Prágai Magyar Hirlap, 1923. december (2. évfolyam, 273-295 / 426-448. szám)
1923-12-24 / 291. (444.) szám
18 Hétfő, december 24. A SgSf@rm@l£. Irta: Sziklay Ferenc. A gróf «r hazajött falusi birtokára. Egyszer egy évben teszi meg, betakarítás idején, kipihenni a tél fáradalmait, meg abból a jó gazdaeivből kifolyólag, hogy a fejős tehénkének is korpás szecskát lesznek elébe, mikor fejik. Ezidén is hozott valamit, aranyos íoronygombot a templomra. Igaz, hogy az iskola teteje beázik, ha esik az eső, — legalább nem keli a gyerekeket a kutyának se jó őszi időben az utcára zavarni. Orvos is kellene a faluban, de a parasztember meghal nyugodtan doktor nélkül is. A toronygomb? Az más. Az messzelátszik, a szomszéd falu majd megpukkad az irigységtől, ha szikrázik rajta a nap. A gróf ur nagyon fáradt. Belefáradt a sok gondba, amíg kisütötte, hogy hol lehet a mai kutyademokratikus világban a hosszú telet comme il faut agyonverni. Az éjszakája mégis nyughatatlan. Hja, a szokás hatalma! Nehezen lehet megszokni a tyúkokkal való elalvási mire meg valahogy nehezen lehunyja a szemét, a kakasok kezdenek infernáiis koncertbe, hogy a halott is fölriadna rá. — így délebéd után van egy kis csönd, ilyenkor elnyomja a falusi zűrzavart a kánikula, akkor tud szundítani egy kicsit. Csak úgy ülve, mert a vízszintes helyzetet nem tűri a szive. És csak akkor, ha valami végtelen unalmas dologra gondol. Ma a legunalmasabb témát vette elő, — végig gondolt az összes nőkön, akikkel dolga akadt. Huszonegyig számolt, akkor bemondta a fucs- csot és elaludt. Csoda pedig, mert a délelőtt egy zsellérember a cséplőgép zakatolása mellett ugyancsak odamondogatott a vérszopó nagytőkének, — biztosan nem tudta a komisz parasztja, hogy a kegyelmes ur a közelben van. Még félálomban is fülébe csengenek az Istentől elrugaszkodott szavak. Pedig talán, — ki tudja, az a Gacsaj Pista is nem-e titokban az ő fia. így jutott eszébe a seregszemle is, vájjon hányadik lehetett a Zsuzsi, —- iyüh, de ropogós fejérnép volt! Ez egyszer azonban az altatószer nem vált he egészen. Alig, hogy leesett az álla, alig kezdett el horkolni, csak megnyílik a könyvtár ajtaja s elébe áll egy deli szál legény. — Csupa erő, szeméből sugárzik az okosság. — Szemtelenül odaáll a kegyelmes ur elé s ráköszönt: — Szervusz, papa! — Na, na, csak ne ellenkezz, mert az vagyok. A tizenegyedik fiad. — Ki maga! Kidobatom, — nyögi tehetetlenül a gróf ur, de a fiú szeme a székhez szögezi. Aztán elkezd beszélni. Akárcsak a Gacsaj Pista. Hogy a legnagyobb igazságtalanság az urak tejfölös jóléte s a dolgozók nyomora. Hogy ezért van a bolsevizmus. Hogy meg kell váltani a világot. Zavaros teóriát mondott a világállamról, gazdasági közösségről, vámhatárok lerontásáról, hogy ne legyen különbség ember és ember között s legyen békesség a földön. Hogy az ember nem rossz, csak az áldatlan viszonyok teszik azzá. — Hiába tiltakozott, vitázott a gróf ur, hogy ez mind utópia, erre meg a tolakodó nagy büszkén kijelentette, hogy ez nem utópia, de valóság, nem is volt nehéz végrehajtani, csak akarat kelleti hozzá s ez a nagy szent akarat — őt Elmondta a történetét is. Volt egy nagyon szép, de nagyon szegény tanítónő. Egyszer egy párnás- ajtaju államtitkári szobába kopogtatott be. Könnyes szemmel sírta el sorsát. Anyja tüdővészes. Apját is megölte a hivatalnok sors. Hét apró testvére vár az éhenhalásra, ha nem segíti a kegyelmes ur egy szerény tanítónői álláshoz valahol a legsötétebb Piripócson. A komor államtitkár urnák megesett a szive, végtelen kegyéből megszületett az állás. Persze, a jótevő nem elégedett meg ezzel, tovább is érdeklődött a pártfogolt ja iránt. Egy kurta, bizalmas tété á tété ... És pár hónap múlva az iskolaszék kikergette az osztályából a romlott perszónát. Az én anyámat! — kiáltja hangtalanul a fiú. Elpusztult, velem együtt! A gróf ur nem érti. Hogy? Elpusztult és rnégis itt áll? • — Igen, — feleli az ifjú, — lehettem volna a világ megváltója! Az anyámtól örököltem volna az észt és a szivet, az apostolok elszántságát, tőled a pozíciót, vagyont s ma nem lenne boldogtalan ember a földön! Rettenetes, mit áll ki a gróf ur. Testét kiveri a hideg verejték, erőszakos mozdulatba rándul és — fölébred. — Hál’ Istennek, csak álmodtam, konstatálja, — biztosan megnyomta a gyomromat a zsíros ebéd! — Cigarettára gyújt, hogy megnyugtassa az idegeit s elégülten mosolyog: — Csakugyan, a tizenegyedik volt... A füst száll-száll csendesen a levegőben, a hetedik szobából zongorahangok szűrődnek be, Debussy Arabeque- je. — Jó altató. És a füst testet ölt, — a könyvszekrény párkányán egy csodaszép lány habkeze szaladgál föl és alá, — onnan jön a lágy melódia. — És beszél is a jelenség: — Ugy-e, szép vagyok — papa! A gróf ur egész szerencsétlen, hogy ilyen negligében látja őt egy bájos lányka, de a kis művésznő megvigasztalja: — Sebaj, papa, nem vagyok idegen. — Ne . . . em, nem volt még szerencsém, az az, hogy, ah, emlékszem. — de hisz az régen volt. — Ugy-e, hasonlítok a mamámra. Nem én voltam az a — régen, de a mamám! — Kis, szőke lány volt. A gazdatiszted kis falusi ártatlankája. Volt egy ócska spinét a háznál. Azon ját szóit magacsinálta nótácskákat. Csip- keszerüeket, mint a hófehér tüllfüg- göny, a muskátlis ablakon. Sima szó val idecsaltad. Az őstehetséget, — a mint mondtad, — egy csodahangu muzsikához. És ő játszott rajta. Megrészegedett a dalától, mint a csalogány,— könnyű zsákmány volt a prédájára leső gaz madárnak! A gróf ur kényelmetlenül kezdi érezni magát. — Én vagyok a forró, nyári délután- gyümölcse ... A megtestesült szép! A muzsika királynője ... A megelevenedett csoda . . . Enyém a hatalom, megnyitni a sziveket az örömnek és szenvedésnek . . . Enyém az erő, megvigasztalni a szenvedőket! — A játék megszakad, ott áll a jelenség a gróf ür előtt már, szava nem simogat többé, de a lélekbe vág: — Én vagyok , . . az eleven lelkiismeret, gyötrelmes álomvalóság a számodra, semmi más, mert édesanyám sírba vitt a szégyenével együtt! A gróf ur hangosan felhördül, olyan hangosan, hogy fölébred belé. A zajra berohan a szomszéd szobából a — fia. — Bon jour, pápá, valami kellemetlen álmod volt? A gróf ur első gondolata ijesztő: — Ez is papának szólit? — De aztán gyermekes örömmel siet hozzá s végig tapogatja, a kezével is meg akar győződni, hogy nem álom. — Ah, c’est ca! — Istvánba — egyetlen gyermekem, nagyon rosszat álmodtam. A fiatal gróf zavartan áll az apja előtt, mint aki kérdezni akar valamit, de nem mer: — Mi az, Istvánka, mit akarsz? — Pápá, — eh, — dit ez moi. — mért kell a szegény Tirászt egy ketrecbe zárni a Pickkel, mikor örökösen marakodnak? A gróf meglepetve néz a fiára. — Ah, meg nem érted, fiam, hiába mondom. Istvánka szája sírásra áll: — Das ist zum Verzweifeln! Nekem semmit sem szabad, amihez kedvem volna! Nekem franciául kell tanulni, meg angolul és az olyan unalmas. Nem szabad ásni a kertben, mert az cigánynak való, nem szabad szalonnát enni, fekete kenyérrel, meri az kocsisnak való. És az a sok pain, meg azok a büdös halak olyan ntálato snk. Nem szabad olvasni, mert az tanárnak való, és nem szabad tudni, hogy méri csukják be a Tiraszt egy ketrecbe a Pickkel. Szeretném tudni, hogy ez kinek való? A gróf urnák ez a tiráda szöget ütött a fejébe. — Hm . . . eigentlich igazad van. Ez urnák való. Nem is vagy már gyerek, . . . — Bizony nem, — örvendezett Ist vánka, —- szeptembertől már a hatodikat tanulom. Ha jó leszek, ad a tanár ur egy cigarettát is a születésnapomra! — Hát figyelj ide, nagy fiam! — Tudod, ez a fajnemcsitésre van. Keresztezés. Kreuzung, wie mán sagt Tirasz, az skót juhászkutya, a Pick, az pedig kopó. A kölykiik kitűnő kutya lesz disznóra! Istvánkának nehezen megy a fejébe a dolog. Hosszan elgondolkozik, végre kiböki a nagy problémát: — Pápá, és mondd, az embert nem lehet igy... kréuzolni, wie mán sagt? Fajnemesitésre? — Mit beszélsz, te gyerek! — ször- nyülködik az apa. — Na ja! Az embert is igy kellene ketrecbe zárni és előre megcsinálni, hogy ur legyen, cigány legyen, J tanár legyen, kocsis, apostol, vagy zongoraművész? | A két utolsó szóra megrezzent egy kicsit a gróf ur, de aztán nagyot kacagott: — Haha! Nem. istvánka, azt nem szokás! . . . Wégie, az utcán. Irta Lőrfnezy György. Nem az utca, a lélek köde fojtogatta Az az érzés, hogy hiába minden! A munka robotjának keserű kényszerét még sohase látta ilyen sötétnek, és ilyen vigasztalannak a maga reménytelen életét. Pedig még linóm, bársonyhamvas arcocskáján piroslottak az ifjúság üde rózsái és élénk barna szemében ragyogott az életkedv és a szerelemvágy tüze. Mégis most, mikor az őszi reggelen a Hosszu-utcába befordult s véletlenül épp egy nagy sarok- ház negyedik emeletére fölpillantoii, az jutott eszébe, hogy ha onnan le- ugranék az ember . . . Egyszerre vége volna mindennek. A töprengésnek, a küzdelemnek, az egész hasztalan sóvárgásnak. Tűrje Magdus gyűlölettel nézett végig a széles Hosszu-utcán. íme, gondolta, ez az ucta: maga az Élet. Végig kell rajta vánszorogni, hogy odajusson az ember, ahová siet. És mikor odaér, akkor látja, hogy kár volt elindulni. Jobb lett volna, ha be se térünk a Hosszu-utcába. De azért betért. Mint a reggel és az utca többi gyámoltalan gyalogosa, ő is betért. Ilyenkor mindenki a gyárba és az irodába siet és Magdus a sarkon még meg is gyorsította a lépéseit. Meg se nézve a körülötte elsiető szegény páriákat, akik éppúgy azért alszanak, vagy azért nem alszanak, hogy ehessenek, mialatt a szerelem és az öröm kiváltságosai habzsolják a gyönyörök mézét és mámorát . . . Megriadva kapta föl a fejét. Valaki rákiáltott: — Magda! Fiatal nő állott előtte, talpig mély, fekete gyászruhában, és Tűrje Magdára mosolygott. Olyan különös volt ez a vidám gyász! Magda néhány idegesen ide-odaröppenő pillantással mérte végig a fátyolt és a ruhát. Aztán fürkészve nézett a gyászos nő leányos arcára. — Lujzika . . . habozik elfogódva. — Hát téged mi lelt? Az idegen a ruhájára mutat. — Hiszen látod. — Látom. De nem értem. Azt hallottam, hogy férjhez mentél. — Már özvegy is vagyok. Tűrje Magdus összecsapta a két kis kezét. — Ne beszélj! Istenkém! Hogy lehet az? A másik fölrántja a vállát. — Hát hogy lehet! Minden lehet a világon, Magdus. Előbb a nagybátyám halt meg. — Vadon Balázs? — Igen, Balázs bácsi, A házat ránk hagyta ugyan, de azzal is csak baj van. Hogy az uram meghalt. — Micsoda baj? — Nohál el akarják venni a lakásomat. Hogy nekem nincs szükségem négy szobára. Hallottál már ilyet? A magam házában! — A lakás! Persze. Azzal most mindenkinek sok baja van. Szűk lett a világ! — No, jó. De, hogy az ember a maga tulajdon házában csak úgy lakhatik. ahogy más megengedi? Akkor minek van az embernek háza? Magduska résztvevőén bólogatott. — Az igaz. Dohát ha ilyen világ járja! Ki tehet róla! Az ember már incg is unja az egészet, Lujzika. í Az özvegy elgondolkozott. — Te, Magdus . . . Magdus fölkapta a balkezét és a kis karkötő nikkelóráját nézte. — Jaj, Istenem! Már el is késtem. Félkilen.c No, Isten veled, Lujzika! Kezet nyújtott. — Pedig még mondani akartam valamit, Magdus. Neked annyi sok ismerősöd van. És ha valahol szóba kerülne ilyesmi. Valami megbízható fiatal házaspárnak végre is inkább odaadnék két szobát, a négyből. Tudod, úgy, bér nélkül, ők főznének ránk. Akkor tán békét hagynának. Jól járnánk mindnyájan. ők is, mi is. — Kik azok a mi? — No, hát én, meg a kislányom. — Neked kislányod van? — csodálkozott Magdus. Lujzika nevetett. — Hát persze! Már másféléves. Olyan aranyos! Ha látnád! — No, de ilyet! — Igen. De ne felejtsd el, Magdus 1 Kóbor-utca huszonhét! Hátha igy . . . Hátha éppen . . . Te mindig olyan kedves voltál! Elváltak. Az özvegy kifelé sietett, a Körútra. Magdus is kifelé: a gyárirodába, A fejében minden összevisszamotoszkált. Lujzika meg a kislánya. Hányszor gondolt rá irigykedve: milyen boldog! És most itt van. Az is teie bajjal. Egy kicsit megvigasztalódott. Hát mindenki csak ilyen tarisznyát cipel, végig az utcán ! .. . Sietett, mert félt, hogy elkésik. És az igazgató olyan pedáns! Majd megint szóvá teszi azt a nyomorult fertályórát. Már alig ötven lépésnyire volt a gyárkaputól. És valaki megint köszöntötte. Mély féríi- hangon. — Magduska! Jó reggelt, Magduska! Tűrje Magdus megállóit. — Ni, a Feri! A Somos Feri! Hol jár itt maga? Fiatal, csinos, vidám és hetyke legény volt. Nevetett. — Azt inkább én kérdezhetném. Én a bankomba megyek. Arra Magdus is nevetett. Bár kissé erőltetve. — Én meg a gyáramba. A fiú kissé habozott. — A gyárba? — Hát persze. Az irodába. Ott dolgozom. Már két esztendő óta. A fiú rámosolygott. — Az angyalok is dolgoznak? Magdus úgy tett, mintha bosszankodnék. — Bolond! Maga mindig egyforma! — Hát mit csináljak? Ebbe a kutyavilágba! A leány kezet nyújtott. Milyen különös, gondolta, hogy igy mindenkivel találkozik az ember, mig végigmegyen az utcán! * — Na, Isten áldja, Ferii Sietek, a mint látja. Somos Feri tréfás-konokul megszegte a fejét. — Hát akkor siessünk együtt. Elkísérem. Messze van? — Amott, a sarkon. Nekem közel, magának mesze. A fiú tiltakozott. — Semmi sincs messze. Csak maga, Magdus. — Ugyan, ne affektáljon! Inkább mondja, nincs magának valami megbízható jóbarátja, akinek lakásra volna szüksége? — Hogyne volna! Magamnak sincs lakásom! — Ejh, nem olyan. Egy fiatal házaspár megkaphatná. Két szoba. Bért se kellene fizetni. Csak főzni a háziasszonynak. A fiú jókedvűen füttyentett. — Hát főzni nem tudok. — Ezt is tréfára fogja? Pár percig hallgattak Siettek és ezért mihamar odaértek a gyárkapu elébe. Magdus búcsúzéra nyújtotta a kezét. És a fiú megfogta a puha, meleg kis fehér kezet. Akkor egymásra néztek és önkéntelenül mosolyogtak. Tán ugyanazok a képek mosolyogtak át a leikükön. A falusi kis fehér házak, a mikben együtt játszottak, együtt daloltak és . . . álmodtak. Valaha. A pap fia, meg n je"vző lánya. Nem arról álmodott akkor egyik se, hogy egyszer majd így találkoznak az őszi reggeli ködben, a Hosszu-utcán 1 A fin megszo ritotta n leánv kezét. Azok az emlékek szólaltak meg abban a néma kézszo- ritásban. — MagdusI ... — No, Isten vele, Feri! Ne felejtse ell A lakást
