Prágai Magyar Hirlap, 1923. december (2. évfolyam, 273-295 / 426-448. szám)
1923-12-24 / 291. (444.) szám
so Hétfő, december 24. bolygó járásával, felcsavarta a csillárt onnan. — Na látod György. Dicsőség földön az embernek, aki azt mondja neked, hegy csak képfaragó vagy és nem Pro meteusz. A te békéd nincs. A te bálvá nyaid nem kellenek senkinek. Azért vagy művész, hogy az embert díszítsd lel, színes játékokkal, amiknek örülhessenek. Te pedig olyant akartál, amitől félnének . . . Érted íiu! A bábjáték csak addig szórakoztat, amig a játékfigurák mozognak a szilien. De ha megőrül az emberek mulattatásába a mö göttiik láthatatlan élőkomédiás és kiugrik a színpadra, vége a komédiának. — Vége a komédiának ... — mondta rezignálton Kádas Józsi. — Nem vagyok Prometeusz . . . mert dicsőség az embernek ... — suttogta vontatott hangon György. — De dicsőség clsíLwvban az Istennek! — és boldog örömmel szorította magához szomorú emberét a szőke asz- szony, gyerünk áldozni neki. Gyújtsuk meg a karácsonyi gyertyákat. . . Mind mosolyognak. György még szó moru, de a többi öröméből ő is kapott már. Aztán elindultak, a másik szoba felé. Ünnepelni . . . lehet. Az egyik elméleti, a másik gyakorlati. Az elméletnek tisztában kell lennie azzal, hogy az egész fejlődés a demokrácia irányában halad. Az államélet demokratizálása után gazdasági demokráciára törekszik az emberiség. A kultúrát is demokratizálni kell tehát, az általános műveltség színvonalának minden társadalmi rétegre kiterjedő emelésével, az életben tájékoztató ismeretek , támlása mellett a világnézetek fejlődésének történetével, hogy a gondolkozás iránt való érzék felébredjen az emberekben, mert csak ezáltal válhatnak a kultúra teljes jogú polgáraivá. Ezt szolgálja a gyakorlati szempont is: az emibei nevelés. A testi és lelki tehetségek kifejlesztése. A középkorral és ókorral szemben az újkor egész tartalma ez az egy tétel: Az ember érték! Érték a teste, érték a szelleme. Ezeket kell edzeni, védeni és munkaképessé tenni. Ezért kell biztatni az erőt és jutalmazni a munkát Lassan és nehezen születik meg minden uj világ. A magyar képzőművészet — uí utakon. Irta: Kárpáti Auiv , a hultttra átéptéb«iés«. Irta: Hamvas József. Az igazságok sem halhatatlanok. Akkor születnek, amikor megértik őket és meghalnak, ha már nem hisznek bennük. A kultúra az igazság nyers anyagának feldolgozása az általános fogyasztás számára. Ha áruja nyakán marad, az azt jelenti, hogy nem ismerte föl a fogyasztás szükségleteit. Mert a történelemben is változnak az évszakok és mindenikhez máskép kell öltözködni. A görög kultúra alapformája a gimnasztika volt: gyönyörködés az izmok és gondolatok fegyelmezett játékában. Akhillesz az izmok, Odüsszeüsz a gondolatok atlétája. Az a fiatal görög mintaképe, ez az éle- medett férfié. Az ifjú mdogermán szellem akkor fedezte föl az idomok és gondolatok harmóniájának szépségét. A kultúra csak ékszereket készített és ezeket az ékszereket csak ajándékozni volt szabad, eladni nem. Szókratész védőbeszédében kijelentette, hogy tanításáért sohasem fogadott el fizetést. A szobrász nem volt művész nekik, mert pénzért dolgozott. így teremtik meg a görögök az önmagáért fejlődő kultúrát, melynek az állami, társadalmi, gazdasági élettel semmi kapcsolata. Minden lehetőség nyitva áll előtte, mert nincsen kötve semmi meglevőhöz, haladása teljesen szabad, de visszaható ereje nincsen, intézményeiben nem jegecedik ki örökös forrongása, nem válik közhasználatú aprópénzzé a nagy tömeg számára, drága, egyes aranypénzei csak a kiváltságosok kincses házaiban csillognak. Az antik világ elsodortatása után az egyéni értékek kitermelése helyébe az intézmények és hatalmi rendszerek fegyelmező korszaka jött. Az intézmények hagyományokra szeretnek építeni, vagy legalább olyan igazságokra, a mikről azt hirdetik, hogy örökkévalók. Ennek a kornak kultúrája tehát természete szerint nem előre, hanem visszafelé tekintett. A fejlődés lehetősége és szabadsága megszűnt. Előbb volt a tétel, azután jött a bizonyítás. A tudós a fennálló rend poroszlója lett. így alakult ki minden ágazatában az intézményeket szolgáló kultúra, a melyben fegyelmi szabályok sáncolták el a haladást. A felfedezés, mert átalakitólag hat a meglévő intézményekre, veszedelmes, tehát üldözendő. Az egyén értéke a közrend érdekében megsemmisül. Amig ez a két rendszer, mindenik a maga ideiében, ellenhatás nélkül fejlődött, nem vezetett bonyodalmakra. De mikor a re- nesszánszban újra feléledt az antik világ és az önmagáért való kultúra kezdte megihletni az emberiséget, a két ellentétes rendszer szembe került egymással és megkezdődött a küzdelem. A művészet előbb szökött meg az intézmények darabont szolgálatából. A tudomány csak a tizennyolcadik században vetette 1c a formaruhát. A kultúra önmagában kezdett fejlődni, tekintet nélkül az intézmények érdekeire. A renesszánsz műveltsége azonban nem volt tiszta antik kultúra. A tanultság életpálya lett. Az iskola kultur-tenyészetté vált, melynek kifejlett példányait az intézmények hadseregébe sorozták be és amig kitenyésztésük alatt a fejlődés irányában haladtak, hesorozásuk után csak konzerválóknak, visszatekintőknek kellett lenniük. A tizennyolcadik század optimistái azt hitték, hogy a felszabdalt kultúra újra visszanyeri az önmagáért való szabad fejlődést. Bíztak az iskolának uj világot nevelő hatásában. A tizenkilencedik század folyamán azonban éppen az ellenkezője történt. Az intézmények az iskolát a múltban való teljes elmerülésre kényszeritették és egészen elsáncolták előtte a jelenbe és jövőbe vezető utakat. Így kerültek ki az életbe a nemzedékek, melyek a régen elhasznált lelki köntösöket nem viselhették a körülöttük fejlődött uj világban és vagy csak egy- egy lelki ronggyal takargatták meztelenségüket, vagy dühösen támadtak minden iskolára, rendszerre és intézményre, mely ilyen lehetetlen helyzetbe lökte ki őket. A kultúrának korunk számára való átértékelése az emberiség egyik legnagyobb problémája lett. Növeli a nehézséget, hogy ma már nem lehet olyan egységes rendszert találni, mint a görögöknél megvolt, ahol az egyforma lelkű nép csupán a saját természete számára gondolkozott. Még úgy sem, mint a középkorban, ahol egyszerűen törölték a reális lehetőségeket és különbségeket és egy metafizikai rendszer abszolutizmusába foglaltak bele mindent. Ma, a kifejlett faji különbségek és a tömegekbe beleedzett világnézetek erdejében kell megkeresni a kivezető utat. A kulturnépek mindegyike dolgozik is ezen a maga módja szerint. A legbékésebb ' a kompromisszumos angol módszer, ahol I a tömeg számára meghagyják a formát és a gondolkozók részére megújítják a tartalmat. így egyeztek ki a reformációtól kezdve a szocializmusig minden problémával. Az angol reformált egyház megtartotta az istentiszteletek minden külső pompáját, de dogmáiban protestáns lett. Az angol szocializmus nem egyházellenes. A szocialista vezérek ott bibliaórákra járnak. A francia kultúrában az az intézményekben élő román szellem fejlődik tovább, mely a középkort megteremtette. Itt nincs kompromisszum, minden abszolút. Abszolút volt nemzeti esztétikája, királysága, köztársasága, császársága, nacionalizmusa. Szelleme teremtette meg a középkori intézményeket és ma is csak az intézmények iránt van érzéke. Az intézmény neki annyi, mint az eszme. Ez az európai tévedés Franciaországból táplálkozik. Olyan erős ez az intézményekben való hit, hogy megújulást csak a régi intézmények teljes eltörlésével ] tud elképzelni. Sehol a középkori intézmé- j nyékét nem támadta a szellemi harcosok olyan tábora, mint francia földön. Nem vették észre, hogy csak a kaptárt törik szét, a méhek belőle szétrepülnek. Az egész Európára kiható francia gondolkozás feszitette meg az ellentétet az antik és a középkori kultúra közölt. A haladás egyenlő lett az uralkodó intézmények ellen való küzdelemmel. És mig a középkor a kultúrát az intézmények védelmében szívta föl, ez a francia előretörés az intézmények ellen való küzdelemben akarja a kultúrát abszorbeálni. A kultúra átértékelésének francia eredményei az egész kontinensen foglalkoztatják a népeket. A román fajoknál a belső tartalom mértéke szerint több vagy kevesebb az aLkotó képesség ebben a fejlődésben. Ezért termel jobban az olasz, mint a spanyol. A francia fejlődésről uj utak felé törekszik a német és az orosz. A német kultúra a haladást úgy akarja felszabadítani az intézmények uralma alól, hogy uj intézmény-elméleteket teiunel, melyekkel egyelőre nem törekszik a meglevőnek megbukatására, de más lehetőségek bemutatásával azoknak abszolút voltát kezdi ki. Ezekben az elméletekben állandó tényező: az elvont ember, aki lelki és gazdasági érdekei számára keresi a megfelelő uj kereteket. A realitások hiánya miatt ezek az elméletek nem tudnak történelmi erőkké alakulni, bár kultúrát fejlesztő hatásuk a német határokon túl is- érezhető. Az elvont német kulturtörekvésekkel szemben az orosz gondolkozás középpontjában a fizikai ember áll. Régi világuk hivatalos világnézete olyan messze maradt az európai fejlődés mögött, liogv lehetetlen vele megtalálni a kapcsolatokat, azért a hagyományokat teljesen törölték számvetésükből. Kulturépítkezésük egy nagy erős indukció, melyben a fizikai ember életének megalapozásához gyűjtik a szükséges tapasztalatokat Ezek a különböző törekvések futnak egymáson keresztül és szövögetik a mai kultúra tarka szövetét. Munkájukat sem elmélet, sem hatalmi szó inog nem állíthatja. Mindnyájan az uj kuliura megteremtésére türekesznek, valamennyien olyan kultúrát akarnak, amely az igazságokat a mai fogyasztás számára dolgozza föl. Mik azok az általános szempontok, amelyek ezeket a különböző törekvéseket egyesíthetik és nekünk, magyaroknak is mértékül szolgálhatnak? Csak két főszempont Vannak bizonyos virágfajták, , amelyek kisebb cserépbe átültetve, dusabban virágoznak, mintha csak a gyökereiket tápláló humusz megfogyatkozása nagyobb erőfeszítésre serkentené őket. Valami ehhez hasonló jelenség az a kivirágzás, amelyet az utóbbi években tapasztaltunk a magyar képzőművészet terén. Uj, fiatal szobrászok és festők egész serege lépett fel, egyenként és csoportosan s a régebbi, beérkezett generációval együtt munkálkodva, olyan lendületet adott a magyar képzőművészeti élet elmélyülésének és kifejlődésének, amilyenre példa csak a legszerencsésebb korokban akad. Érdekes, majdnem megmagyarázhatatlan tünet ez. Annái is inkább, mert egyéb kulturális téren, — igy elsősorban az irodalomban és a színpadon, — éppen ellenkezője tapasztalható mindannak, amit utánpótlásnak szoktak nevezni. Sajnos, képzőművészeti életünknek ez a váratlan meggazdagodása azonban nem jelenti egyben a régi és uj erők harmonikus egybeolvadását, a régi és uj tehetségek megbonthatatlan egységben való tömörüléséi a művészet frontján. Egyre több és több újabb csoport jelentkezett a budapesti kiállításokon, mint önálló, külön pro- grammot valló társaság, — ami önmagában véve csak örvendetes lehet s a fejlődés során mutatkozó diíferenciálódásnak kedvező jele, — ám ezek az önálló művészcsoportok vagy társaságok energiájuknak igen nagy részét éveken keresztül meddő harcokban emésztették fel — egymás ellen. Egy kis rosszmájúsággal szinte azt mondhatnánk: a legutóbbi időben már nem az volt a fontos az uj alakulásoknál, hogy miiyen programm mellett, mint inkább az, hogy milyen meglévő csoportok ellen készülnek felsorakozni. Ha objektiven próbáljuk vizsgálni a dolgokat, be kell ismernünk, hogy hibák és mulasztások történtek általánosságban mind a meglevő, mind a mostanában alakult művészcsoportok részéről s jórészt ezek okozták az egyes művészi irányzatok közölt való viszony elhidegülését, azt a barátságtalan, idegenkedő hangulatot, amely a magyar művészet egészének erejét nagymértékben szétaprózta, különösen a müvészpolitika terén. A bajok kezdete tagadhatatlanul a Képzőművészeti Társulatnak és a Képzőművészek Egyesületének nem túlságosan szerencsés fúziója volt. A Képzőművészeti Társulat, amely évtizedeken át szuverén jogokat gyakorolt a Műcsarnok kiállításai felelt, idők múltán, hogy elöregedett, — mint ahogy elöregszik minden eféle akadémikus intézmény, — magába olvasztotta a Képzőművészek Egyesületét. Ennek egyenes következménye az lett, hogy a müba- rátok és képgyiijlők jótékony, művészi ellentéteket kiegyenlítő befolyása előbb meggyengült, majd teljesen megszűnt ható tényező lenni a Műcsarnok kiállításainak zsűrijében A Képzőművészek Egyesülete ragadta magához a hatalmat, ami nem lett volna éppen baj, ha ez az egyesület az előbbi, belső torzsalkodások következtében, a magyar művészet reprezentatív képviselőit el nem vesztetté volna. De fájdalom, pár év alatt, a legszámottevőbb művészek lassankint kiváltak az egyesületből, mert beleunlak az örökös marakodásba, vagy mellőzésbe, amelyben elég részük volt az egyesület vezetőségének jóvoltából. Így a Képzőművészeti Egyesület legkiválóbb tagjai önálló társaságokba csoportosultak s megalakították a Szinyei Mcrse-Társasá- got, a KÉVE-t, a Céhbelieket s legutóbb a Benczur-Társaságot. Aki csak egy pillantást vet ezeknek az újabb művészeti alakulásoknak tagnévsorára, első látásra konstatálhatja és felmérheti azt a veszteséget, amely a legértékesebb művészek kiválásával a Képzőművészek Egyesületét érte. Az egyesületben lassankint elhatalmasodott a középszerűség. Az a középszerűség, amely művészi érvényesülésre habozás nélkül használta fel a politika jelszavait is, megmérgezve és végkép kiélesitve az egyes művészi irányzatok közt amúgy is mutatkozó ellentéteket. A Képzőművészeti Társulat, illetve Képzőművészek Egyesülete és a Műcsarnok igy aztán hamarosan elvesztette régebbi irányiló szerepét, befolyását és tekintélyét a valóban élő, életet és fejlődést jelentő művészei terén. A Műcsarnok kiállításainak nívója egyre lejebb süiyecl s ímg u ezek a városligeti tárlatok, ha nem is *- séges, de meglehetősen hü tükrei volta* a magyar képzőművészetet gazdagító törekvések teljességének, most a feloszlás és csőd jeleit kezdték mutatni. Ez év tavaszán, amikor a Képzőművészeti Társulat ötven esztendős jubileumát ünnepedé, a maga vigasztalan sivárságában vált szembetűnővé a tökéletes bukás. Rippl-Rúnai, Iványi-Grünwald, Csók, Réti, Vaszary, Fényes, általában mindazok, akik a csudálatos elevenséggel kivirágzóit modern magyar művészetnek külföldön is méltán elismert mesterei, mind más és más csoportban foglaltak helyet, mind másutt állították ki müveiket s távoltartották magukat a Műcsarnoktól, a Képzőművészek Egyesületével összeolvadt Képzőművészeti Társulattól, ahol végre a maguk jól megérdemelt, árva egyediilségébcn maradtak Zabák és Kurlovszkyék. Ilyenformán az eiientele*., s^cuagomtfá- sok, művészi, sőt olykor politikai természetű elkülönülések, semmi esetre sem szolgálták a magyar képzőművészet előbb- rehaladásának ügyét. Most azután végre olyan fordulat következett be, amely reményt nyújt arra, hogy a megbontott erők a közel jövőben kooperatív működésben újra egymásra találjanak. Arról van szó, hogy a meglévő, újonnan és régebben alakult művészeti csoportok és egyesületek, — zártságukat és autonómiájukat megtartva, — egymáshoz közeledjenek s a közös cél — a magyar művészet nagy ügye — érdekében elsimítsák a közöttük felmerült ellentéteket. Erre vonatkozólag a Képzőművészeti Társulat részéről Kohner Adolf, Lukács György és mások kezdeményezésére tárgyalások indultak meg a Szinyeistákkal, a Céhbeliekkel, a Kévével és a Benczur-Társasággal, abban az irányban, hogy minden eddig elkülönült művészeti csojjort egyetlen egységbe tömörülve vonuljon be a Műcsarnokba. A szecedált művészek részéről eddig Iványi-Grünwald Béla és Réti István vettek részt a megindult tanácskozásokon, amelyek előreláthatólag sikerre fognak vezetni. A tárgyalásokon résztvevő mübarátok és művészek, az eddigi tervek szerint, úgy vélik megoldhatónak az egyesítés kérdését, hogy az előbb említett művészcsoportok és társaságok felváltva vennék ál évröl-évre a Képzőművészeti Társulat és igy a Műcsarnok ügyeinek vezetését is. Természetesen ez nem jelentené azt, hogy amikor például a Szinycy-Társaság kezébe kerül egy eszr tendőre a vezetés joga, csupán az ő művészi irányuk, felfogásuk vagy hitvallásuk érvényesülhet a Műcsarnok kiállításainak rendezésénél. Iskoláktól, irányoktól, izmusoktól menten, itt minden igazi magyar művészi érték, — akár haladó, akár kon- ! zervativ, — egyformán szóhoz julnatna a Műcsarnokban, amelynek nívóját egyszerre felemelné s elvesztett presztízsét újra visszaszerezné a legkiválóbb magyar művészek bevonulása, megértő összefogása. A féltehetségek és a középszerűség hősei pedig, az érdekes terv megvalósulása esetén, újra visszaszorulnának az őket megillető második sorba s képzőművészeti életünk vezetését és irányítását az arra hivatottak vehetnék megint kezükbe, amint az régebben volt. . A terv ugyan egyelőre meg csak terv s megvalósításának utján bizonyára nagyon sok személyi természetű és egyéb akadályt ' kell legyőzni, hogy az eszme testet ölínet. | Ám a gondolat rendkívül szerencsésnek tet- ' szik s megvalósulása annyi hasznos és ér- í tékes eredménnyel kecsegtet, hogy valószi- i niinek tartjuk: a ma még szemben álló i felek között győzni fog a jobb belátás s ( mindazok, akik valóban értéket jelentene* j ma a magyar képzőművészet életében, is- I mét egymásra fognak találni — politikától menten — a Műcsarnok közös hajlékában. A világ. A papnak Isten gondolatja, A bölcs okát, fokát kutatja. A művésznek szép alkalom, Vályúnak nézi — a barom. Z. J.
