Prágai Magyar Hirlap, 1924. április (3. évfolyam, 74-98 / 522-546. szám)
1924-04-19 / 90. (538.) szám
28 Vasárnap, április fu. Emmatis, Irta: Szekuía Jenő. OíWr A domboldal végesvégig elborítva vadvirággal; itt-ott tar és csupasz sziklaköyéktől megtarkiíva, amelyek vigyorogva meredtek a jámbor utasra, — mint szétszórt, tisztátalan emberi csontok. De a ré.t piroslott a virágoktól, vadul megtermett itt a sárgalevelü juritiea main is, és a jószagu pegamuru har- rnala, amelyek sűrűn nőnek Jeruzsálem környékén. De a két ifjú riadt tekintettel bámulta a színes virágokat is. Mintha piroslő vér harmatozna a zöld fii vön. A díszes mező, amely olyan volt a reggel ködében, mint csillogó fonalakból nőit ciliciumi szőnyeg. — nem tudta lelkűket felderíteni. Szivükre sötét bánat nehezedett. Szemük könnyes. Szájuk szegélye halottfehér. A mesterük halálára gondoltak elapadhatatlan hévvel. Riadt madarak módjára menekültek a végtelenbe vesző dombok alatt. Ijedt, rekedt kiáltás rebbent el olykor az ajkukról. — Megfeszítteteít! — Kinhalált halt a kereszten! A távoli folyópartról a halmaggal az üröm és a vadbodza fanyar illatát is feléjük sodorta a szél. Az ég mélységesen kék volt és tiszta. A nap aranylóan sütött. Az életről és a szerelemről regélt minden. De a zöld fák, könnyű felhőkkel fodrozott tiszta ég, a bégető nyájak a mezőn, —• a táncoló napsugár, az országút kavargó pora, őket most a halálra és az ehmilásra emlékeztette. — Úgy élt, mint az istenek egyike! — sóhajt a magasabbak ifjú. — És meghalt üldözött rabszolgák módjára. Az ifjak könnyű és díszes görögös öltözéket viseltek. A köntösük csak térdig ért, — mini a római sagum, — csupaszon hagyva sovány és hófehér lábszárukat. A nevük is görögös; az egyiket Clecpaírosnak hívták, a másikat Cleophas-nak. Még gyermekek voltaié. A nagyobbik sem lehet idősebb tizenhét évesnél. Arcuk szop és tiszta. Járásuk kecses és könnyű, mint a firtál lányoké. Szemük szelíd és bánatos és riadt: mint a ratal őzek szeme. Csak az ércpánt homlokuk körül belcvésve a Törvény valamelyik szerit idézetének chaldeus Írásjegyeivel árulta el, — hogy rokonai ők is az itt élő benszülött népnek. De ők a galileabeliek kis táborába tartoznak. Akik a Mester kivégeztetése után fölriasztott juhnyáj módjára menekülnek Jeruzsálemből, — a szélrózsa minden irányába. Az ifjaknak nem kell futniok. De ők a közeli Emmausba, tartanak. Ahol valami üzleti ügyet szeretnének lebonyolítani. Ősi filiszteus város ez, hatvan stad:on messzeségre Jeruzsálemtől. Tündéri völgyben fekszik, a tenger felé é^ Caesarea Elé vezető illatos ut mentén. — Ha az iiz'ct sikerül, — szó! az egyik gyermek repeső szívvel, — akkor tiz, vagy tizenkét tetradrachmont keresünk fejenkint. •— Még többet is. — Hónapolcg megélünk ebből a pénzből Jeruzsálemben. Megkettőztették a lépteiket. Estére be akarják érni a várost. Magas fa bólogat az elhagyott árok fölött. Cíeopatros sápadtan íántorodik hátra. — Nézd csak... ki az? — Ugyan! Csak karcsú és sudár íüggeía int felénk. > — Azt h'ttem, hogy ember... hogy Ö vár ott ránk a magas partok fölött! — A káprázat játszik veled Cíeopatros! Kisértés. Mért . A két karom lankadt ér fáradt, r Eremből a vágy soha ki nem áradt . . . Mért fé'«z?r . . . Az arcom egy nagy feliér virág. A sápadt éjek bús titkát hinti rád . . . Mért félsz?! . . . A két szemem sirón sötétlik, Uj világok aj meséjét mesélik. Mért félsz?! ... A csókom hűvös, mint az alkony. Ma elpiheni a fény a barna halmon. 'Mért félsz?! . . . Álmát hozom a virradatnak. Fehér kezemmel ha megsi.riogatlak. Mért félsz?! . . . Ami zene csak volt a földön, Néma .ajakkal mind elébed öntöm. •Mért félsz?! . . . Amerre járok, boldog minden. A nyugalom ezüstjét szer teld n.íerri S a sírok, éjét uj lángokra gyűjtöm, Amelyben szivem fénye ielragyog . * , Mért félsz?! . . , Én a Halál vagyok . . . Tibor Géza, Valóban. Csak egy magányos fuggeia volt. De a Mester mondása jut az eszébe mindkettőnek, önkéntelenül. — A fiiggeiáról vegyetek példát.,. mikor ága zsendül és lombja sűrűsödik ... tudjátok meg, hogy közel már a nyár!... „Közei már a nyár!4* — sóhajtják most kéíten egyszerre, s maguk sem tudják mitől, de könnyesre változik mindkettőjük arca. Megéheztek. A gyékényfonata kosárban még volt néhány törmelék a kovásztalan kenyérből, — amelyet az ünnepekre, ők is a napon szárítottak ki Jeruzsálem magas és lapos házfedelein. Most lélektelentől és unott arccal majszolják a száraz és ízetlen tésztát. Nehéz kedvük nem akar fölengedni. Egy ember jön mögöttük az utón. Valami zsidó utazó kereskedő. Magas és rőfszakállu férfiú. Szapora léptekkel csakhamar beéri őket. — Salom! — üdvözli őket az idegen. Cíeopatros és Cleophas illedelmesen meghajolnak, s homlokukra szorított kézzel viszonozzák a köszöntést. — Hová mentek gyerekek? — kérdi a kereskedő. — Emmausba. — No az derék. Odáig együtt mehetünk. Sajnos nekem még tovább visz az utam. Nyiltszivü, testes jókedvű ember volt Szóval tartotta az ifjakat. De feltűnt neki a gyermekek széttéphet'eílen szomorúsága. ~ Miért búsultok fiuk? —• Hát nem tudod? — Mit? — Keresztrefeszitették! — Kit? — Han-Nazorit. — Hol? Jeruzsálemben. — Mikor? — Most három napja éppen. A kereskedő csóválja a fejét. — Csodálatos. Semmit sem hallottam az esetről. Pedig én is Jeruzsálemből jövök éppen. •— Eíogy lehet az? — Engem az üzleti ügyek annyira UkőtÖt- tek, hogy nem volt időm érdeklődni a napi események után. Elgondolkodik. — Han-Nazori próféta volt. Jézusnak is hívták? — A legnagyobb ő volt valamennyi próféták közül, — sóhajtják a gyermekek. Az idegen müveit és tudós férfiú. Könyv nélkül egész fejezeteket tud idézni régi szent emberek írásából Az ifjak összecsukott szájjal, szent megadással figyelnek. Nem vágnak a szavába. Tudják, hogy mit parancsol az illem. Nem illik szajkó módjára közbekotyogni, ha öregebb tudós férfiú szóval oktatja őket. Beesteled!k. Tündéri olaierdőbe érnek. Aoró íüznontok csillognak a sürü lombokon át. Már láthóvá válnak Emmaus fehér falai. Az ifjak két oldalt karolnak a kereskedőbe. — Apánk véndégbarátja esíebéddel vár minket ebben a villában... tarts velünk, nyájas idegen. — Oly kedvesen kértek, hogy nem lehet nemet mondani. Teljesedjék az akaratotok! Néhány perc múlva már oszlopsoros fehér perystiliumban ülnek, ■— ahonnan a kilátás a szabad kertre és a cédrusokkal borított tündéi i hegyoldalra nyílik. Szépjárásu samáriai cselédlány szolgálja ki őket. A gazdagod terített asztal fölé, olajlámpa hinti kisérteíies fényét. Az idegen alakja a hogy ült az ifjak között, az asztalion. — megnőni látszott most az éjszaka titokzatos lángjainál. Cíeopatros könyökével meglöki a társát. — Láttad? . _ Mit? • — Úgy törte el a kenyeret... mint Jézus. — Valóban, — dadogja az ifjabbik álmosan. Mintha csak a Mester ülne itt-velünk! Az idegen beszél... Az ifjak álmodozva hallgatják. Fejük elnehezedik. Szemükre nehéz köd borul. A hiis és ózonos levegő elál- mositotta őket. A kisebbik fin feje magasabbik társának a vállára borul.... Az idegen alakja formát cserél... Jézus ül szemben velük és beszél... mint régi meghitt és kedves lakomákon. Néha mintha á hangját is hallanák. Már világosodott, nikor az ifjak fölébredtek. A kert harmatos fáin madarak csicseregtek ... mintha láthatatlan angyahsereg üdvözölné őket. Zöld olajerdö mögül akkor kelt föl a nap, piros fcnyözönnel borítva cl a világot. Az ismeretlen utitárs tnár eltűnt. A. gyermekek csodálkozva néznek egymás szemébe, •—1— -------~------------------| —Hát itt hagyott minket?, — Kicsoda? j • Jézus. | — Ö volt az? Valóban? — riadt föl Cleoj patros. i — Én fölismertem! ■ • — Én is! És hogy megerősítse a szavát, a gyermek kiállott az oszlopsor kövére és nagy fenszó- val hogy hallják a hegyek, a fák, a kövek, a felhők, a madarak és az angyalok, hogy az ég és föld tanulja meg nagy titkot, tele , torokból eíldáPotta magát; — Raja sav liíhija! (A Mester föl támadt.) S mintha távoli visszhang zenéje lenne, rejtelmes-u zugot* vissza az erdő: — Hón, hén, la ti cháj! Valóban... ö mltámadt! Fusigama szomszéd, Irta: Szegedi István. Elgondolkodva haladt az utcán, őszülő fejét mellére ejtve, szájából ernyedten lógott alá az örökös cigaretta, a kesernyés füst csak úgy dőlt belőle. Csúcsos kalapjával, a bő lebernyegből felfelé vékonyodva, füstölgő fejével, amelyet lassan behavazott az idő, valóban hasonlatos volt a tűzhányóhoz, amelyről tanítványai elnevezték. Kerekes' tanár ur túlhaladta a negyvenedik életévét. A vidéki tanárok eseménytelen élete állott jó harmadrészben mögötte- Most, ahogy egy éve felkerült, klsé idegenül járkált a fővárosban, az utcák zajától íílozopter kora óta elszokott, riadtan kapta fel fejét a villanyos csengetésére, vagy ha az autótülök! különös impertinenciávaí búgott fel mellette.> De mindezek csak külső változások voltak ' ' Kerekes tanár ur, — azaz, hogy a Fusigama J életében. Meri minek is nevezzem másként, j mint a tanítványai. Ha valaha embert ember | megismerhet, úgy a fiatal nebulók serege | 1 megismeri tanárát. Állandó együítlét, csaí-, . hatatlan Ösztön segíti az ordöngős ifjakat az' emberi megösmerésben és ha ezek rusiga-1 mának nevezték Kerekes Ferencet, nekem j nincsen semmi okom, hogyne ezt a nevet használjam a megjelölésére. j Fusigama —- helyesebben „a4< Fusigama j tehát elgondolkodva haladt előadás után haza- j felé. Feje csak félig volt tanári gondola-1 faival,- inkább mint magánember sülyedí el végnélküli mélységű gondolatainak örvényébe. Mert azt senki sem hinné, hogy az ilyen magárahagyatott agglegény, mint ez a Fusigama, milyen mélyen tudja leereszteni a gondolkodás mérőónját az eszmevilág végtelen tengerébe. így töprengve élet, halál és egyéb haszontalan és közönséges gondolatok felett, Fusigama, a kísérleti lélektan búvára majd nekiment két butorszállitó embernek, akik egy j már kissé megviselt kereveítol cipekedték a i lépcsőn fölfelé. Fusigama megtorpant, ahogy j hirtelen az orra elé került a munkás széles ! izzadtingii háta és önkéntelen pillantást vetett! a kerevetre. Ez a nagyinséges minta a. bordó j alapon nagyon ismerősnek tetszett neki és j most már újabb töprengés következett: hon-1 nari ismeri ő ezt a bútordarabot? Már! előre örült annak, hogy hazaérve a legküiön-, bözöbb és legújabb imiemoíechnikai eljárd- j sok segítségével rájön majd az eredményre, j amikor töprengésében váratlan dolog szaki-; tóttá félbe. A folyósón, ahonnan lakása' nyilott, k>s embercsoport álldogált. Deres- J fejű, vidéki-külsejű úriember, rendezkedett á; szomszédos lakás előszobájában, a nagy melegben ingujra vetkőződve. 'Terebélyes néni intézkedett mellette, már messziről integetett a hátsó munkásnak, mint a világitó torony a révbe igyekvő hajóknak. Pedig azok nem igen tévesztették volna cl az utat, lévén a kerevet az utolsó bútordarab, amelyet a nagy szállítókocsiból a lakásba hurcoltak. De a jó néni csak igyekezett legalább szóval megkönnyíteni a munkájukat. — Erre, erre — lelkendezett — csak ide, csak ide. Na hála az égnek eddig csak eljutottunk volna. Phű! És tenyerével megkönnyebbülten meg- töröíte a homlokát, akárcsak a két munkás, akik az előszobában rövid pihenőre letették a nehéz bútordarabot. Ormótlan alakjuk mögött, vékonyan és pedánsan hórihorgas- kodott elő Fusigama nyurga figurája. A néni álmélkodva csapta össze a két kezét. | — No né, a Kerekes tanár ur! Kelemen! — kiáltotta be az összevissza előszobába az I urához. — Gyere már Kelemen,-ehun-e, mégj cl sem helyezkedtünk, már is. kedves vendé-j günk érkezett, ———.—-----* * ? Az ingujas bácsi nagy .igyekezettel kecmer- jgett elő a halóm bútor közük j — A professzor! — csodálkozott el 5 is. — i Hát te hogyan kerülsz ide ilyen pokoli gyorsasággal. Hiszen tegnap még magunk sem tudtuk, h-ogy ide költözünk. Alig egy hete, hogy áthelyeztek. — Húsz éve szaladgálok utána tette hozzá kicsit restelkedve, nagyot dicsekedve, hogy íme mégis sikerült a központba kerülnie. t Fusigama csak álldogált, egyik lábáról a . másikra és várta, hogy szóhoz jusson. Nem volt ebben különösképpen türelmetlen, amúgy sem volt az eleven szó embere. Olyan logikus fő számára, mnt amilyen Fusigama volt, idő kellett a pontos megfogalmazáshoz. Végre kikereki tette. — Hát ami azt illeti — kezdte a rövid üdvözlés után — én tulajdonképpen haza indultam, de aztán, hogy útközben itt benneteket megpillantottalak, gondoltam, megnézem, hogy mint megy a költözködés. — Ugyan, ugy-e — mondta a F ‘ felde- riilve — hát aztán közel van-é ide a lakásod? — Hát nincs éppen messzire, mert itt lakom a második ajtónál tőletek, — és csontos ujjúval a névtáblácskára mutatott, ahol fehér alapon fekete betűkkel világosan olvasható 1 volt: „Kerekes Ferenc, főgimnázium! tanár.“ — Szomszédok lettünk, professzorom! örvendezett a néni. — No ennek igazán nagyon örvendek. Amint rendbe jöttünk, áti- zenek ám magáért, ne féljen semmit, nem lesz már olyan elhagyatott ebben a szörnyű nagy városban. — Minél gyakrabban legyen szerencsém, kedves professzorom, — tette hozzá a bácsi. — Ilonka! —- kiáltotta be a lakásba. Ilonka! Ilonka is megjelent, kissé ziláltam a költözködés mozgalmában, de üdén és frissen, még. a: vidéki levegő zománcozta fiatal ábrázatái. Kicsit elpirult, ahogy Fus:gamát megpillantotta, aztán közvetlenül nyújtotta a kezet: — Nini a tanár ur. Na nagyon örülök, hogy az első napon már találkoztunk. Majd, ahogy meghallotta a szomszédságot, ő is csak invitálta Fusigair.át. Amint egy kis rendet csinálunk ebben ' a sivatagban — mondta és a szörnyű butorlablrintusra mutatott, amely ijesztően torzította eí a leendő lakás körvonalait Fusigama, kicsit megzavarodofían búcsúzott el a felkavart kedélyű családfő? és az ajtaja felé indult Amint' a kulcsot a zárba illesztette, pillantása a névtáblájára esett. A neve alatt a falra, ceruzával ezt írták: „A Fusigama*4. Ijedten betűzte ki a szót. Elgondolkodva lépett be a lakásba. Valamelyik imoosztor nebulója tehette, A Fusigama! Hogyne, tudta jól. hogy a gazfickók. így hívják, az őszülő haja meg a folyton füstölgő cigarettája miatt. . — De a Fusigama — tette hozzá elmerülve — egyebet is jelent. Örök magánosságot a mozgalmas vidék fölött. A szomszéd lakásban nagy sürgés forgás indult meg. A néniék berendezkedtek. Ilonka ugyancsak hozzálátott a dologhoz és szapora munkáját csengő énekszóval k;sérte. — Milyen üde hangja van! — gondolta Fusigama és önkéntelenül a tükör elé lépett. Őszülő feje hervatagon intett onnan vissza. Fusigama egy. kicsit megborzongott, fázósan tekintett körül. Aztán bement a háziasszonyához és elsejére föl mondta a szobáját. Ifjúságomnak szárnyaló daruja. ifjúságomnak szárnyaló daruja már libben lassan és csöndbet? tovább. S a férfikor mélázó, drága búja lüánabúg, miként az oboák. A lebbénő szárnyak után szelíden szál!, száll a bú. kísérve útjukon. Még tán remél, bizakodik a- szivem, hogy visszatér, bár nincs ez így, tudom. Szál! tűnő daruja az ifjúságnak, s vágy. álom. eszme, dal, terv megy vele. Vége a könnyű harcoknak, tusuknak, s a íérüsziv beiesajog, bele. ■ . Miért van így? Kérdezné. Áru hiába* felelet nincs. Az Idő nem felel. Fűre fű, ember emberre, virágra virág nő, s hullt kehelyre új kehely. Velem is igy vau. Elszáll ifjúságom daruja, s elkíséri búm. Minek?! Hasztalan a vak Idővel tusáznom. Férfikorom is éppígy, ellibeg. (Kolozsvár.) W altér Gyula.
