborával, a padovaí harcokról kezdett beszélni, de ez ma a legfiatalabbikat sem érdekelte. A sebhelyes arcú sóhaja felébresztette emlékeit, — lomhán járó gondolatai valahol az Iszter partján időztek, ahol nagy körökben állnak a szellős sátrak, közel az árnyékos füzesekhez és jó volt forró nyári délben a tornák után elheverni a hűs, kövér fűben. Mondják a palota körül és a táborban is, hogy ez a kertekkel, kőházakkal leláncolt síkság lesz az új hazájuk. Még a főfolyamig kell eljutniok és megindul az otthoni tábor. Eljönnek mind, mire Vali istenasszony meghozza az új tavaszt... Alkonyodott, a forróság is enyhült valamelyest. — Hé, öreg, bort ide, hallod, bort ide! — kiáltott az őrparancsnok. Vászonkabátja ujjasával szakadatlan törölgette izzadó vastag nyakát Tarkója csupasz volt, vörhenyes szakáll borult a mellére, bozontos haja erősen deresedett csupa kemény vonal és szöglet az arca és kék szemében valami gyermeki jóság és gonoszság. Egy sánta öreg sebten hozta a bort és a fakupákat. A katonák mohón nyelték a tömlő aranysárga, mézsűrű cseppjeit. — Hé öreg, vízzel keverd el az öcskösnek, mert levágja az ital! — röhögött a sebhelyes arcú. Az őrvezető is nevetett, ők megszokták a bort és nehéz mámorát és ritkán gondoltak a ser hűsítő kesernyés izére. A sánta friss vízért szaladt. Csupasz háta barnán fénylett, csak a csípőjét takarták rongyok, tetvektől összerágott haj takarta fejét. Hajához nem nyúlhatott senki, szabad ember volt, önként járt a táborral, önként szolgálta a katonákat Mikor visszajött ráhajolt az őrparancsnok fülére. Sugdostak. — Hozd be! — mondta az őrvezető hangosan ... És a leány bejött. — Eredj! — A sebhelyes arcú egy intéssel kiparancsolta a sántát. Értett valamit latinul, odaszólt a leánynak: — Kerülj beljebb, hogy hívnak? — Flavia. A sebhelyes felemelkedett helyéről. Derekán sáfrányszinii övét hordott, otromba vascsattal, az övről rikító szallagok hulltak térdére, fehér vászonba volt pólyáivá a lábszára. A leány visszarettent, amint észrevette öve mellé akasztott kétélű pallosát. Futásra gondolt, de már késő volt. — Táncolj, Flavia! — kérte a sebhelyes. A leány felemelte csörgőit. Riadtság volt a szemében és kíváncsiság. Előbbre jött. — Táncolj! — sürgette erélyesen a seb- helyes. Flavia könnyű teste meghajolt, mint a nád, a vékony szandál alig érintette a padlót. Megfordult lába ujján, sebesen pörgött, meglóbálta feje fölött a csörgőt és táncolt. A finom byssus remegett keblén, lengett és repdesett a ruhája, csupasz karját Ívben e- melte, szétvetette és a csörgővel sebesen verte az ütemet. A harcosok körülállták. A veresszakállú bort töltött. — Igyál! — kínálta tele kupáját a lánynak. Flavia karminpiros ajka szétnyílott, fejét rázta. És tovább táncolt; fátyolt kapott elő, azt lengette, csavargatta és nem vette le szemét a fiatal harcosról. Nézte, mint a kigyóbűvölő, mig a veresszakállas elkapta a derekánál... Elfáradt, két kézzel nyúlt a pohár után. — Vízzel keverd, olyan mint a tűz! — lihegte. — Ott termett, hol tüzet okád a hegy... Mézes és hűvös és a pokol tüze van benne. A leány szeme tágra nyílott. Valami fojtó félés lappangott idegeiben. Mit keresett itt? Hogyan került ide egyedül? Körülnézett, a sántát kereste, aki két nap óta hívta, csalogatta a katonák szállására. — Pogányok vagytok, ugy-é, ti barbárok? — kérdé. A sebhelyes arcú keresztet vetett. — Arianus vagyok, felelt a többi helyett. — Hiszek Istenben, aki önmagából keletkezett, aki örök, aki nem hasonlít senkire. Flavia megnyugodott. Ezek az emberek békén fogják hagyni, gondolta. Ezek a szőke, kékszemü, szakállas óriások, akiknek éjszaka is pallosukon a kezük, de nevetnek mint a gyermekek, s tejfehér a testük, mint az újszülötteké. Flavia barna bőre forró lett, vére bizsergett, lángolt, felkapta csörgőit és táncolt. Karján és vékony bokáján csillogtak a fém- perecek, most mindhármuknak táncolt, szila- jon, megmámorosodva. Mikor poharat nyújtottak feléje, elkapta és fenékig ürítette. Ivott és táncolt. Lassan áttüzesedett az arca és veríték lepte be homlokát. Künn széles árnyékok borultak már a térre, az ég alja veresedni kezdett. Valahol hűvös szellő kerekedett és megcsapta forró arcukat. Lomha sűrű vérük megmozdult... — Táncolj még, utoljára, — szólt az őrparancsnok rekedten. Nyugtalanul társaira te- kintgetett. És Flavia táncolt, aztán aléítan a kerevetre dőlt. Nehéz volt a feje a szokatlan italtól. — Vizet adj, szomjazom! — nyögte. A sebhelyes nevetett, kupáját nyújtotta és Flavia ivott, nagy kortyakban nyelte a bort. Már nem tudta, mit iszik és mit tesznek vele. A harcosok körülállták, egyikük sem mert hozzányúlni — Flavia feltápászkodott, csörgője után nyúlt, de lába nem bírta, borgőzös volt a feje. Eldőlt a padlón. Dalolt, sipító vékony gyerekhangon. A fiatal harcos felemelte, mint a pehelyt és lefektette a nyugágyra, Elboruló szemmel Te vagy a cél, amiért születtem, S amit nem érek el soha, Te vagy a messzi ég felettem, S a messziről várt, bús egy-csoda, Te vagy az asszony, aki megjött S elmegy, mert látott engemet, Én vagyok csak az egyetlen férfi, Ki éretted mondhat éneket: (Fáj, fáj, fáj . . . igy kell ennek lenni? Hull, hull, hull . . . sírok csendsen, Fájó könnyem hull a két szememből, Éretted hull az, téli kedvesem.) Mentem melletted és benned dobbant A szivem; fehér volt, mint a világ, Éreztem: fogam közt a vágy kínja roppant, S a föld is csikó ráült a friss havon át. A csontom is zörgött a húsom ölében, A csend is jajongott a fejünk felett, Megállottám a hajnal tövében S misztikusan vert a szivem éjfelet. nézte... És hirtelen eszébe jutott az Iszter partja... a sátruk ... anyányi húga, jegyese ... Ha most rátámadnának az otthoni táborra a leigázott gepidák és valaki megragadná azt a gyereklányt a húgát, vagy jegyesét — Flavia haja kibomlott, izzadt: arcán össze- mázolódott a festék. Nyögdécselt, dalolt, dadogott mámorában és feje lekókadt. A sebhelyes fölébe üiajolt. A leány keble egyenletesen emelkedett és sülyedt. Aludt. Álmában eleresztette a csörgőt, két karját összekulcsolta feje felett, mozdulatálól elsimultak a ráncok, a ruha a testre tapadt, feszült. A veresszakállú a leány kebléhez nyúlt, megfogta köntösét. A finom byssus hasadt, tépődött, mint a pókháló. Néhány gyors, heves mozdulat és Flavia meztelenül hevert előttük. Visszahőköltek érintetlen teste szépségétől. Az öreg nyugtalanul nézte társait, érezte, hogy már nem parancsolhatja el őket maga mellől. Elérkezett a pillanat, mikor a hím nem ismer feljebbvalót és nem ismer kíméletet. A sebhelyes hallhatóan lihegett és tűzbe gyulladtan rámeredt. Ha megmoccan, felemeli pallosát és vág. Az öreg oldalt pillantott és a fiatal harcos szeme fenyegetően villámlott. Elfelejtette az otthoni sátrakat, mindent elfelejtett. Csak a lány meztelen testét nézte. Az öreg egy ugrással a leány mellett termett és kirántotta övéből tőrét. Akkor hát egyiküké sem lesz!... Szúrni akart, ekkor megmozdult a sebheíyes és elhajította dárdáját. Az öreg őrparancsnok átszűrt torokkal elvágódéit a padlón. A sebhelyes felnyeritett, elrúgta maga mellől a haldoklót, a vérszag megcsapta és szembe nézett a fiatallal. Felemelt pallossal rontottak egymásra, vérük magasra freccsent és összefolyt a haldokló fekete alvadó vérével. Aztán eldobták a kardokat bárokra keltek és összeölelkezve dulakodtak, mig elcsúsztak a síkos padlón és borban, vérben, szennyben fetrengve tépték, harapták, szaggatták éhes fogukkal fiatal testüket. És Flavia mezítelen bőre barnán fénylett Te vagy a vágy bíbor palástja, S a mezítelen koldus én vagyok, Hímzésed trópusok sugáTa, S én az útfélen megfagyok, Jeges ajkam kiáltani nem mer, Mert szörnyűségest kiáltana, Hallga csak hallga, valaki mintha Egy emlék — útsarkon állana: (Rég, rég, rég . . . szeretem a párom, Kék, kék, kék . . . érdes a szivem, Megfagyok már s meleg ajakánál Feléledni még sem érkezem.) II. Fénylő körök táncoltak a sötétben, A járda besüppedt és hegynek szaladt. Isten ökle, most megütött arcon, Feszülő v állam félkörbe szakadt. .1 Ajkam az ajkad pirosán kereste S elsápadt, még mielőtt rátalált, Az indult hóban, öleltem derékon A harang szárnyán érkező Halált. Pál Péter. Tísztáldozat. Irta: Földi Mihály. Sakkoztunk. Egy idő óta, majd minden este, azaz: éjszaka a sárga-fekete kockás tábla fölé hajoltunk s órákon át, alig néhány szóval reb- bentve meg a tavaszi csöndet, tologattuk a türelmes bábokat . . . Rosszul aludtunk néhány hónapja már. Éjszakáink megvilágo- ! sodtak, napjaink fáradtak lettek, mindkettőnket gyötört rágott valami alattomos szu, amelyről nem beszéltünk, de amelyet túlságosan jól tudtunk. Engem egy rossz esztendő keserves, makacs emléke, őt a festőt, gyermekkorom óta testemhez-lelkemhez nőtt paj- . tásomat a rnunkátlanság. Válságba zuhant; torkon ragadta ezer kegyetlen karjával a művészek, a legjobbak halálos ellensége, a kételkedés, a hitetlenség, a fásultság . . . Sakkoztunk. Ma álandóan ő volt fölényben; egyik játszmát a másik után vesztettem el. Nem bosz- szankodtam; egy idő óta — mint ahogy a játékosok szokták mondani — állandóan pehhes szériában vagyok. Tán az ötödik, vagy hatodik partinál, jóval két óra után úgy alakult a helyzet, hogy merész kombinációval talán javamra csikarhattam ki a döntést. Megpróbáltam. — Tisztáldozat — mormoltam s kibobtana egy futárt. — Mi az? — Szólt ő kissé rekedten. — Semmi .gyerünk tovább. — De mit mondtál? — Én? Semmit. Hát látod. — De mondtál valamit. Tisztáldozat, nem? — Hát nem látod? Nem voltam elkészülve arra, ami most történt. Barátom szó nélkül lesöpörte az összes figurákat a tábláról. Ezt mondta: — Na, ezt a szót én masem bírom, — s nagyot fújt és hátradőlt. — Passz, az egész! — tette még hozzá idegesen és mélyet szívott a szivarjából. Vibráló, barna neuraszténiás arcát elbontotta a füst. — Mi bajod? Pár pillanatig hallgatott, aztán megszólalt: — Na, hát nem vagyok egészen őrült és már el is múlt az egész. — Mosolygott. — Ez ma a legkisebb bajom. De hát mégis ... tudod, vannak szavak, amelyek elkísérik az embert egész a sírig. Buta kis szavak, amelyek másnak semmit sem jelentenek s az, akinek fájnak, talán szintén nem emlékezik már pontosan a velők lejátszódott eseményekre. Csak a szó él kísértetiesen, máglya- fényben s ha elröppen valahol, beleszur az ember szivébe. Hallottam egy őrültről, aki folyton azt hajtogatta, hogy: isten vele. Talán egy nő mondta neki, amikor még fontosabb volt neki a nő az életnél. A Stefcsik volt, a mérnök, nem ismerted? Nevetett. — Mulatságos egy história az én tisztáldozatom. Valaha tragikus volt. Valaha ... tizenhét éves koromban. Soha olyan szerelmes nem voltam s most már nem is lehetek. Ne nevess, egy rokonomba, anyám bátyjának a leányába ... hogy hívják ezt? Unokanővér ... néném ... nem tudom, ő is szeretett engem, anyásán, pajtáskodva. Jó kis pajtása voltam, akit úgy fölényesen beavatott a titkaiba, felhasznált apró titkos küldetésekre, levélvivésre, selyemharisnyák rejtegetésére .... Ott lakott nálunk, mert árván maradt. Szép volt, képzelj el engem lánynak és szépnek. Szőkének, hosszú szőke hajúnak, mély barna szeműnek, magasnak, karcsúnak, ábrándosnak ... — Akkor tudtam meg, hogy szeretem, amikor meg kellett válnom tőle. Tizennyolc éves volt és beleszeretett egy harmincéves kitűnő fiatalemberbe. Én gyerekmódra félté- kenykedtem a „vetélytársamra“ s gyermekmódra intrikáltam ellene. Eldugtam a kalapját, bekrétáztam a kabátját, Elloptam a leveleit. Megzavartam együttlétiiket. Nem mentem ki a szobából, amig ott volt. Egyszer azt is hazudtam Erzsinek, hogy láttam karonfogva sétálni egy elegáns nővel, aki szebb Erzsinél. Két napig veszekedtek ezen, én vigasztaltam Erzsit. — Azt hittem, majd elmegy ez a fiú is a házunkból, mint a többi, nem is vettem olyan komolyan a dolgot mindaddig, mig ki nem tűzték az esküvőt. Az utolsó napon úgy fájt J a szivem, hogy egy szót sem tudtam szólni. Csak: befelé zokogtam, szepegtem. Este fil- ■ tünk az ebédlőben, a nagy asztalnál, a lámpa alatt, ott gyülekezett mindig az egész család. Apám, anyám, Erzsi, a vőlegény, meg éti. Nem, egy öreg nagynéni is ott volt; Szegedről. Folyton horgolt a foűvösődö estében ... Nefelejcs. A kályha begombolta Ajtaján hideg gombját, A verebek a kertben Vidám daluk csivogjdk. A gyerekek a sarkon Kaczarázva golyóznak, A begubozott álmok Ragyogva kigubóznak. * S Utam a nyárból az őszbe kanyargóit És messze maradtak a kertek. Oldani kezdem az élet csomóját, Hogy halni El ne felejtsek. Egy lüaszin napernyő Mint pille leng a légbe, Ha szivem reá szállna, Mindjárt hamuvá égne. Dala és kedve gyullad Fűnek, fának, bozótnak, Felröppenő szavaim Galambként csókolóznak. FALU TAMÁS. Téli emlék-útsarkon. I. Tavaszi vers. Bimbót álmodtak az orgonabokrok, Merengtek a kék nefelejcsek, S én csomót kötöttem az életemre, Hogy élni El ne felejtsek.
