Prágai Magyar Hirlap, 1923. december (2. évfolyam, 273-295 / 426-448. szám)
1923-12-24 / 291. (444.) szám
26 Hétfő, december 24. —----------. .. . .1- -r-m «.■» ■■ ■■ wmi.ii ■ ■ ■ ■» l WBCBMI IMM *I,**T—flS^aig Eg y ei egyzis tfirténele három levélben* Irta: Vécseinó Jankó vich Luiza. Első levél. Katám, édes! A mai postával kapod az eljegyzési kártyát: Bergman József örömmel tudatja leányának- Noéminek nagy és kis zaj- lafalvi zajtafalvi Csergheő István gróffal történt eljegyzését44. Ezzel a kártyával, úgy gondolom, alaposan rá is cáfoltam a te hízelgő véleményedre, amelyet rólam tápláltál — „Noémi, az én fehér lánykám, nem olyan, mint a többiek; semmikép sem hasonlít azokra a parvenii leányokra, kiket eddig ismertem41. Ezentúl igy ítélkezzél felőlem: „csa lód tani benne. Éppen olyan, mint a többi44... És igazad lesz. Mert amint rászán tam magam, hogy férjhez menjek ehhez a nagynevű, bukott mágnáshoz, — szerelem nélkül — elvesztettem a jogot, hogy különbnek tarts másoknál. Az Élet, ez a nagy átalakító mester, úgy látszik, nem találja kedvét a kivételekben, mert amint észreveszi, hogy valaki hajlamot mutat a renitenskedésre, azt addig gyúrja, formálja az ő saját Ízlésére, atnig be nem illik a — szabályba. Elfogadtam tehát a nemes gróf udvarlását és a mátkája lettem. Ami, úgy hiszem, egyértelmű azzal, hogy a ho zományomból kifizeti rengeteg adósságát, visszaváltja az ősi birtokot, pompás versenyistállót rendez be magának, télen Monte-Carlőban, nyáron pedig a híres tengeri fürdőkben pocsékolja el a pénzét és idejét. Az eljegyzést egészen az előirt sab- lón szerint fejedelmi pompával ültük meg. Minden a legszebb rendben ment egészen addig, mig a lakoma végezté vei magunkra maradtunk az erkélyen. Ekkor egyszerre nem tudom, mi történt velem. Olt állott mellettem az a „nagyur44, aki ezeréves nevét, kiváltságos helyzetét nem tudta egyébre felhasználni, mint hogy mindenét elharácsolja és most- hogy az örvény szé’é- ről valaki visszarántja, olyan valaki, aki egész életében csak dolgozott és dolgozott, ezt olyan természetesnek, olyan magától értetődőnek találja, mintha az nem is lehetne máskép. Mondom, kihozott a sodromból a modora, amellyel, bármint szerettem volna önmagam előtt tagadni, határozottan imponált, éppen ezért pokoli gyönyört éreztem már csak az elgondolásánál is, hogy én ezt a nyugodt, halvány arcot elpirulni lássam a szégyen és megaláztatástól. Ellenállhatatlanul unszolt valami, hogy szemébe vágjam az igazságot, habár megkésve is. Már éppen szólni akartam, mikor felém fordult: — Hová kívánja, hogy utazzunk az esküvőnk után? Talán kedvére volna, ha a tengerre vetnők magunkat? Semmivel sem hasonlíthatók össze az ilyen céltalan barangolások. — És beszélt nekem az Adriáról olyan rajongással, hogy én csak hallgattam, hallgattam mindenről megfeledkezve. Mielőtt be fejezte volna, sajátságosán ellágyull hangon mondotta még: — Beleegyezésére számítva, egy szép kis fehér yachtról már gondoskodtam is. A maga nevét viseli, Noémi... Erre felébredtem. Aha. itt van a pillanat! Most kell ütni! ... Halkan, nagyon halkan csak ennvi! mondtam neki: — Beám nézve igazán mindegy, hogy hová utazunk. Legyünk a tcnge ren, avagy a szárazföldön, az ön társaságában egyformán sivár lesz az ut, — nem szeretem önt .... Lestem a hatást. Te, még a szempíl- lája se rebbent meg. Csak az arca lett egy árnyalattal halványabb. De ez lehetett optikai csalódás is. Hisz hideg vérét teljesen megőrizte. Egy száraz falevél hullott a vállára, azt távolította el nagy figyelemmel. Még az im bolygását is végigkísérte a szemével, csak azután fordult újra felém: — Van talán valaki, a ki iránt másként érez? — Senki. — Nos, akkor a többit bízzuk a jö vöre. — Szótlanul, tágra nyitott szemmel bámultam rá. — Ha nem szeret senkit, teljesen nyugodt vagyok, — folytatta. — Annyira ismerem, hogy e tekintetben ne legyenek aggodalmaim. Ha szerencsétlenségemre nem én lennék az. a ki szunnyadó szivét felébreszteni, soha, egy pillanatra nem riaszthatna meg az a lehetőség, hogy — megcsal hatna. Ennél többet — egyelőre —nem kívánok öntől. Megfagyott bennem a vér ennyi leplezetlen önzés és cinizmus hallatára. Ennek az urnák hát mindegy, akárhogyan. csak — a pénzéhez jusson!... — És . . . és . . . nem fél gróf ur, — kérdeztem a belső indulattól fojtott hangon, — hogy esetleg csalódhatnék bennem, helyezett bizalmában és ... — Nem! — vágott a szavamba nyersen. — Dicsekedhetem azzal, hogy kitűnő nőismerő vagyok. Különben, ha szabad kérnem, ne folytassuk. Mi értelme van most már? El akar ijeszteni magától? Hisz akkor sokkal egyszerűbb lett volna, ha mindjárt eleinte kiadja az utamat. — Természetesen. Gazdag leány, hála a gondviselésnek, nem csak egy van. Ha én nem, hát akkor más valaki. Az aranyhalacskák csak úgy úszkálnak ide s tova és meg’nditó jámborsággal várják, hogy egy-egy tönkrement mágnás kivesse rájuk a hálóját. Most mégis csak elértem, a mit akar tam. István gróf teljesen elváltozott. Az arca ónszinü lett, a szemeit hirtelen lehunyta és mintha megíántorodofi volna, a két kezével megkapaszkodott az erkély kőkorlátjába . . . Jó sokáig tartott, a mig csak annyira is vissza nyerte önuralmát, hogy szólhatott. — Erre nem hittem volna képesnek. Noémi. Erre nem! — Ej, én tőlem sohasem tagadtak meg semmit. Csak éppen az őszinteség luxusát ne engedhetném meg magamnak? — Jól van hát, — egyenesedett ki most egész magasságában a gróf. —• ez az egy, a mi még nekem is megmaradt. őszinte leszek én is. Végre is ön volt az, a ki kíméletlen kezekkel tépte szét a fátyolt, ami összeköttetésünkről és megfosztotta azl minden illúziótól. He lyezkedjünk tehát kizárólag üzleti szempontra. Ha tehát összevetjük, ! amit egyik is. másik is ad és vesz, úgy ! mindketten meglehetünk elégedve. Mert mi történt itt? Önök egyszerűen pénzt kínáltak föl egy ezeréves. történeti múlt- ! tál dicsekedő névért. A pénzre nekem, ! tönkre jutott mágnásnak, szükségem : van, az tagadhatatlan, de önök viszont a kilencágu korona után nyújtották ki a kezüket! Becsüljük föl tehát, hogy melyik ér löbliet? Ön, a ki érzi erejét, melyet a világ két nagy hatalmassága: a szépséges vagyon kölcsönöz, följogosítva érzi magát, hogy a „hozomány vadászt44 porig alázza. A szemembe vágja most, mikor már a gyűrűmet is az ujján viseli, hogy — nem szeret. Sőt tovább megy: megtagadja önmagát Olyasmivel ijesztget, a minek még a kigondolásától is irtózik. Mintha csak a hermelin fenyegetődznék, hogy neki megy a sárnak és kedvére meghempe reg benne. Mindezt azért, hogy en gém megkinozzon, vérig sértsen. Ha örömet okozok vele, bevallom, hogy ez sikerült is. — Hanem — viszonzásul —■ szabadjon csak annyit mondanom: ha én nem vagyok az, aki, ha nekem történetesen nem „nagy és kiszajia- falvi. zajtafalvi Csergheő István, de génére Bors“ hanem egyszerűen csak Kovács, vagy Müíler, vagy tudom is én mi, a fejemet teszem rá, hogy most nem állok itt, mint az ön vőle génye . . . Bocsásson meg! Beismerem, hogy többel mondtam, mint szabad let! volna, de ha igazságos akar lenni, be kell Iá!' hogy ingerel! erre a kirohanásra. Ezzel meghajtotta magát és ott hagyott . . . Katám, édes! Ugy-e bár regények ben, színdarabokban az ilyen párbeszédek után mindennek vége van? A menyasszony lábaihoz dobja a gyűrűi vőlegényének, a ki ezek után vagy ki vándorol, vagy ha teljesen leszámolt mindennel, főbelövi magát, már a mini azt a hős temperamentuma magával hozza. Itt semmi ilyes nem történt. Úgy kell lennie, hogy higgadtabb perceinkben megalkudtunk a körülményekkel. Beláttuk, hogy bolondság lenne ilyen gyerekségért .felbontani az * eljegyzést, a mely végre is mindkét félnek nein megvetendő előnyöket kínál. Adás-vevés . . . Teljesen igaza van a grófnak. Nincs mit egymásnak szemére vetni és legokosabban tesszük, ha megadással viseljük az érdekházasság megaranyozott jármát. De most búcsúznom kell tőled drágám! A két kis komtessze, a vőlegényemnek nővérei érkeztek ki autójukon egy tennisz-par- tira. Édes Két baba. Gyöngéd, leheletszerű szépségük megindítják az em berí. Amellett ragaszkodók és engem — saját kijelentésük szerint — „.bálványoznak44 . . . Ha valami, ugv ennek a két kis bolondnak a szeretető békit ki sok mindennel. Te tudok, hogy én valósággal szomjazom a szeretet után. Anélkül éppen tigy nem tudok élni, mint levegő nélkül, itthon az én környezetemben, majd megdermedek. Az édesanyámat nem ismertem. Te most messze, megszállt területen élsz. Atyám pedig . . . Isten veled, édes! Úgy lehet, rövid időn belül megint irok. Addig is csókol a te Noémid. Nem, nem a „fehér44 a hogyan te nevezted el. A közönséges, szürke, mindennapi Noémi . . . Második levél. Katám, édes! Sajátságos viszony ez a mienk! Mióta az a végzetes párbeszéd elhangzott, CserJIeő egészen megvál tozott. A régi, udvariasság alá rejtőzött letargia egészen eltűnt lényegéből, j hogy helyet engedjen valami elkesere- j detí dühnek, melyei csak nagynehezen ! tud fékentartani a müveit ember fe- ' gyehnezeltsége. Mintha attól kezdve, hogy tisztába jöttünk egymással, valami súlyos, lerázhatatlan bilincsnek tekintené az egészet, amitől valami ok miatt nem tud szabadulni. Sokszor voltam már azon a ponton, hogy kivallatom, de nem volt alkalom reá. Határozottan kerüli, hogy négyszemközt legyen velem. A jövőről pedig . . . nem beszélt azóta. Mintha nem is az egész életre kiható fordulópont előtt állanánk, hanem csak egy autó- turáról lenne szó, melyről beszélni sem érdemes. Hanem a helyett mindnyájunk őszinte bámulatára, valóságos szenvedéllyel — dolgozik. Mintha minden elmulasztottat egyszerre akarna kipótolni. Ezt nem értem. Mi szűk sége van neki a gazdasági irodalmat végigtanulmányozni, hajnaltól késő estig a határt járni? Most, a mikor a hozományból annyi gazdatisztet alkalmazhat, a mennyit tetszik. Kivallattam a húgait. Azok sem tud , nak mit mondani, csak a vállukat vonják tréfás kétségbeesésükben és igyekeznek megnyugtatni. Soha se törőd- j jem vele. A Pistának mindig kell valami hóbortjának lenni. Volt idő, mikor a mecenási szerepben tctszelgett magának. Minden idejét bohém nép ség között töltötte. Az aj tarai vi kastély csakúgy hemzsegett a sok szinészlől és színésznőtől. Csinos kis színpadot ép’ltetett a Már!a Terézia-terem hátulsó részében és óriási költségen hozatta ki minden héten egyszer a környék legjobb tá”- 'ni*. Majd meg utazott, mindig uta:' szejárta az egész világot és kincs -tő ritka Ságokból egész muzeumravalót hordott össze. Jött aztán a versenymánia. Uszóverseny, regattaverseny, lóverseny, mindenféle verseny. Neki egyikről sem volt szabad lemaradni. De beleunt ebbe is. Aztán rabul ejtette a kártya- szenvedély. De dolgozni . . . még nem láttuk őt. csak most. ValósziniPeg ez a legveszedelmesebb, meri ez kiforgatta őt saját mivoltából; azóta nem ismerünk rá. De sokáig nem tarthat már. Hiszen itt van az esküvő . . . Igaz! Mához két hétre . . . — És legyen most — látszólag — bármilyen jó gazda, még sem hiszem, hogy azért venné el a multi milliárdos Bergman József leányát, hogy sáros csizmákban járja a határi és az alkalmazottjai ténykedését ellenőrizze. Különben igazságot kell szolgáltat nőm: István gróf nem átlagember. Mikor nekem bemutatták, alig mél taltam figyelemre. Boldog Isten, ha mi, gazdag lányok, minden hozomány vadászi figyelemre méltatnánk. íme, — gondoltam magamban, — megint egy a sok közül. Egy „végzett ur“, a kinek választania kell a golyó — és közöttem . . . Különben elég jó megjelenése van és a modora is tűrhető Ezzel végeztem vele. Most pedig . . , Tudod-e, hogy néha rajtakapom magam, hogy a szó szoros értelmében tanulmányozom őt! Hanem nehéz munka, annyit mondhatok. Ha az arcát vizsgálom, azt a mindig hi deg, nyugodt arcot, az nem árul el semmit. Ha a hangját és a szemeit is úgy tudná fegyelmezni! ... De arra nem képes. Óvatatlan pillanataiban olyan féktelen haraggal néz reám, hogy halálos ijedtség fut rajtam végig és le sütöm a szemeimet. Úgy érzem ilyen kor, hogy a tekintetével végigkorbá csői ja a telkemet. A hangja meg olyan mint a leláncolt fenevad elfojtott mór gása. Mikor bucsuzáskor igy szól hoz zám: „A viszontlátásra,44 én ezt hallom ki belőle: „Nem felejtem el soha, érted, soha, a mit akkor mondtál nekem.44 Egyszóval, van valami a levegőben; valami megnevezhetetlenüi nyugtalanító, a mi erősen gondolkodóba ejt. Mi lesz az esküvőnk után? Most sajátságos, távolodjunk bár úgy egymástól — lélekben — mint az északi és déli pólus — a szakításra egvikünk sem gondol. Nála ez érthető. Neki a pénzem kell. De én?! Mi tartóztat engem, hogy kimondjam: nem, nem akarok! . Csak az nyugtat meg némileg, hogy te, édes, nálam lesz nemsokára. Mintha te, a te okos, vesékbe ható lekintetpd- del bevilágítanál a homályba, mely annyira megtéveszt. Jőjj. óh, jőjij hamar! Szegény Noémid vár Harmadik levél. Katám! Mintha most is fülembe csengenének szavaid: „De hiszen te szereted a vőlegényedet.44 Akkor ni utáltad ezt, mikor esküvőnket megelőző éjjelen együtt ültünk a szobámban ahol nem világított más felém, mint a !e két drága szemed és a fehér menyasz szonyi ruhám, mely szétterítve olyan volt, mint az elömlő holdsugár A te szavaid nyomán egyszerre megértet tem mindent. Olyan volt ez, mint a villám, mely átcikáz és bevilágítja egy pillanatra a legelrejíettebb zugot is a lélekben. Ez volt hát az a megfeithe- tetlen érzés, mely az utóbbi időben annyi nyugtalanságot okozott nekem ... Szeretem . . De hát mióta? . . . Szeretem . . . És ezt más mondja meg nekem! . . . Nem tagadom, az első pillanatban halálos rémület vett rajtam erőt. Én szeretem . . . Nos, igen De hát mi lesz most már? Nyomban reá valami kimondhatatlan áhitatos. édes érzés altatott el telkemben minden kétségei és aggodalmat: ne töprengj, ne emészd magad! Légy boldog ennek a kincsnek a birto kában, a mivel a tizenkettedik órában a te jó szellemed ajándékozott meg . . . Szeress! . . . Szeress! . . . Bátran, bizakodva ... A töhlv a jó Isten dolga . . . Avagy nem megváltás a te számodra már az is, hogy nem kell? hazudnod "z oltár előtt, hanem őszintén és igazán mondhatod ki az „igent44. Tenálnd már nem ,.üzlet44 ez a házasság Az esküvőnkön jelen voltál, egészen az utolsó bátorító kéz-szorításig amellyel utrabocsátottál. Köszönöm neke l ezt a kézszoritást, te drága, jó lélek, a ki az egyetlen vagy, a ki előtt sohasem zárkózott el az én lelkem. Neked most is őszintén meggyónok mindent Késő délután volt. mikor a zajtafalui várkastélyba megérkeztünk. A fogadtatás és minden más. ilyen alkalmakkor szokásos ünnepi ceremóniák leíró sávul nem untatlak, hanem kezdem ott, mikor késő este magunkra maradtunk az egyik bizalmas kis társalgóban hová az inas a kétteritékes teaasztal* begör dilette, aztán eltávozott . . . Alighogy betette maga után az ajtót. » az uram igy szólott: — Asszonyom, én nagyon sajátságos helyzetben vagyok most. Anélkül, hogy a drámai szinész habárait amhi cionálnám, félek, hogy úgy tűnök fe' ön előtt, mintha a Vasgyáros iv.gy jelenetét akarnám eljátszani. De nem kerülhetem el, még azzal a veszéllyel szemben sem, hogy az ön ajkaira eset lég gúnyos mosolyt csalok. A mi mondanivalóm van, az egy pil lanatnyi halasztást sem tűr. Azért ne sajnáljon tőlem egv kis türelmet. Leültem a karosszékbe, mert sajátságos gyengeség fogott el. Terem tőm, mit fogok hallani?! . . .
