Prágai Magyar Hirlap, 1923. december (2. évfolyam, 273-295 / 426-448. szám)
1923-12-24 / 291. (444.) szám
Ő messze tőlem, az ablaknál állva, újra beszélni kezdett: — Itt volnánk tehát a célnál: ón visz- szaválthattam őseim kastélyát és a velejáró domíniumokat, önt gróf Gsergheő Istvánnénak ismerik ezentúl. De most aztán — nincs tovább . . . — Én, ha ez megnyugtatására szol gál, ünnepélyesen megígérem, hogy minél kevesebbet leszek terhére. Miután egyszer úgy nyilatkozott, hogy egyformán sivár lesz az élete mellettem, akár a tengeren, akárhol, letettem a szokásos nászutazásról és ezért jöttünk egyenesen ide. Különben hálásan elismerem, hogy igaza volt: miért hurcolja meg az ember a nyomorúságát még a világban is? Azonkívül igy hamarabb elérem a kitűzött célomat is, a mi nem más, mint minél hamarább visszafizetni az utolsóig azt az összeget, melyet Bergman ur nagylelkűsége jut tatott nekem. Ezzel, azt hiszem, meg magyaráztam azt is, hogy miért dolgoztam egész vőlegény ségem ideje alak olyan túlfeszített szorgalommal. Ne akarok adósa maradni. Önnek nem !. Én itt,- őseim házában nem vágyó, itthon, mert most még minden az öné. de csak addig, a mig vissza nem váJ tóm. Már úgy is rendezkedtem be. Hátul, a kis kerti házban huzom meg magam addig, a hol hivatalos ügyekben mindig kapható leszek. Kérem, ne szakítson most félbe 1 Hiszen ígértem, hogy rövid leszek. Eljött az ablaktól és nem messze tőlem, egy antik szekrénynek támaszkodva, megállóit. — Az után a kijelentés után, a mit eljegyzésünk napján tett, minden férfi, a kiben csak egy szikrája van az önérzetnek, otthagyta volna a menyasz szonyát, nem törődve a következményekkel. Végre is vannak a világból kivezető utak . . . Hogy én nem igy tettem, képzelem, mit gondolt rólam. Öh, mit éreztem én, milyen dühös két ségbeesés vett rajtam erőt, ha ez eszembe jutott! De nem tehettem ellene semmit. Oh, nem magamért. Mondom, a kinek nincs mit keresnie az életben, könnyen segíthet magán. De nekem ki kellett tartanom — a húgaim miatt. Ezt a két naiv, tapasztalatlan gyermeket is én tettem tönkre, csak méltányos, hogy érettük áldozzam föl vérig sértett férfibüszkeségemet. Bizonyára sokat beszéltek rólam és igy tudja, hogy számos hóbortom között legvégzetesebb a kártyaszenvedély volt. Ez vitt el m!n- dent — az ő anyai örökségüket is. Persze, én abban a reményben fogadtam el szegénykéktől a felajánlott segítséget, hogy végre is kényszeríteni fogom a szerencsét, hogy mellém álljon. Hiú ábránd volt. És látja, ez a nyitja mindennek. Az elpocsékolt vagyonúnkat vissza kellett szereznem minden áron. Érti? Minden áron! Abban az időben hozott össze a sors Bergman urrai. Megalkudtunk, ö rendelkezésemre bocsátja a szükséges összeget, az ő leányából grófné lesz. Felcsaptam, mielőtt önt csak láttam volna is. Hogyne? Csak nem hagyhattam a kis húgaimat?!... Ön ismeri őket is, amint észrevettem, szereti is. El tudja-e képzelni Juditot, vagy Ágothát, istentudja, miféle háznál, mint társalkodó- nőt, vagy kegyelemkenyéren élő '..szegény rokont? . . . Abszurdum ugy-e? Ezért kellett hát nekem végig játszanom a közönséges hozomány vadászra undok, lealázó szerepét, mialatt minden idegszálam remegett a szenvedett megaláztatástól. . . Elhallgatott és én, mintha álomországból térteni volna vissza, idegenül néztem szét. Aztán reá tévedt a tekintetem. Hogy állt most ott az az ember, miiyen büszkén kiegyenesedve, lobogó szemekkel, mintha mázsányi terhet rázott volna le magáról, hogy végre — beszélhetett . . . — De hát miért nem mondta ezt nekem előbb? Miért nem tárta fel előtte,! a lelkét, akkor ... Nem hagyta végig mondani. indulatosan csapott a szavamba. Most rajta volt a sor. Most ő ütött: — Hogy mért nem tártam fel a lel- kemet? Mert azt nem bocsátottam áruba! Csak a nevemet és a rangomat. A férfi leikéhez csak a szeretőnek van jussa, de nem az — üzlettársnak! Hogy mondott-e még valamit, mikor nagyfa el a szobát, nem tudom, csak arra eszméltem, hogy egyedül maradtam. Egyedül az egész kastélyban, HEGEDŰ? ZÓ. Hallod ? . . valahol szól egy hegedű . . , Két arcodról lehervad a derű Mosolygó fénye és a két szemed Csillanó kis kobold-lángocskáit kilopta Valami rég nem-értett, hűs melódia. Jól őrizd a szived, az ott megejt még, Ama bús lélek, mely távol mereng Látatlanul, csak zengő önmagában Egész lelked csupán négy húrrá fogva Össze, Hogy sorsod bús nyiretiyűje te benned is igézzen Nem értett — mély, művész — harmóniát; És, hogy megértsd, hogy semmisem hiába, Benned csendül föl, szinte uj szépséggel A riíhmusok szent lázán születő, Melódián fogant szűz gondolat. Mert hangszer vagy te is, sorsod művész-kezében S mindegy, ha sírsz, avagy, ha vigadói, Ama gigászin — nagy szimfóniában Hol mindenek maguK dalát dalolják Úgy is mindent felold egy nagy vezérmotívum, Melyet nem hallhatsz te, hangszer, soha, És senki sem hallhatja meg soha, Mert azt művésze önmagának játsza A múlandóság szimfóniájában. ... Jól őrizd a szived és jól vigyázza Verésének zenéjét ideged, Mert ezt az egyet tán meghallhatod . , , S ha hallgatod, hogy száll feléd egy másik Hangszer hangja, árván, keresőn ; Testvérhangszer ama szimfóniában, Figyelj, figyelj és csendülj össze véle, Meri igy lesztek ti egyek a melódiában S így lesz tán tisztább ama alkotó Művészi kéznek végtelen zenéje A míndenség hatalmas orchesterjén. Hallod ? . . . két arcodról lehervad a derű; Mert valahol, magányosan s merengőn Tán megszólalt egy néma hegedű . . , JAKAB GÉZA. melynek küszöbét ma léptem át először, ahol olyan idegen voltam még ... Egyedül abban a házban, melynek minden zuga az ő családjának emlékével van megszentelve. Én pedig itt állok, elhagyatva, mint betoakodó üzlettárs. Megkísértettem rendbe hozni a gondolataimat. Tehát én vagyok itt mindennek a korlátlan úrnője. De meddig? Amig vissza nem váltja tőlem. Dolgozni fog tovább is ernyedetlenül, hogy minél hamarabb együtt legyen a pénz, akkor aztán mehetek . .. Azontúl itt semmi keresetem többé. De hiszen ez megőrülni való! És I mint aki már közel jár ahhoz a mesgyé- j hez, tágra nyitott szemekkel, imbo- | lyogva jártam teremről-teremre. | Bolyongásom közben egy kis torony- I szobára akadtam, mely merőben elütött a többitől. Innen száműzve voltak az én kincseket érő bútoraim. Régi módi, meghitt és bájos volt minden, i mint egy múlt századbeli rococo mese. Kissé megfakult selymü cirádás székek, a sarokban zongora, a sokfiókos íróasztal fölött aranyrámában egy nagyon szép fiatal nő olajba festett képe ... Az első pillanatban kitaláltam, hogy az az ő édes anyjának a szobája j volt. . . Mintha templom küszöbén lépnék át, önkénytelen összekulcsoltam kezeimet. Majd közelebb léptem és az íróasztalon jártaítam végig tekintetemet. Néhány nyitott gazdasági könyv, feljegyzések stb. Minden arra vallott, hogy ilt szokott állandóan tartózkodni, itt dolgozott. És íme, még innen is számözte őt — az üzlettárs. Már éppen kiakartam jönni a szobából, ahol ugy- éreztem magam, mint valami szentség- telen betörő, amikor egy levélnek az eltépett foszlánya ragadta meg figyelmemet. Önkénytelenül utána nyúltam és lüktető aggyal, homályosuló szemekkel kezdtem betűzni: . . . miért veszem el hát mégis? . . . Két okból. Az elsőt minden szépitgetés nélkül megvallottam már. A másik . .. : és ez a végzetesebb, rám nézve lealá- ! zóbb az, hogy — szeretem. Igen, szeretem! Őrült, dühös, kétségbeesett szerelemmel, amely megbénít, gyávává, habozóvá tesz, holott szeretnék erős és kegyetlen lenni. Szeretem, Noémi! Szeretem csodás, szűzi szépségét, szeretem a lelkét, mely csupa ellenmondásból áll: rajongó és büszke, önmagával meg- basonlott és azért mégis naiv, mint egy tizennégy éves gyermeké. Szeretem azokat a szép, okos, becsületes szemeit, melyekből annyiszor repült valami kérdő, kutató sugár felém . . . Szeretem és esküszöm, hogy nem nyugszom addig, mig . ..“ Itt megszakadt az irás. A többi hiányzott. Egy önfeledt, mámoros órájában ezt, de később már megbánta és dühösen összetépte. Egyik foszlánya — véletlenül — itt maradt . . . Oh csodás, oh áldott, oh jóságos véletlen! . . . Úgy éreztem, hogy térdre kell ros- kadnom ott, az anyja képe előtt és a kimondhatatlan nagy boldogság terhe alatt sírni, sirni, sírni . . . Azt irta, hogy nem fog nyugodni addig . . . Istenem, hát meddig? Amig békóba nem verte ezt az én ellenmondásokkal tele lelkemet? És ő azt hiszi, hogy érre sok idő kell majd. Hogy ez még nagyon, nagyon messze van . . . A nyitott ablakhoz léptem. Az esti szellő, mint egy édes anyai kéz, enyhén simította végig tüzes homlokomat. Minden nyugodt volt és az éj csodás varázzsal tele. A százados fák lombkoronája mögül pedig biztató csillagként ragyogott felém a kis kerti ház kivilágított ablaka . .. Egy pillanat és végig osontam a termeken, le a lépcsőn, ki a szabadba, amerre a fénysugár volt. Ott állottam az ablak alatt és elképzelhetetlen szívdobogással lestem be a szobába . . . Éppen szemközt, egy vetetlen tábori ágyon, még teljes lakodalmi öltözékben hevert István gróf! Egyik karja a feje alatt, a másik hanyagul lógott le az ágy széléről. Az arcát nem vehettem ki tisztán, pedig majd elepedtem a vágy- *tól, hogy láthassam. Vájjon miről gondolkozik most? Velem foglalkozik bizonyára elkeseredéssel, szilaj haraggal, mintahogy rendesen szokott. Hogy ime, az érzéketlen, önteltségében elvakult teremtés milyen nyugodtan pihen pompás hálótermében, mialatt ő . . . Szerettem volna hangosan felkacagni. És ez az ember- vallotta magát olyan büszke önérzettel kitűnő nő- ismerőnek, ez?! Aki nap-nap után együtt volt velem és még csak nem is sejtette, hogy mi megy végbe bennem? Most megmozdult ott benn valami. István felemelkedett kissé, hogy a mellette levő asztalkáról könyvet vegyen el. Alig lapozott azonban benne, messze eldobta, hirtelen felugrott és az ablakhoz lépett (ahhoz az ablakhoz, mely egyenesen a kastélyra néz). A következő pillanatban én az ajtón kopogtattam, csak gyengén, nagyon gyengén és mint egy koldus, alázatosan ... Semmi felelet. .. Most újra. Már kissé erősebben. Mély, lélekölő csend ... Szent Isten, ha nem bocsát be! Ha el kell mennem! . . . Eh, képtelenség! Hiszen szeret!... Ez az édes bizonyosság bátorságot öntött belém: — István, bocsáss be! Én vagyok itt, Noémi ... Még sohasem tegeztem. Egyetlen egy szer sem szólítottam a keresztnevén. ; Egy ugrással az ajtónál termett és hamarosan felrántotta. Ott állott előttem sápadtan, összehúzott szemöldökkel, egész testében remegve. — Miért jött ide? Mi keresni valója van itt? — kérdezte a felismerhetetlén- ségig rekedt hangon. — Azt hiszem ott fenn elmondtam már mindent. . . Eh, dehogy is mindent! ... A minden itt van a kezemben, (és felmutattam a tenyeremben összegyűrt levél- töredéket). Ezt nekem kellett elhoznom, hogy mindjárt megadjam rá a választ.. . István, nem kell sokáig vá rakoznod, amíg . . . Hiszen én már most is olyan végtelenül . . Nem mondhattam tovább ... A csil lagsugaras Ég minden üdvösségével rám szakadt. . . Molnár Jenő tréfák Az én karácsonyiam. Gyertek ide kicsik naqyok. Gyertek ide nyomba. Nálam is van. meytássátok, Díszes karácsonyfa. Nézzétek csak, milyen üde, Szép az örökzöldje, Uqy mosolyoy, mint az ifjú Dráaa szivehölyye. Ezt az örökzöldet én nem A piacon vettem, — Népszónokok, füz-poéták Müveiből szedtem. Ám az ajándékot, mindet. Amit ráaqyattam, Isten bizony, kizáiólaq Sajátomból adtam. Mert én olyan qazdaq vagyok, Hoqy az is van nálam, Amivel nem rendelkezik Se eqyén, se állam. Teszem azt, az anyósokat Báb-vökkel lepem meg, Kiket föl is akaszthatnak A fára cseiley. S hogy ne bontsam meg az anyós S vő közötti viszonyt: Vők részére anyós-bábut Szállítottam viszont. Kis színésznők — hogy ne járjon Karácsonyuk kárral — Eljátszhatnak néhány kövér. Kitömött bankárral. Szeretem a bakfisokat. Gondom is volt rájuk: Lóg a fámon egy regiment Ólomkatonájuk. Politikus embereknek Mi jobbat kreáljak: íme. átalnyujlok nekik Eqy nagy tát ott szájat. A prémtelen asszonyoknak Itt fityeg a pézsma; Hátralékos adózóknak Kifizetett dézsma: Besszben úszók tömegének Jó egg szalmaszál is, Meri hajót helyezni fára Egy kicsit fatális. És hogy a kontreminőrök Se menjenek széjjel: Idecsalogatom őket Ajándék-kötéllel. Hivatalnok pótlékot kap. Mert sosem elég ott. Panaszkodó feleség meg Kaphat férj-pótlékot. Ügyvédeknek sok zsíros pert, Csődtömeget főleg, Viceversa: boldogulást A kereskedőknek. Orvosoknak sok beteget. Ki fizet utólag, Viceversa: egészséget- Minden halandónak. Magyar iró, mayycir művész Itta' kan kurázsit. (Mert azt már nem ígérhetem. Hogy egyúttal gázsit). Mindezekből kiviláglik: Se Lőcsén, se Stomfán. Se másutt nincs ily csoda, mint Az én karácsonyfám. Hétfő,', december 24. J27
