Prágai Magyar Hirlap, 1923. december (2. évfolyam, 273-295 / 426-448. szám)

1923-12-24 / 291. (444.) szám

Hétfő, december 21 S !■»««••' írjeit-OTBriMWnn*?KV(VE;'n'orwff-:> •„r.i •■s’^rm. A Prágai Magyar Hírlap riportpályázata Fodor Antal dr. riportja kapta az 500 koronás páiyadijat - A P. Ül, H. négy dicséretet nyert riportere; Bolemanné Zorkóczy Atala, Ráca Pál, Rechorovszky Jenő és Züszmann Zsigmondi Prága, december 22. A riport az újságosánál ás ötlete. A riport: az újságíró egyéniségének, tudásának, érzékének és jószemének próbaköve s a lap hasábjain a friss elevenség, a könnyed szellő, az élvezetes olvasmány. A Prágai Magyar Hírlap a szlovenszkói és ruszuiszkói újságírók legjobbjait gyűjtötte maga köré s tizenkilenchónapos együttdolgozás, a kölcsönös szere­it és megbecsülés nemes érzésének megerősödése során föltette közöttük azt a kérdést, ki a legjobb riporter, ki tud a karácsonyi számunkra ötletes, friss, eleven, színes és jő riportot adni. A legjobb riport jutalmazására a rendes sor díjazáson felül 500 korona dijat tűztünk ki. A pálázaí riportversenyében tizenkét tudósi-tónk vett részt. A beérkezett riportokat a szerkesztőségnek egy négy tagú zsűrije bírál-a felül $ az 500 koronás páilyadijat három szavazattal Fodor Antal dr. iglól hírlapíró: A negyvennyolcas honvédek nyomait keresem című riportjának Ítélte oda. A pályanyeríes riporton kivül dicséretben részesített a zsűri négy jő riportot és pedig Bólém amié Zorkóczy A aía (Léva), Rácz Pál (Ungvár), RechoroySzky Jenő (Po­zsony) és Züszmann Zsigmondnak (Rózsahegyi riportjait. A pálya nyertes' és megdicsért riportokat mai számunkban közöljük. Negyvennyolcas honvédek nyomait keresem ... Beszélgetés Hollecsek Pál negyvennyolcas vadászőrmesterrel a kassai, szepesi, sárosi, abaují és erdélyi harcokról és a fegyverletételről — Egy vörössapkás unokája, aki rosszul beszél magyarul — Nyomorog egy honvédözvegy Kassa, karácsony hava. Itt járok a langyos, tavasszal ölelkező decemberben, sáros kassai utcán, májusi kék színeket előlegező téli ég alatt és a negyven- nyolcas honvédek nyomait kutatom. Nagy életük apró darabkáit szedegetem össze, hogy egyberakhassam üt, a papíron az ő ké­püket, akik a világtörténelem legszentebb eposzát; a negyvennyolcat élték, vérezték és halták. A kassai kilencedik zászlóaljba, amely a szabadságharc alatt „vörössapkások44 néven tette magát rettegetté az osztrákok előtt, Kossuth fölhívása után több mint háromszáz kassai ember lépett be. A háromszáz önkén­tesnek több mint a fele diák volt. Játékos tizenöt-húszéves gyerekek, sz:goru tanártó’ szorult szívvel szepegő gimnazisták, latint magoló, leányosszemü titkos versirók, akik az anyjuk csókjának melegével hamvas ar­cukon mentek el küzdeni a máriás lobogóért. A vörössapkások közül ma már egy sincs életben. Kassán csak egy negyvennyolcas honvéd él még: Hollecsek Pál, a szepességi Cornides-féle guerillacsapat őrjnesíere. Beszélgetés Hollecsek Pállal ó-német bútorok a tiszta szobában. Ha­sas, görbe-hátú karosszékek, kerek asztal, mintázott, régi veretű térítővel, kettősszár- nyu, az időtől barnára pácolódott hatalmas szekrények, egy fiókos sublót és egy pohár- szék a német barokk nemes vonalaival. A gyorslábú idő megállt a szoba fölött és körül­falazta a múlt tégláival. Hollecsek Pál ott ül a kerek asztalnál, régi német újságokban la­pozgat. Beleillik a képbe ez a nagy öreg ember, a drága, kedves fejével amit m-eg- eziisteztek eltűnt idők, a ruhájával: múlt szá­zadbeli szriőnkabáíjával és tűnt éveivel, amik ott állnak a háta mögött, ott ülnek vele az asztalnál, nem hagyják egyedül és a múlt édes melódiáit muzsikálják ki a szoba sötét­tel takaródzó sarkaiból. Beszélni kezd. A szava olyan mély és erős féríiszó, mint a gordonka hangja: — igen, én vagyok Kassán — és ha jól tudom, az egész országban — az egyetlen élő negyvennyolcas honvéd. Egészen magam maradtam, elmentek a legények egy más vi­lágba, ahol most együtt járnak az égi mező­kön Kossuthtal. Sétálgatnak a íejuton meggy- szinü attilákban, a vörös sapkában, mellükön cseng a medália, mint egy kis üvegharang és csöndes pipaszó mellett Branyiszkóról, Isa- szegröl, Nyékről mesélnek az angyaloknak. Ha Isten is úgy akarja, nemsokára én is be­rukkolok hozzájuk. Jelentkezem majd a sze­pességi ezrednél, a hatodik vadászzászló- aljnál, Coraides őrnagy ur előtt: — Megjöttem én is. őrnagy ur, — És Cornides nagyon fog örülni, hogy végre együtt vagyunk, takaros, szép rendben, ahogy ő szerette. Megölelem maid a fiukat, megcsókolom Roxer kapitányt, a legjobb ba­rátomat és mesélek majd én is az angyalok­nak: a gölnici, a szepesbélai, meg a zsolcai csatákról... Az emlékezés tüze a'áfütötte Hollecsek szempilláinak ráncos gyűrűjébe pókhálózott szemeit s az frissen és kéken virul Egészsé­ges és fiatal mosoly jóságosodík el az arcán és tovább mesél a kilencvenéves őrmes­ter ur: Hogyan lett a német fiúból magyar szabadsághös? — 1833 novemberében születtem Stájeror­szágban. Nyolcéves koromban kerültem Kas­sára, a Stiftbe, ahogy akkor a katonai neve­lőintézetet nevezték. Az intézet a mostani Fő-utca közepén állott, körülbelül azon a helyen, ahol most a Gupa Krlstallo üvegrak­tára van. Hét évig tanultam itt. 1848-ban ki­tört a forradalom és a kis német fiút lázas szédület fogta el Az intézetben megtanultam az édes magyar nyelvet, magyar nótát fü- työrésztem pattogó muzsikára, ringójárásu magyar lányokra lestem ki az intézet vas- kosaras ablakaiból, az első szerelem sóhajtá­sait magyarul kínlódtam el és az intézeti-ta­nárom: Demszky Ede — áldassék az emlé­kezete — igaz, acélos magyar ember volt. Hiába volt apám, anyám német, én magyar voltam, magyarnak éreztem magam és ami­kor az első nernzetőrcsapato'kaí verbuválták a megyében, Demszky Ede tudtával és bele­egyezésével egy Sonnenschein József nevű iskolatársammal együtt megszöktem az inté­zetből. Tizenötéves voltam, A kis dobos * — Sonnenscheinnd együtt Alsómecen­zéíre gyalogoltunk, ahol akkor Cornides gne- riíkcsapata táborozott. Nem akartak beso­rozni, nagyon fiatalnak találtak, de addig kö­nyörögtem és sírtam, amig fölvettek — do­bosnak. A gölnicbányai csatában estem át a tűzkeresztségen. Itt olyan bátran viselked­tem, hogy Cornides beleegyezett abba, hogy fegyvert kapjak és rendes sorkatona legyek. Hollecsek az ember — Göínicbánya után a szepesbélai csa­tákban vettem részt, ahol vagy hatszor üt­köztünk össze az osztrákokkal. Harcoltam Schlick ellen, ott voltam Guyon éjszakai tá­madásánál, végigcsináltam a poprádi, a sze- pesváraljai, a radácsi csatát és még vagy tíz ütközetet, amelyben a Cornides-zászlóalj részt vett. Hogy sohasem viselkedtem gyá­ván. azt bizonyítja az, hogy egész rövid idő múlva őrmesternek neveztek ki. Hogy tiszt nem lett belőlem: ezt csakis egész kölyök voltomnak köszönhettem. Ma is a legkedve­sebb emlékeim között őrzöm Cornides hoz­zám intézett elismerő levelét, amelyben ő mega úgy nyilatkozott, hogy csak fiatal ko­rom akadályozta meg tiszti kinevezésemet. Most az újságíró kérdez a hőstettekről, amelyeknek jutalma volt, hogy olyan napó­leoni gyorsasággal őrmester lett a kis do­bosból. Hollecsek kilencven esztendőtől sárgára fakult arca megszinesedik: pirul és szerény­kedik, mint egy viráglelkü gyermek, a szeme ijedten tűnik el a ráncos pillák kapuja mö­gött és vajszínű, hosszú ujjal zavarodottan babrálnak az asztalterítőn: — Erről nem szeretek beszélni... hagy­juk, kérem ... ma már nincs élő tanúm, nem tudom igazolni... azt hihetnék, dicsekszem: nem mondok igazat. És nem beszéli többet a csatáiról'... Ez Hollecsek, az ember ... A zsibói fegyverletétel Elkomorodik az őrmester ur arca. Ránc ráncra gyűl a homlokán és az ujjai dühösen gyötrik magyaros, hófehér bajuszát: — 1849 júliusában Görgey visszavonult a nyugati határon, a mi csapatunk is, nehogy a hátába kerüljenek az osztrákok, vagy az oroszok, kénytelen volt az északi határvidé­ket elhagyni és Borsod felé visszavonulni. Nagy Sándor hadteste állott ott, ahhoz csat­lakoztunk és reszt: vettünk a zsolcai és gcsz- tc-lyi ütközetekben. De a visszavonulás to­vább tartott. A zászlóaljunkat Erdélybe küldték. Fölcsukíott a hangja, mint egy megvert állaté: — Az oroszok körülfogtak. Zsibóná! le­raktuk a fegyvert. Elbukott a szabadságharc. Leejtette a fejét és hirtelen egészen öss- szetört. Az emlékezés örömeitől frissre ken­dőzött arca visszaesett kilencvenéves öreg­ségébe, szárnyaló gordonkahangja lehalkult és elszintelenedett. A pillái mögül elindult egy könny, leesett a mellényére és ott ra­gyogott megfagyva, mint egy gyémántkő. — Elbukott a szabadságharc, — motyog­ta még néhányszor maga elé fojtott hangon és üres, kihamvadt szemekkel belebámult a levegőbe. Süket csönd lett a szobában né­hány percig, csak egy ő-müvü bécsi óra tikk- íakkja zenélt és az öreg ur nehéz, akadozó lélekzete fújtatott a levegőben. Aztán sóhaj­tott — a szív aljáról a lélek legbensöbb re­dős közül szállt föl ez a sóhaj — és nagyon csöndesen, lassan folytatta: — Az oroszok elszedték a fegyvereinket és szétkergeítek bennünket. Huszonnégyen kassaiak és környékbeliek gyalog indultunk neki az erdélyi hegyeknek. Útközben tizen­heten kolerába estünk és a nyírbátori kór­házba kerültünk. Ott feküdtem a fehérre me­szelt, gerendás kórházi szobában, rossz vas­ágyon, idegen és közönyös emberek között, reménytelen, egyenlőtlen harcban a halállal és nem az életért, az eljövendő évek örömé­ért fakadt bennem könyörgő imádság, es­deklő zsolozsma, hanem tizenhat évem min­den rajongásával a halálért könyörögtem. Őrjöngő kivárás feszült bennem: vessen rám fekete keresztet az ázsiai rém, Írjanak be a halottak hosszú listáiéba, oltott mész alá te­messék pesíises, megfeketedett testem kóbor cigányok, járvány vidékek sírásói. Téptem, elvakult dühhel martam a festeni és habzó szájjal üvöltöttem a halálért: pusztuljak én is, vesszek én is. ha minden elveszejt.,. — ... Kossuth akkor már Orsováná! rozzant ladikon átevezett a Dunán, idegen országba. Huszonöt korbács — Nyolc pajtásomat a nyírbátori kór­házból temették el. Elvitte őket a kolera. Én kiíáboltam — az élőnek élni kell — indultam tovább Kassának. Hetekig voltam az ország­utak csavargója, mig a város alá értem, •ahonnan nrrt a magvar szabadság virágos- kedvű katonája indultam és ahová, mint té­pett, rongyos, fáradt bujdosó értem vissza. A Kálvária felől akartam besurranni a vá­rosba. A Kálvária-kutnál osztrák poszt állt Egyenruhában voltam, messziről meglátott: fegyvert fogott rám. Megálltam. Közelebb jött. A katonai nevelőintézet szolgája volt. Rögtön megismert. — No wart du Kossuthhund. Megszöktél a Stiftből! Majd adok én neked Revolútónt! — Fegyvertelen voltam, beteg, agyonhaj­szolt és fáradt. Minden mindegy volt. Szökni, futni — villant meg bennem, de a gyönge akarat nem tudott tetté sűrűsödni. Egy vá­gyam volt csak. Lehúzni a nehéz bakancsot gyaloglástól véresre tört lábaimról és aludni, aludni, aludni, elmerülni az álom meleg vi­zébe, mint egy mesebeli tóba, nem tudni sem­miről és elfelejteni mindent, ami volt, a szép álmot, az egész ragyogó viziót: Cornidest, a vadászzászlóaljat, Nagy Sándor szigorú sze­meit, Galgon kapitány fekete hosszú szakál- lát, az orosz tisztet a zsibói réten, aki végig- vágott a korbácsával, a kozákot, aki kitépte kezemből a fegyvert, a kolerát, a kórházat — és a szegény elvesztett magyar hazát. — Bevitt a vártára. Este lett, amire egy Bük nevű hadnagy elé állítottak. Iskolaíár- sam és jő barátom x0t. Az intézetben négy osztállyal járt főijébőlmint én. Szemenköpött és kiadta a parancsot: — Verjetek a Kossuth-kutyára huszon­ötöt. — Az őrség piszkos szobájában petró­leumlámpa vékony bele izzadta a gyönge vi­lágosságot. Lefektettek egy priccsre. A had­nagy egy kövér káplár kezébe nyomta a lo­vaglókorbácsát. A káplár rám vágta az elsőt: — Nem látom jól — mondta a barátom és iskolapajtásom. Bük hadnagy ur. — Vilá­gosságot hozzatok! — Hárman is ugrottak. Egy őrmester kapta le a szögről és a felem fölé tartotta a lámpát. A káplár másodszor ütött. Bük had­nagy mellettem állt, mohón és éhesen reám- hajóit, a lámpát az arcomba fordította, hogy jobban lássa kínjaimat és gyönyörködjön a vergődésemben. A negyedik-ötödik ütés után tompa kábulatba szédültem, nem éreztem inár a fájdalmakat, nem hallottam a szidal­makat, vérbeboruló szemem csak a gyűlölt osztrák császár vértestisztiemek gyűlölt egyenruháját: Bük hadnagy ur földígérő fe­liér köpönyegét látta... —- ... Ezt kaptam jutalmul az osztrák császártól A dvilélet ~~ Másnap indult egy transzport honvéd keserű rabságba Theresienstadtba. Bük kö­zéjük sorozott. Egy őrnagy meglátott ahogy utrakészen ott' álltunk rongyos honvédek, el­tiport ország esett katonái. A fülemnél fogva ráncigáít ki a glédából: — Erigy haza szopni, — mondta németfii és elkergetett... — ... Néhány év múlva Kassa város szolgálatába léptem. Rövidesen kineveztek az árvaház gondnokává, ötven évig szolgál­tain a várost. 1909-ben nyugdíjaztak. Ma- 116 korona nyugdijat kapok. Ettől ugyan fölkop­hat az állam. Egyik vejem segített rajtam. Néhány évvel ezelőtt megvette a Dohány- utca 25. szám alatti házacskát, amelynek jö­vedelméből éldegélek csöndesen, magamnak való meghittségben, egyedül... — Isten vele. Pali bácsi, tartsa meg az Isten továbbra is ilyen jó egészségben és ad­jon magának még egy pár könnyű, szép esz­tendőt, hogy minél később vonuljon be a Cornides - zászlóalj égi állomáshelyére: mennyország, harmadik század, negyedik szakasz... EndrizsáS György unokája Három héttel ezelőtt temették el Kassán az utolsó vörössapkást: Endrizsál György közvitézt. November 29-én halt meg. 95 éves volt, amikor utolsó útjára indult a feketelo­vas kocsin. Sietni kellett: hogy összeczede- getbessem elköltözött életének itrhagyoít nyomait, mielőtt betemeti a közönyös felejtés pora. Klobüsitzky-utca 13: itt lakott a fe'ánvá- r.ál Endrizsál György közvitéz. Sötét, tenyér­nyi előszoba. Kopogok az első ajtón: — Prosim, —- mond’a bel’"lröi egv gve- rekbang, A kezem megdermed a kilincsen: Endrizsál György vörössapkás unokája szlo­vákul köszönti az ;degsnt. A cas unokája rosszul, i-degenes akcentussal ejti ki a magyar szót. Endrizsál Oyörgv. aki kint mnig0zol a zsíros, izmos kassai földben,., amelynek vé­delmében Schlick vérteseitől sebet kantól a kassai csatán: ?z unokád már nem tudia iö! a. magvar szót. Ez a te beteljesedett sorsod ez a te beteljesedett életed. A hárem élő henvédözvegy Dudás István hadnagy volt a vörössap­kásoknál és harminc évvel ezelőtt vittek k a temetőbe. Nyolcvanéves özvegye a Fő* utca 54-es számú házában lakik. Bekopogtatok a házmesterhez: — Dudás Istvánnét keresem. — Én vagyok. Remegő kezű, remegő fejű, ráncos arci öregasszony. Eres, inas kezét nyújtja — tes­sék beljebb. Harminc évig házmesterné vol a házban. Amikor nem bírta tovább a mun kát, kegyelemből egy kis szobát kapott í házmesterné mellett. A nyomor és a gönc képe ül a szobán. — Az uram Hadik-Barkóczynál gazda­tiszt volt. Negyedévenként ötszáz korona kapok az uradalomtól. Megélek belőle vala hogy, de tüzelőre már nem kerül — és fázó san húzza össze a fekete nagykendöí a vállán — A Pista sokat mesélt negyvennyolc ról. De már nem emlékszem. Egyszer Bra riyiszkónál lovon mentek föl a hegyre. Egy szer muszkákkal ebédeltek együtt és egy ko zSk nyersen ette az uborkát. Nagyon nevet tek rajta. Szép ember volt az uram — próba tovább emlékezni — nagy szál, hatalmas - volt egy kutyánk, Windischgrátznek hívta - fogságban is sokáig vo-t az uram. — Elhalj gat, nem tud többet mondani. Neki csak eny nyi maradt meg negyvennyolcból Meg a hí deg szoba és a fekete kendő. Skalitz Ferenc vőrössapkás zászlós 8< éves özvegye a leányánál él polgári jómód bán. Skalitz Nagykanizsán kispap volt, le dobta a reverendát és elment vörössapkás nak. ísaszegnél súlyos fejsebet kapott. The resienstadtban raboskodott sokáig. Szabadu lása után nem ment vissza a papi pályára: ; kassai dohánygyár főtisztviselője lett. ötvei évig szolgálta az államot 1915-ben meghall Az uj államalakulat után özvegyétől megvon ták a nyugdijat Ha a leánya nem élne j< anyagi viszonyok között, éhen halhatna. Mer az ura kispap volt és elment vörössapkásnak Farhaky Lőrinc vörös sapkás közvitéznri is. itt él az özvegye, de nem tudtam mégha Iáin! a nyomait. Elnyelte a város, elveszett j kőrengetegben. Senkisem tud róla, senkiseri ismeri. Ki vigyáz Farhaky Löt inon érc. ki fo gadta be födele alá, ki ad neki enni. ki fűti ; szobáját és ki ad rá tiszta ruhát? Negyvennyolcas honvédek, akik meggy szín dolmányokban sétáltok a csillagok kő í zott, angyalok promenádján, kukucskáljatok ki az ég selyemkék kárpitján, tartsáto1 széruma Farhaky Lőrincit* és intézzétek t az ő élete dolgát rendben a legfőbb parancs nokkals Istennel, Fodor Antal dr.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom