Prágai Magyar Hirlap, 1923. december (2. évfolyam, 273-295 / 426-448. szám)
1923-12-24 / 291. (444.) szám
Karácsonyi mese. Irta Sur^nyi Mi lós, Magányosan éldegélt a vidéki kúrián öreg macskái, öreg dajkája, öreg bútorai, öreg imakönyvei társaságában szépen, fiatalon, örökkévaló megifjodá- sában a szentségnek és szerelemnek. Krisztinának hívták. Valamikor a Bölcsőde-bálok ünnepelt királynője volt. A Kaszinó estélyein elállt az agglegények szive dobogása, amint hatlyupré- mes, hermelines, illatos belépőjét le- csusztatta vállairól és az eleven hús vakitó fehérsége átcsillant a gázlángok sejtelmes, reszkető, meleg, rózsaszin- ködös világosságain. — Ez a legfehérebb leány a világon — jegyezte meg egy öreg mágnás, szakértője az asszonyi szépségnek, szerelemnek, leányos ártatlanságnak és démoni bujaságoknak. — Ebből lesz a legrosz- szabb asszony, a leghütlenebb szerető, — tette hozzá nagy meggyőződéssel, mert szerette az asszonyokat és a para- doxnokat. — Elvennéd feleségül? — kérdezte egy ostoba ifjú, csak azért, hogy a maga reszkető vágyait elpalástolja és esetleg megerősítse magát félelmeiben. Már kétszer majdnem megkérte Krisztina kezét. — Hogy elvenném-e feleségül? Az ördögbe is, az én koromban nem szokás az évekkel dobálózni, de ha hozzám jönne feleségül, tiz esztendőt. elengednék az életemből. Az osotoba ifjú másnap megkérte Krisztina kezét. Ez volt Krisztina első házassága. Félévig sem tartott. Férje főbelőtte magát és a fiatal özvegy híre megnövekedett, átcsanott az ország határain, egy főhercegről suttogtak, aki alkoholistává lett érte reménytelen szerelmében. Krisztina a fiatal özvegy szabadságával járt-kelt Európában és mindenütt úgy beszéltek róla: — A szeplőtlen özvegy. Krisztina nem tudta ugyanis szeretni s férje — az ostoba ifjú — azért lett öngyilkos félesztendei epekedés után. Lassánkint mindenki tudta róla, hogy gyönyörű testében hidegen és érzéste- leniil lustán és limfa[ikusan kering a vére. — s ennek fo’ytán alig volt valamire való ifjú és öreg gavallérja Becsnek. Monté. Carlonak, az adriai fürdőknek a Tátrának és í.időnek, aki meg ne próbálkozott volna Krisztina meghódításával. í fogyott, szerezni nem tudott, — ebben is a magyar férfias erénynek képviselője volt — csak a költekezéshez értett gyönyörűen. Először eladta földjeit, azután bécsi palotáját, azután budai házát, fogatát, ékszereit, szétkergette cselédségét — az idő múlik, Krisztina elszegényedett, barátai elszéledtek, ő maga visszavonult hegyháti kúriájába, kis évjáradékba fektette minden felváltható értékét és a háború előtt egyetlen öreg dajkájával, macskáival, emlékeivel és szépségének hírnevével úgy éldegélt egymagában, mint egy csodálatos asszonyi anachoréta. — Kár ezért a Krisztináért — emlegették sokszor a környékbeli famíliák. — Lám, kitört a háború, a pénz értéke fogy, az évjáradéka immáron krumplira is alig elég, maholnap valósággal nyomorogni fog. — Az ám — bólinthattak a dámák — és legalább élt volna valaha életében. — Hiszen innen-onnan hatvan esztendeje éli a legviharosabb életet Ber- lintői Korfu szigetéig, főhercegektől kóbor muzsikusokig — szólt közbe egy májbajos öreg gróf, aki valamikor szek- vesztrum alá került Krisztináért való bánatában. j — Csakhogy sohasem szeretett senkit, — vágta el a vitát egy fehérhaj u matróna, szerelemben és csalódásban megfinomodott szivével őszintén sajnálkozva boldogtalan barátnőjén — Krisztina sohasem tudott szeretni, ami az Isten legkegyetlenebb csapása. Krisztinának nincs szive. ! — Igaz, — bólintott a májbajos gróf — talán nem is asszony. — Ilyent is beszéltek. — De még mindig gyönyörű. — Mint egy húszéves hajadonnak, olyan a tekintete. — Azért. Talán. — Egészen biztosan. — Szegény. A háború után már semmije sem volt Krisztinának, mint a kis kúriája, és hálószobájának ablaka előtt egy tea...és az emberekhez jóakarat. Nem szeretet, nem testvéri föláldozása a saját érdeknek és akaratnak, nem a karácsonyi megváltás csodájának, állásának és fényességének földi- j ember leikébe támadó visszhangja és vissz/énye — ne várjunk sokat ma az embertől! Csak azt, amit adhat ma is, tépett lélekből, kínzóit szívvel is, csapolt vér erőmaradványából, fáradt izommal és pattant idegekkel csak azt várjuk és követeljük az embertől! Csak jóakaratot az emberekhez, csak annak érzését, hogy ami nekem fájni szokott, az a test és a lélek egyforma kifaragása miatt fáj másnak is, ' csak annak lélekbeültetését, hogy nem csak miattam áll a világ, nem csak j én vagyok az ember, akinek joga van élni, de más is forgókerék a nagy ! gépezetben s az én életjorgásómat lehet úgy is irányítani, hogy az ne fékezze a más életkeringését Csak jóakaratot az emberekhez, csak az együttélés áldásából, vagy kárhozatából fakadó apró kis kötelességet, szemetcsillogtató mosolyt a kézfogáshoz, selymes simogalást ha emberrel szőrit egy zugba az élet, jó és a lélek hangját rezegtetö szavakat, ha szóraéhesen néz reánk két szem, egy meleg könnyet, ha sóhajt valaki mellettünk, egy puha székei, ha fáradtan kopog be hozzánk egy botlás társunk és rozsét a tűzre, ha didereg az, akit hozzánk sodort a sors. Csak ezt kérhetjük a ma emberétől, mikor fölcseng a karácsonyi harang szava s mikor nem csendül meg a szív, mert az élet megrázta az ember tornyát és megrepesztetle a szivharangot. f/lin. Hiába, Krisztina úgy ülte meg a lo- j vat. mint Pentesileia, az amazonok királynője, úgy kergette a rókát, mint egy nncol frdkavadász, szép volt, mini Aphrodité. Oly jártas volt a művésze- . tek és tudományok ismeretében, mint egy renaissanec-dáma, titkor férfinév alatt verseket és regényeket irt, nagy szalont tartott, politikusok és akadémikusok számára, kártyázott és ivott, mérhetetlen nyugalommal, kitartással, mámor és félelem nélkül, s egyszer egy elkeseredett államférfin, akinek a pártja végleg megbukott a választáson, keserves gúnnyal megjegyezte: — Krisztina az egyetlen férfiú Magyarországon. Ilyenformán egészen egyedül és szomorúan éldegélt Krisztina a temérdek ember között, aki tisztelte, csodálta, rajongott érte és vágyakozott utána. Szülei meghaltok, testvérei nem voltak, rokonsága elfelejtette, pénze fogylánF. ml éhezzünk elmúlt karácsonyok, a mikor méo élők voltak a mesék. ■ odút rázott álmok tündért bokra s élő annyalt küldött a kékes éa . ■ ■ Emlékezzünk elmúlt karácsonyokra. A frissen súrolt kis konyhában ültünk. Az ablakon acélkék csillayok néztek be. Néha kint az utón feltűnt icm késett vándor s tovaballaqott. Mi az öcsémmel szivdoboyva ültünk. Es énekeltünk és nem vettük észre, hoau eltűntek titkon nővéreink, csak néha iött be eyy-eyy: elbeszélve, hogy angyalt látott a sötétbe kint . . . Mi énekeltünk s igy nem vettük észre Lestük mikor tűnik fel véare Ádám borzas feie az ablakunk alatt, öcsém apánk térdén ült, én a ládán, az óra szörnyű lassacskán haladt mia lestük, mikor tü-nik már fel Ádám. Gyerekmeséknek hófehér öregje: mint hittük, tán többszázéves ciaánu. az éiböl iött s az éibe tűnt remeyve. nem láttuk máskor, csak ez éjszakán Gyerekmeséknek hófehér öregje. Csak akkor volt az izaalomnak víae. ha Ádám iött s Jézuskáról dalolt, a esendő szólt, rohantunk tűzben én ve | és néztük, hogy az angyal mit hozott ■ ■ . Csak akkor volt az izgalomnak vége . . . ... S eay farkastprraő. zord karácsvnueste az orszáauton Ádám meafaavott . . Két gyermek akkor egész este leste a téloirános konyhaablakot . . . Két nyertnek könnye hullt karácsonyeste... Illő rr-esét viránzó álmok-bokra azon az éiiel szintén menfanyott . . . Hiába nézek föl a csillanokra: i lefaniliak mind az édes annyalok . . . j Menhg.lt az álmok bimbós mese-bokra j Mécs László. rózsa-bokor, amelyen ősszel csodálatos nehéz, buja, sárga rózsák virítottak. Eilni abból élt, amit eladogatott. — Ez a haldoklás — szánakoztak rajta a falubeliek. Krisztina pedig mindig mosolygott Imádkozott és Voltairet olvasgatta. Verseket irt és egy arcképet tartogatott a versei és illatos rózsái között. Órákig ott állt az ablakánál és nézte az első hópelyheket, amelyek a Karácsonyt köszöntötték. Azon töprengett, hogy mit küldjön „neki“ karácsonyi ajándékul. Eddig sohasem múlt el karácsony, hogy valamivel ne kedveskedett volna annak a a férfiúnak, akinek arcképét ott őrizte az imakönyv, Voltaire, a versek és elszáradt rózsalevelek között. Az idéEi már nem volt semmije. Korán beállt a tél. Befagyott az ablaktábla és a tea- rózsa-bokor ágain vastagon dermedt a zúzmara. Karácsony napja szombaton lesz, ma vagy holnap postára kellerie adni az ajándékot. Krisztina — aki szegény nem tudott szeretni — csendesen sirdogált szerelmes szomorúságában. — Itt már csak csoda segíthet, —• állapította meg rezignáltan és lehunyta könnyes szempilláit, hogy kieszeljen valami megoldást. Egyszerre vidáman fölegyenesedett. Kezébe kapta az arcképet és végigcsókolta az imádott vonásokat. Azután elnevette magát. Eszébe jutott, hogy öl szívtelennek és szerelemre képtelennek tartják az emberek. — No, a jó Isten tesz tanúságot mellettem — suttogta maga elé áhitattal. — holnap reggel virágot küldök ,,neki“ karácsonyra. Ha van ereje a szerelemnek, akkor holnap reggelre tearózsa- bimbó nyílik ezen a bokron, itt ni, az ablakom előtt — mondta olyan erős hittel, hogy a hegyeket meg tudta volna indítani a helyükből. Aztán lefeküdt és mosolyogva aludt a hajnal szürkületéig. — Vájjon hogy tölti szegény Krisztinánk a szent Karácsony-estét? — kérdezték a szomszéd kúriákon. — Meg kellene hívni a boldogtalant. — Hadd érezzen egy kis családi melegséget. — Lássa a mi szerelmes örömeinket. — Nem kell meghívni. Szemérmes gőgje úgyis visszautasítaná. Aki sohasem tud szeretni, aki nem ismeri a szerelem erejét, az csak szenved a boldogság láttára. így sajnálkoztak a szomszédok a hegyháti kúria szeplőtelen özvegyén. Krisztina pedig, amikor megvilágosodott, hálóingét leányos keblén össze kapva, fürgén futott az ablakhoz. Künn mélyen befagyott a kert alján folydogaló patak. A ház ereszéről hosz- szu, vastag jégcsapok lógtak alá. Az országúton csikorgóit a szekér talpa alatt a kemény, csillogó hó. A harang éles szava messze elhangzott a hideg, tiszta, ritka levegőben. Hajnali misére harangoztak. Krisztina rápillantott a rózsabokorra. És azon büszkén, sárgán, rózsaszínű mosolygással himbálózott egy hatalmas vastaglevelü, szerelmes illatú bimbó. — Tudtam! Oh isteni mindenhatósága az én örökkévaló szerelmemnek. Tudtam! És Krisztina ujjongott és sirt és nevetett és szerelmesen kiáltotta el az ő imádott nevét. Mdám.
