Prágai Magyar Hirlap, 1924. január (3. évfolyam, 1-26 / 449-474. szám)

1924-01-01 / 1. (449.) szám

Ölvedi László versei: A Bányász Éneke. Berlin 1923 Pozsony, december 31. Asztalomon fekszik az ifjú magyar költő Könyve. A címlapjának rajza a ma gondolat- világából vétetett. A derékig meztelen bá­nyász, csákánnyal kezében, tépelödve, ko­mor-komolyán, nézi az előtte álló biztonsági Davy-mécset. Ne liigyje senki, hogy a költőt, ki könyvét az első vers után nevezte el, szo­ciális problémák és forradalmak foglalkoztat­ták. Ez a bányász is a szenvedő magyar lé­lek. A Davy-mécsben a költő fájó lelke ég. Ez a könyv az első betűtől az utolsóig, minden izében magyar. Újak a gondolatok — az érzés a régi. Modernek a szavak és formáik, de a könyvön átánadó levegő üde és erős, mint a puszták Nemeréje. Mig sok fiatal költőnk abban keresi a modernséget, hogy bár magyar nyelven ir, úgy ir, hogy müvét Írhatták volna akár a Szajna partján Beaudelaire vagy Vcrlaine tanítványai és utánzói — ez a könyv a romlatlan, dacos, büszke és nemes magyar léteik harsonája. Ha • olvassuk, szinte tovább ad, átplántál, szug- gerál lelkűnkbe valamit szép idealizmusából, índy nem naiv ábrándozás, hanem szépséges öserő. Mikor e romlott, kicsinyes, törpe időkben belepillantunk e könyvbe, érezzük, hogy az a talaj, melyből ölvedi Lászlók sar­jadnak, nem tarló, hanem tartalmas humusz, jóféle magyar humusz, melyből vetés és jö­vendő terem. Végre egy verseskönyv, melyről nem írni kell, hanem amelyet olvasni kell. Olyan ritka könyv, mely nők szavai, minél ■ többször lapozzuk át, annál szebben csengenek lel­kűnkben. Könyv, melyet szeretnék odafenni minden magyar család asztalára, melyet sze­retnék a szerző minden fiatal kortársának kezébe adni, hogy ne csak könyv nélkül ta­nulja meg, hanem tanuljon belőle — erőt. E könyv ismertetésénél fölösleges baná­lis elismerő szókat halmozni, hiszen a szer­zőt, ki alig lépte át huszadik életévét, nem kell bemutatni. Hegy Ölvedi költő, azt el­ismerte a Tudományos Akadémia és néhány más irodalmi társaság akkor, midőn elisme­résével egyík-másák versét kitüntette. (A Könyörgés dicséretet nyert a M. T. Akadé­mia Farkas-Raskó-pályázatán, a Sebestyén diák a pozsonyi Toldy-kör pályázatán.) A költő mellett még a „hivatalos14 elismerés sem elég tanúság-tétel, mert sok jutalmazott vagy megdicsért munka vált már elfakult írássá. A divat, ízlés, kor gyakori zápora néha elmos kifényezett neveket is, akár a fej- fákon. ölvedi Lászlóról erős meggyőződés­sel merem állítani, hogy miikor ihlete percé­ben tollat ragad, beleírja magát a magyar irodai o mtörtén etibe. Magából a könyvből csak két dologból ismerjük meg/a költő korát. Két helyütt meg­mondja maga.' Tizenkilencedik bohó évének születése napján már sutba vetette játékos kedvét, „deres“ a lelke, a Kárpátok alján „Gaseogne-i" legény, ki hiába vivőit és más­nak dalolt. Mérís a legédesebbről, anyja csókjáról álmodik. (Születésnapomra.) Majd „húsz év tüzet lobogja vére" — de ő „csere­pes ajkkal mond nemet, százszor keményet". Ezeken a pontos beismeréseken kívül itt-ott szólal meg az ifjúság: ott, hol „hajrás erő­vel" indul minden küzdelembe. Másutt min­denütt a legkomolyabb, kész férfiú szól hoz­zánk és gyönyörű soraiban halálos komoly­ság. Míg más fiatalokat a keserű évek a má­nak, a kevés örömnek mohó keresésébe haj­szoltak, ölvedi Lászlónál, az ö elméjében és szivében az el viharzott háború és lesújtó béke évei kettősen számítottak. Csodálatos edzettség, komolyság nyilatkozik meg sza­vaiban. És ahogy a gyöngykagyló fájdalmá­ban fejleszti a legszebb gyöngyöket, az ö poétalelke könnyei is fényesebbek, csillogób­bak lettek... Magyar mindenütt. Mikor Berlinben, Unter den Liliden, a hársfák alatt jár, kipirul az arca, mert Hadik óbester jut eszébe (A hársfák alatt); mikor Berlinben ünnepik Pe­tőfit, ő a „hazátlanok kincsét, a dacos, szép szomorúságot" hullatja a költő emlékezete elé. Magyar allegóriáiban, melyek pompásan eredetiek. Ezekben szülte kimeríthetetlen le­leménye és elemi az ereje. A bányász éneke. Macbeth, kit fenyeget a vihar, ha megmozdul Bírnám erdeje, a katakombák alázatos ke­reszténye, ki kemény hitével győzedelmes (Dal a katakombából), szebbnél-szebben, csodálatos változatossággal fejezik ki a fájó gondolatot és a dacos hitet. Remekbe készültek a magyar falu mel­lől vett miniatürképci. melyeket néhány mesteri ecsetvonással nem önmagukért fest meg, hanem a szárnyaló vagy csüggedő gon­dolatért, melyet a kép leikéből kiváltott. Fel­említjük például a Téli kép címűt, mely a ma­gyarság szomorú téli álmát írja elénk fekete betűkkel a dermedt, hideg hóba. Szánkózik. Valaki köszön: Járunk, vetünk, aratunk, alszunk; Fázunk télen, dermedünk nyáron. A mi álmunk álmatlan álom. Járunk, vetünk, aratunk, alszunk... Magyar fejfán fakul az írás, S bár lelke van megannyi kőnek, Ássuk árkát a temetőnek. Magyar fejfán fakul az ir ás... E cicomátlan és épp azért nagyon költői pár sorba bele van szorítva az egész faj, egész nemzet tragédiája. Egy másik: Elné­zem a Göneölszekerét. Kéfc-lhároim szóval elénk varázsolja a magyar puszta éjszakáját. Halijuk a tücsök muzsik át, a távoli kutya­ugatást. Körüljár az álimodás, A táltosunk, egetkérő lelkünk felragad a csillagokig — És mikor a csillagokig ér — Csillámuk az ezüstszürike por — Döbbenve néz, sok büszke állma Piros tüzű, sebes meteor, Mely lobban — s lehull az éjszakáiba. Miikor visszanyúl a múltakba, akkor is szerencsés kézzel választja a tárgyat és a formát. Két versének tárgyát meríti a törté­nelemből, minid a kettőnél lelki elődjei, a ma­gyar lantosok közül választott. A Levél Lo- sonczi Annához címűben a féktelen, büszke, tüzes és nemes Balassa Bálint szól hozzánk, a Sebestyén diákban a magyar hiten, mara­dék reménységen tengő, mindhalálig hűséges Tinódi Sebestyén. Mind a kettő fordulatai­val, akkordszerüen összecsendülő ellentétei­vel, elbeszélő hangján is átlüktető drámai erejével valóságos antológia-darab. Kiérez- zük, hogy az író 'mindkettőben saját dacos szivének dobbanását kottázta le ékes rí­meikbe. Még sóikat, nagyon sokat kellene idéz­nem, hogy teljes képét adjam Ölvedi lírájá­nak, melynek néma maradt egyik húrja: az, melyet ,a szerelem tud csak megpendíteni. Az ő első, egyetlen szerelme: magyarsága. Igaza van, jól választott. Érezzük, hogy ez hü marad hozzá és viszont mindhalálig. Nem idézek többet — nagyszámú olvasója meg fogja találni e könyvben, amit meg kelt sze­retnie, miint a lelkűnkből való lelket, mint a melódiát, mely fülünkben cseng és egyre ki­sér magános óráinkban. Külön meg kell emlékeznünk e költemé­nyek nyelvezetéről. Tiszta, szép és magyar. Képei, fordulatai újak, de legott minden fej­tegetés és magyarázat nélkül kedves ismerő­seinkké válnak azért, mert bennük az oroa- mentum nem keresett és mesterkélt. Nincs az uj alkotásokban „szörnyű szép", épp azért, mert Ölvedi nem keres és csiszol uj kifejezéseket, hanem egyszerűen és röviden „alkotja" azokat. Nemi szóbiivész, hanem nyelvmüvész. A „kacér álmok hószinü teste" (Egy nyári este), „Áfomselyem" (u. o.), a „Háthajmégis" és „Szent Talán" (mint fő­nevek, a bizakodás és kétkedés megsizemé- lyesitésére Maóbeth-ében), az őszi napsugár „örök soha" (Össze!) és sok gazdag kép és szókötés könnyen és észrevétlenül mennek át fülünkbe, mert szivünkből és nyelvünkből Íródtak és érezzük, hogy Írójuk nem keres- ve-kereste, hanem akkor, midőn rmot a „Nyár szeretője" végigment „Bűvös lámpá­jával" a magyar nyelv és gondolat mezején, a „Bácsi éjszakán" virrasztott az ő honi he­gyei alján, „északra tartott" — önként. és könnyen találta azokat... Még felemlítem, hogy Ölvedi könyvét Reményik Sándornak, Kolozsvár • lángflejkü dalnokának ajánlotta. Miikor az ő sorai álltai lelke mibe vará­zsolt emelkedett hangulatban 'leteszem, e könyvet kedves nagy költőim mellé, Ízlés­telenségnek tartanám arról beszélni, hogy Írójuk még fejlődni fog stb. Mi ' magyarok örüljünk annak, amit már nyújtott. Az ő lírá­jában annak a magyarságnak lelke szólal meg, melyet a végzete elszakított az ősi tűz­helytől. S habár minden magyar, bárhoíl is él a föld kerekségén, habár minden magyar, ha el is mondja Berzsenyivel: „Essem a Grön- land örökös havára, Essem a forró szere csen homokra"... — mindenkor egy marad nyelvében és kultúrájában — a más orszá­gokba szétosztott magyarságnak mégis van saját gondolat- és érzelem világa. Énnek a világnak méltó kifejezője ölvedi László. Büszkék vagyunk, hogy a miénk. Figyelem tehát, magyar olvasók — igazi költő szólalt meg. Jankovics Marcell dr. Uj Auróra (az 1924. évre.) Karácsonykor ismét elindult útjára, a magyar családok közé az „Uj Auróra'*, amely rövid idő alatt a szlovenszkói és ruszinszkói magyar irodal­mi termelés reprezentáns évkönyvévé nőtte ki magát. A gondos szerkesztők az 1924. évi kötetet Arany János emlékezetének szentelték és ezt az­zal okolják meg, hogy az 1917. cv nagy epikusunk születésének centennáriuma, mint háborús eszten­dő nem volt alkalmas az ünneplésre és ezért most akarják visszavezetni 'a magyar közönséget Aranyhoz. A szép cél, amelynek a könyvet szentelték, határozta meg jórészben irodalmi és esztétikai ér­tekezéseinek tárgyát is. A sort Dobai János nyitja meg egy „miniatűr jellemrajzzal“, amely az Arany költészetében megnyilvánuló emberi és faji értékek gazdag kincstárából ragad ki néhányat és finom tollal mutatja ki e komponensek hatását Arany költészetére. Dobai János ezukivül még egy irodalmi értekezést ad, amelyben érdekesen ma­gyarázza, hogy Arany János miért nem keresett érvényesülést a drámairodalomban. Bognár Cecil, a kitűnő komáromi bencéstanár a költő női alak­jainak rajzát vetíti elénk és főként Rozgonyi Pi­roskánál időzik hosszasabban. Alapi Gyula dr. Arany és Madách barátságának ismertetéséhez fűz megszívlelendő reflexiókat, amelyeket valóban érdemes volna belevésni a most fejlődő magyar nemzedék leikébe. Hogy pedagógusainkra számít­hatunk ebben az irányban, kiviláglik Végh Ferenc cikkéből, amely jól fölismerte a poézis nevelő ha­tását. Az almanach egyéb esztétikai közleményei között találjuk Reinel János dr. egy Kemény-ana- lizísét, Stuhlmann Patáknak a művészet és etika összefüggéseit megvilágító tanulmányát, valamint Jankovichné Jamnitzky Agát elmefuttatását a magyar női viseletről. A költemények között kiválnak Mécs László „Vakság dicsérete" és „Megláttam a Férfit" cimü szimbolikus versei, valamint ölvedi László négy költeménye. Az utóbbiak a költő ul versesköte­tében is megjelentek, amelyet egy másik cikkünk­ben hivatott toll méltat. Összesen tizenöt szloven­szkói poéta vonul föl költeményeivel. Helyünk nem engedi meg, hogy valamennyit érdeme sze­rint méltassuk és ezért meg kell elégednünk azzal, hogy fölsoroljuk azok nevét, akiket az imént nem említettünk meg: Jankovics Marcell, Kersék Já­nos, Kümits Lajos, Aixinger László, Páll Miklós, Szeredal-Gruber Károly, Holly Jenő, Simon Mi­hály, Telek A. Sándor, Balogh Ádám, Dávid László, Tamás Lajos és Willant Henrik neve nem ismeretlen a szlovenszkói magyar irodalom bará­tai előtt, akik gyönyörűséggel fogják olvasni az Uj Aurórában megjelent verseiket is. Novelákkal vannak képviselve: Jankovics Marcell, Sziklay Ferenc, Tichy Kálmán és Lajos, Kopcsányi Gyula, Matulay Sándor, Horváth Dani, Szijj Ferenc, Rajcsányi Gyula és Barcsányi László. Sziklay Ferenc egy bizarr középkori tör­ténetet beszél el igen élvezetesen, a sokoldalú Jankovics Marcell szintén a történelmi múltból meríti novellájának kedves témáját. Madame sans Géné riportszerüen ismerteti Serédy Zsófiának, a kuruegenerális Andrássy István feleségének Gö- mörbeti műkincsek gyanánt őrzött kézimunkáit; egyike a legsikerültebb Írásoknak, amit tőle ol­vastunk. Ismertetésünk teljessége kedvéért meg kell emlékeznünk Pesthy Pálnak a szerelemről irt szellemes aforizmákban gazdag csevegéséről is. Amikor újra végigpillantunk az évkönyv gaz­dag tartalmán, örömmel állapítjuk meg, hogy a szlovenszkói magyar írógárda esztendőről-eszten- dőre bővül és izmosodik s folyton újabb értékek­kel gazdagítja töredékmagyarságunk kultúráját Elismerés illeti meg a Mipszet, hogy az Uj Auróra kiadásával irodalmunknak ezt a gazdagodását oly hathatósan előmozdítja. (fl.) Hebbel karácsonya: 1923 Az idei szomorú, kopasz német karácsonyfa alatt dacolón, csodásán nyolc egyforma könyv fekszik: a német szellem uj mai köntösben feltá­madt embersegltése. A rég leirt szavak életté, tetté ért dokumentuma: Hebbel Frigyes. Krónikás egyszerűséggel: egy uj Hebbel-kiadás: W. v. Scholz munkája. (W. Hádecke, Stuttgart.) Hebbel? Dramaturgiai tankönyvek fejezete. Fi ázis: a modern dráma atyja. Könyvek soraiban kristályosán, hidegen porosodott Hebbel: a végig­gondolás, célegyenes öntudat és akarat embere, a népszerűség, terméketlen felolvadás megvetője. Porosodott és megmaradt: kemény munkával, örökre konzervált kristálynak. Változatlan formá­nak, igazságkeresés igazságának... Változatlanul egyformán ugyanaz a lényege, magyarázata és titka ma is, mint első csillogása idején Heine mottójában: „Több benne az igazság, mint a természet." Az egyén és a mindenség... Az ut elején ott áll az egyoldalú megismerés: a rációs világrend az egyéniség fogalmán nyugszik. Az ut végén a ti­tok: az egyéniség vágyakaratu önmagából kilé­pése, a tulhaladás borzongós, tagadhatatlan törvé­nye: mindenségvonzás. Istenáldás. „De aki Istent látja — meghal." Az individualisztikus forma se- beződik, de ez a hivatása: önön-magáért nem lé- tézhet, csak a kozmikus törvény determinálja: a a ráción feliilálló ismeretlen. Két pólus: egyén és mindenség,- Egy igazság: ut a kettő között Aki csak az egyik póluson áll mindenttagadó, kipróbá- 1-atlan biztossággal, vagy csak a másikon, magá­ból semmit sem érezve, semmit sem merő álmo­dozással: az nem mondhat igazságot. Az élet igaz­sága: a folytonos mozgás. Küzdelem. Tra­gikum. A rációs megismerésen tulálló metafizikai törvény. A hebbeü igazság alapja: a tragikai meg­ismerés. A hcbbeli tragikai megismerés nem mérhető tisztán dramaturgiai beállítással. Ilyen beállítás Hebbelben csak a polgári tragikum formálóját látja. Ilyen beállítás megreked az időnél: a lieb- beli fizikai élet idejénél, Tainc miliő-elméletének alkalmazásánál. Pedig, ha a taine-i elmélet cáfola­táról van szó, példának, döntő példának ott áll Hebbel a polgári világnézet elkeseredett támadója: ,,a te tiszted: rablás és gyilkolás." Ez az ember nem rekedhet meg az adottságon. A polgári tragi­kum rákent álarcában az ő egyetlen, aki túl akar emelkedni és mélyebbre ásni, olyan mélyre, anof a dráma élete esetleg bele is pusztul. De a mély­ben ott érlelődik a kristály: a tragikum gondolata, a szó nemes értelmében vett teóriája, hidegnek tetsző formája: a tragikum filozófiája: a végig­gondolás, mely túlmegy az élményen, élményve- titésen, túl a tragikus személyi emberen és világ­törvény lesz: A tragikum világtörvénye. Ez a törvény túlhaladja a dramaturgiát. És itt kapcso­lódik a mai Hebbel igazsága: nem a drámai a fontos, nem drámai mindenekelőtt, de a tragikai világtörvény formáló, leiró szelleme: az egész Hebbel. A tragikai világtörvény, melynek Hebbel nemcsak dramaturgja, de teoretikusa, lírikusa és Naplójában, leveleiben életpéldálója is. Az „egész Hebbel": ez jelzi tnai jelentőségét és niegfordítva: ez jellemzi a mi kereső utunk végcélját: az egész embert. Az ut hossza volt. Csoda, hogy már hozzánk ért. De ne felejtsük el, hogy a csodát két olyan ember gyorsította életre, mint Július Bab és Wil- helm von Scholz. Az ö munkájuk eredménye: az egész Hebbel. Az egész Hebbel (a Werner-kiadás 24 kötete), majdnem megközelíthetetlen volt eddig. Az uj kiadás ezt az utat akarja megkönnyíteni, amikor nagyszerű kiállításban nyolc kötetbe zsú­folja az anyagot. Az egész kiadás megbecsülhe­tetlen értékforrások dokumentuma. Az eredmény? Hinni kel] és remélni Bab és Scholz közös jós’a- tát: Hebbel az .ut, melyen az ui Shakespeare el fog indulni... Fábry Zoltán. A hazugság szigete Magyar fordításban ez a ciáné Holly Je­nő pozsonyi ujságirótársunk a Grcnzbote kiadásában karácsony előtt megjelent regé­nyének. Az nj könyvről egyet-mást már ol­vasott a közönség. A szigorú államügyész­ség, aníkor a regényt mindjárt a megjelenése után elkoboztatta, gondoskodott a szükséges reklámról, amely bizonyosan fokozni fogja az időközben szabaddá tett kötet kelendőségét. A nagy magyar katasztrófa és a nyomá­ban bekövetkezett események, közöttük Szlo­vén szkó megszállása és ötesztendős története méltó téma a legnagyobb regényírók számá­ra. A nemzet', tragédia, amely annyi kicsiny ember sorsát térítette el eredeti irányából, oly változatos anyagot szolgáltat az Írónak, hogy a zseni számára nem volna nehéz meg­alkotni belőle a magyarság prózában irt epopoeaját. Történet: regény és társadalmi regény lehetne egyszerre, mert hisz az, ami a forradalom előtt történt, már a múlté, ami pedig azóta következett be, az már mind hozzájárult annak a társadalomnak lassú ki­alakulásaihoz, amely mai hoibrid állapotában bennünket vesz körül. Ezt a nagy regényt: a szlovenszkói magyarság mai küzdelmei­nek egyes egyedei lelki állapotának költői tükrét egyre várjuk, de ismételjük: a föladat megoldására csak olyan iró képes, akinek tehetsége legalább is iölér a Szabó Dezsőé­vel, Erdély közelmúlt történetének zseniális romancierjaóval. Holly Jenő erre a gyönyörű, de rend­kívül nehéz föladatra vállalkozott, de — le­gyünk ösz'nték — minden tehetsége mellett sem tudta megoldani. Már kiindulási pontját is rosszul választotta meg, amikor ezt a speciálisan magyar témát német nyel­ven irta meg. Pedig Holly ma­gyarul legalább is úgy :r, mint németül és sa­ját érdekében ajánljuk neki, hogy regényét fordítsa le, illetve dolgozza át magyar nyelv­re, ez a formai változtatás egymagában véve is azonnal stilszerübbé tenné müvét. A szerző, mint említettük, újságíró, még pedig — mint halljuk — igen ügyes és kép­zett zsurnaliszta. Hivatását szereti, regényé­ben egy helyen valóságos himnuszt is ir róla. Régi tétel azonban, hogy a jó ujságiró még nem okvetlenül jó író is. Az újságírás körül­belül olyan viszonyban áll a költészethez, mint a fotografálás a festészethez. A fotográ­fusnak ügyes mesterembernek kell lennie és az általa készített kép első és legfontosabb kelléke, hogy alyarmak ábrázolja az embert, mint amilyen abban a pillanatban volt, ami­kor a lencse előtt állott. A festő hivatása az, hogy a szép megnyilvánulását keresse az emberben, a természetben és annak teremt­ményeiben. Az újságíró, különösen pedig a ri­porter olyan, mint a fényképész, neki úgy kell megrajzolni! a dolgokat, amilyennek az ő szemének lencséje látta őket, a valósághoz híven és szabadsága csak odáig terjed, hogy ehhez a képhez hozzáfűzze azokat a benyo­másokat, amelyek a. kép látásakor lelkében támadtak. Fölösleges volna részletesen fejte­Kedd, január i. .— ........ . ■ ^ I ne oDAionJs művészet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom