Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)
1924-06-07 / 128. (576.) szám
18. €'flfajifT-• r ff* ff-r* r* ?***> wi A szerelmi erkölcs hőfoka. Irta: Porzsolt Kálmán (Zsolt.). A szerelem hőfoka nem mindig egyezik az erkölcs hőfokával. Sőt az gyakran rontja az utóbbit. Korszakok és égtájak szerint is változik a szerelmi erkölcs. Az j öregek szokása azt hajtogatni, hogy az ő idejükben nagyobb volt az erkölcs, mint ma. Még a legtöbbet vitatott problémáról, a színésznők erkölcséről is nagyon megoszolnak a vélekedések. A férfiak Ítélkezése e téren épp oly problematikus, mint némely színésznő erénye. Mert minden férfi megbocsát a nőnek, ha vele töri az erkölcsöt. Csak azt tartja erkölcstelennek, aki mással teszi azt. A múlt században ünnepelt művésznő volt Prielle Cornelia. öregkorában szidta a fiatal színésznőket, hogy a drága toiletteluxussal rontják az erkölcsöket. — Az én időmben — szólt — a mi ruhánk nyakig be volt gombolva s a keztyünkön csak egyetlen gomb volt. A ti keztyütök vállig van gombolva, de a ruhátokon csak egyetlen gomb van, az is néha — leszakad! De hozhatok föl még régibb századokból adatokat, hogy a nők, különösen a színésznők erkölcse már az ókorban is a legdivatosabb és legizgatóbb téma volt. A régi Rómában hoztak is rá törvényt. Minden ország fiatal jogászainak vizsgát kell tenni a római jogból s ennek egyik régi törvénye tilosnak mondta ki a patrícius családok férfitagjainak házasságát a — színésznőkkel. Ilyen tilalmak már nem állanak fenn. S az is elavult felfogás, mely minden színésznőt erkölcsileg kifogásol. A nők erkölcséről még a világ egyetlen államában sem csináltak hivatalos statisztikát, már csak azért sem, mert büntetés terhe mellett sem lehetne hiteles adatokat szerezni. — De modern világvárosokban a polgári nők egyrészének szerelmi statisztikája nem nagyon külömböznék az igazi színésznőkétől. Az álszinésznőket, a kik a színpadot, vagy a brettlit egyéb foglalkozások takarására használják föl, ne sorozzuk Thalia igazi papnői közé. Sok bukott leány azért megy a színészi pályára tehetség nélkül, hogy evvel a csillogó talárral elfödje a múltját és jelenjét Vannak civilizált városok és tisztességes színházak, melyekben nem szükséges a színésznőnek szabad életet élni. Vannak nagy művésznők, kik kifogástalan lányok, vagy feleségek és anyák. Hisz ott kezdődik egy ország civilizációja, ahol a kenyérkereső nőt megbecsülik, békén hagyják, elegendő fizetést adnak neki pusztán a munkájáért. A férfiuralom legnagyobb aljassága az,* ha a kenyérkereső nőt, legyen >az színésznő, tanítónő, hivatalnoknő, munkásnő, vagy háztartási alkalmazott, a hivatásért a rendes munkáján kívül még szereimre is csábítják vagy kényszerítik. Majd ha lesz igazi szociális szellemű tövényhozás, akkor külön pénzbírságra és kártérítésre fogják Ítélni azokat a munkáltatókat, színigazgatókat és főnököket, akik a kenyérkereső nőket még a szerelmi életükben is kizsákmányolják. Vannak azonban esetek, mikor minden kényszerítő ok nélkül él a színésznő, vagy polgári nő erkölcstelen életet. E kettő között nincs külömbség. Legfeljebb az, hogy a színfalak közötti szellem jobban érlel a szabad szerelemre. És a problémának épp ez a része került most egy londoni bírói tárgyalás utján a világsajtóban megvitatás alá. Egy színésznő-feleség azt vitatta a maga polgári foglalkozású férjével szemben, hogy a színfalak világa' több szabadságot biztosit a nőnek és a férfiakkal való l izalmas tegező- dés, ölelkezés és csókolózás megengedhető és „nem jelent semmit44. Az erkölcsös angol bíróságnak más felfogása volt és kimondotta Ítéletben, hogy a színésznő is ugyanazon erkölcsi kötelességek alatt áll, mint bármely házi nő, s megbotrán- kozva ítélte el a színfalak mögött divatozó szabad modort. A kontinens nagyon sok országa irigyelheti Angliát és Amerikát azért a szigorúbb erkölcsi felfogásért, ami ott a nőkkel szemben uralkodik. Ott tényleg jobban tisztelik a nőket s ezek épp ezért több biztonsággal járhatnak az utcán, utazhatnak egyedül vasúton, napokon át. Az erkölcs hőfoka ott magasabban áll. Vagy talán a szerelem hőfoka nem oly könnyen emelkedik. A gyors szerelem több gyönyört, de az erkölcsös szerelem igazi boldogságot nyújt. Ezt kellene minden színházi öltöző, iroda és sok műhely falára Írni, ahol férfiak és nők együt keresik a kenyerüket és néha egyebet is találnak. Amióta a háború férfifogyatkozása és a gazdasági válság sok országban megnehezítette és kevesbítette a házasságokat, többet foglalkoznak a nők az úgynevezett „kettős morál44.kérdésével és szaporodnak a feminista apostolok, akik azt követelik, hogy a lány is élhessen oly szabad szerelmi életet, mint a férfi. Én ez ellen a tévelygés ellen is az angol példára hivatkozom, ahol úgy próbálják megszüntetni a kettős morált, hogy a fiatalembereket is szigorú sportolással ugyanarra a tiszta morálra oktatják, amire a lányokat. Nagy tévedés a hölgyek ama hite, hogy a férfiak mai szerelmi élete valami értékes és érdemes élet. Dehogy! Tele van az piszokkal, s testi, lelki betegségekkel. Tessék elhinni, hogy a nők semmit sem veszítenek azzal, ha erkölcsös életet élnek, sőt épp ez adja meg nekik azt a különös vonzóerőt, amivel a férfit holtig le tudják kötni Ne irigyeljék a színésznőket a szerelmi szabadságukért. Tízezer közül legfeljebb ha egy boldogul vele, a többi testileg, lelkileg el- züllik. — Szeretnék hü lenni, de nincs kihez! — sóhajtja a szinfalak között az idült naiva. — Nagyobb baj az — kesereg a drámai színésznő, — hogy a gólyát nem lehet úgy dresszirozni, hogy csak oda szálljon, ahol már volt esküvő. Erre a színházi világnézetre a koronát a szubrettprimadonna teszi föl: — A mai világban nehéz egy férfit fogni, az ember tehát kénytelen megelégedni — többel! ... Tavasz elé. Irta: Szederkényi Anna. egész életre terjedő valóságot hurcolni ezért az álomért. Ne féltse a szerelmet, barátom. Az ezüstképii hold ma is változatlanul úsztatja méla képét égszinü ágyában ... Már megmozdultak a rügyek, a föld fölébredt... és arany- himes köntösében, virágosán, átható és borzongató illatoktól terhesen elindult útjára Ábrándos Tavaszeste. Megveri ujjával a legények, lányok ablakát. És megérinti szivüket és ujjai nyomán forrón és gyorsan kezd lüktetni a vér. — De kedves barátnőm, hiszen ez ponyvaregény! — És miért ne volna az? Mit gondol, az élet viviszekciót végez, kinrimeket gyárt és a fejéből csiklandozza ki a vérszegény, elfajzott érzéket? Nem, az élet igenis ponyva- regény. Az élet szentimentális, kegyetlen, vad, barbár ... Minden, amit akar. De azt azután egészen . . . Egészen a legmélyéig. Az élet örök és örök az emberi érzés. Örökkévaló, mint maga a vajúdó életet termelő föld. Csak nem gondolja kedves barátom, hogy ennek a saját, beteg kipárolgásában fulladozó városnak a határán túl már csak félérzések fakadnak? Csak nem hiszi, hogy az egészséges föld már nem birja kitermelni a nagy szenvedélyeket? Csak nem gondolja komolyan, hogy meghal a szerelem, amig egyetlen egészséges férfi és asszony marad a határon túl? Csak nem gondolja, hogy a szerelem problematikussá válhatik, amig lesz tizenhatesztendős leány, aki álmodni tud? — De nem tud álmodni, nincs ideje rá, ennivaló után kell szaladgálnia. — Ó mily rosszul ismeri őket, szegényeket. Minnél kézenfoghatóbb a valóság, annál kétségbeesettebben kapaszkodnak az álmok után, Csak nem gondolja, hogy ennek a fulladozó, beteg városnak televénye már nem birja kitermelni a maga álomvirágait? — De hiszen az imént azt mondta . . . — Mit mondtam, hogy csak az egészséges föld. Az nem fontos, ahogyan az imént mondtam ... Az ember ne ragaszkodjék kétségbeesetten a következetességhez, amig van kedve a szerelemről vitatkozni. A szavakhoz sem kell ragaszkodni, semmihez sem kell ragaszkodni, csak belekapaszkodni két kézzel életanyánk szoknyájába, kapaszkodni görcsösen, minden erőnkkel ahhoz, ami erőseobé tesz, ami segít, hogy jobban kibírjuk. És ki ne restellené bevallani, hogy a szóbanlévő szerelemnek kínja és öröme, szépsége és csúnyasága, boldogsága és boldogtalansága a. legizgatóbb és legfélelmetesebb és legnagyszerűbb fűszer, — különösen nekünk asszonyoknak ... A férfi, ha igazi férfi, megtalálja a hivatását; — kell, hogy megtalálja azon túl is.,A nő megtalálhátja. Mert nekünk a szerelem és ami következik belőle, az anyaság, az otthon — ez volna a végcél. Megtalálhatja éppen azon túl is, de ez már végszükség, harc önmagunk ellen, lemondás arról, ami a legszebb volna, legközelebbálló . . . Mit látok barátom? Csak nem valami elérzéke- nyülés? ... — Mindig meghat a természetnek ős megnyilatkozása. Ami öröktől fogva létezőt hoz, talán átalakulva külső formájában, de változatlanul ugyanazt benső lényegében. És ami most megérintett, az öröktől fogva létező asszonyi . . . — A szerelem szerelése . . . — A föld sóhaja tavasz elé . . . — És az asszony? — A föld álma. — Vagy az álmodó föld—ha úgy tetszik... lék. Majd én megválogatom őket. Az én lányaimat nem adom oda akárkinek! Ilona: Nem te fogod megválogatni, hanem a lányaid. Nem is ők... hanem a szerelem. Mit tudod te, kibe szeretnek bele? Margit (ingerülten, de bizalmas közlé- kenységgel): Te Ilona, én sokszor gondolok arra, mi lesz, ha a lányaim férjhez akarnak menni. Különösen a Manci, az már most olyan akaratos, elszánt teremtés. Ilona (csöndes humorral): Akár az anyja . . . Margit (vállat von): Hát igaz, akár én. Hát akárkihez megy is, én legalább segítek neki az urát szárban tartani. A Mici, az már puhább; apja lánya, hozzá fog menni ahhoz, akit én választok ki. Ilona (legyint): Ha szerelmes, akkor minden lánynak van akarata. Engem te nagyon is puhának tartasz, mégis szembeszálltam az anyámmal Sándorért. Kiverere- kedtem, hogy hozzámehessek. Az anyám most se nyugodott még bele egészen. De én nem bántam meg. Majd a Mici is ... Margit (fenyegetőleg): Hát akkor vöm uram fogja megadni az árát, én a lányaimat nem engedem, ők az enyémek maradnak! Ilona (kötekedve): És ha valamelyik vöd könnyelmű lesz, kártyás, ha iszik, vagy kikapós lesz? Ha rosszul bánik a lányoddal? Margit (csöndesen, szilárdan): Akkor kitekerem a nyakát. Ki én! Nem azért dolgoztatom az uramat, mint egy igavonót és nem azért rakom a garast garasra, hogy egy idegen ember elpazarolja. Ilona (szomorúan): Én ha rágondolok, mindig csak azon imádkozom, hogy a fiaim rendes, jó feleséget kapjanak. De hát mit tudhatja az ember . . . Hirtelen ötlete támad. Te Margit, hát ha az én fiaim valamikor elveszik a te lányaidat? Korban megfelelnek egymásnak. Margit (csaknem gyűlölködve néz Honára): Ne, azt ne . . . Tudod, maradjunk csak inkább barátnők ... De én már most is gyűlölöm a vejeim anyját. Az egész pere- puttyukat. Rájuk sem tudok gondolni. Ilona (visszavonulóban): De hisz én csak tréfáltam! (Elhallgatnak, mind a kettőnek messze jár az esze). Ilona (szomorúan): A gyerek csak csupa gond. Az ember megszüli kínnal, neveli fáradsággal, óvja bajtól, ápolja betegségében. Kínlódik, vesződik vele, fölemészti magát miatta, s aztán nem tudni, kinek neveli kinek gondozza, csak az a bizonyos, hogy nem magának . . . (Vilma az elébb gyújtott rá egy uj cigarettára s már egy idő óta várja az alkalmat, hogy beleszóljon, most megszólal.) Vilma (szippant egyet a cigarettából): Már akkor jobb, ha az ember úgy él mint én, hogy nincs gyereke. (Mind a ketten kissé meglepetten ránéznek, a szemükben az anyák fölénye, a meddő asszony iránt.) Margit (rendreutasitón): Vilma te ehhez | nem értesz. Bocsáss meg, de ha gyerekről van szó, akkor neked nincs szavad. Te csak cigarettázz. Vilma (védekezik, de maga is érzi a másik kettő fölényét): De hiszen ti magatok panaszkodtatok, hogy mennyi baj van velők. Ilona (ő sem beszél olyan szerényen Vilmához, mint az előbb Margithoz): Kérlek, ha sok a baj, ha az ember panaszkodik, a gyerek mégis csak gyerek. Az én drága szép kis fiam, az én büszkeségem, gazdagságom, minden reménységem. Nem tudod te, mi az, kedves Vilma. (Vilma elhallgat, zavaróan van, bánja, hogy közbeszólt, úgy érzi, mintn*a nekik volna igazuk. A szemébe szomorúság gyülekezik.) Uj tavasz az élet-hegyen. Érzem a mezőt, a földszagot, A kibújó vetést, a gazdagot. Érzem az ébredő, szent erőt, Mely feszíti, gyújtja a levegőt. Hallom a nádast, a berkeket, Az erdőt, a suttogó lelkeket. És kdbultan nyelem a földszagot S a harmatos ibolya illatot. Járom a völgyet, a dombokat És lesem a rügyező lombokat. S mint céltalan vándor a hegytetőn, Feszítem el-elíogyó erőm. Csak érzem és szívom ez életet S nem tudom, vajion kié lehet. A vihartól barázdált kék hegyen, Kínosan törtető életem? Segesdy László. — Amint láthatja, kedves barátom, nem kell féltenie az állítólag trónjavesztett, sarokbaül- tetett szerelmet. Már mentegetik, orvosolják szegényt. Regényt, ellenregényt írnak róla, filozofálnak róla és ha soká élünk, tudom bizonyosan, még azt is megérjük, hogy Minden lében kanál képviselő ur kiteríti a tisztelt Ház asztalára — a rokolyáját. — Gondqlja, hogy azok fogják megmenteni a szerelmet, akik oly sokat emlegetik? — De kedvesem, csak nem fog kételkedni a hivatalos romantikusok hozzáértésében? Úgy látszik, nem olvasta elég figyelmesen az éltető magyarázatokat. Ha elolvasta volna, immár nem volnának kételyéi és reményei sem volnának és reménytelenségei sem volnának. Ellenben telítve volna a ragyogó tudásnak sűrített kivonatával. Akkor tudná azt végre, amit csak jelen, beteg korunk tanult meg tudni — mert boldog elődeink szegények csak érezni tanultak meg e tekintetben. — Tudná, hogy miért nem tudunk szeretni? Hivatalosan, kianalizálva, minden napra egy kávés/kanállal. — Csak folytassa, kedves barátom, hallgatom türelmesem f — Hallgat! De hogyan hallgat! Én már ismerem a nő — bocsásson meg, ebben csodá- latraméltóan tudnak hasonlítani egymáshoz — igenis a nő hallgatási művészetének különböző fokozatait. — Szóval én most . . . — Ékesszólóan hallgatok. Az a bizonyos súlyos, döbbenetes csend. Az égzengés előtti vihar ... A nagy feszültség, azután lecsap a közismert — tégla. — Nem ismerek magára. Feltűnően tud beszélni. Barátom, maga rossz társaságba keveredett. Azt kell hinnem, hogy őnagysága nem eléggé — beszédes. Vigyázzon, el fogja veszíteni legfőbb ékeségét: a döbbenetes csendet. — És mi van a szerelemmel? — Ne féltse a szerelmet, én sem féltem. Mert amig él az ember, él az örök törvény: a vágy a szebb és jobb után. Elvonatkozni a valóságtól, felfelé kapaszkodni az égi lajtorján . . . — És lebukfencezni róla. — Az is lehetséges. De amíg felvitt a magasba, szép volt, gyönyörű volt. Álom volt, érdemes végigálmodni. Érdemes egy Késői ének Dérynéhez. (Naplója szélére.) Áldott legyen, ki elhlvattatott. Dalolni akkor, midőn sírni kéne. S kit megcsalt élte annyi szép reménye. Áldott legyen; mert el nem hallgatott Egy élet Így áldoztatott nekik. Szlnésznö-ó, avagy próféta voltál, — Nem kérdezem . . . de mit te szertcszórtál. Hol lelhetem ma lelked kincseit? . . . ó Déryné; a dalnak nincs ma vége. Ki nőin némult el, ha elhallgatott, — Áldott legyen. Mert elhlvattatott. Dalolni akkor, midőn sírni kéne . . . JAKAB GÉZA. Kassán, Kolozsvárt német szó, ha fájt; Egyként fájt jó, kevés magyar-füleknek. Mert szép dalok magyaréi Is születtek, — És annyi dal egy Dérynére szállt . . . Ó Déryné, e késő, bús koron Hol van a dal, mely hősi-szépen szállna Lankadatlan. Kassára, Kolozsvárra; S hol a lélek, ki eljött egykoron?
