Prágai Magyar Hirlap, 1923. november (2. évfolyam, 248-272 / 401-425. szám)

1923-11-07 / 252. (405.) szám

Szerda, november 7. 3 Madách-iinnep Léván Léva, 1923 november 6. (Saját tudósítónktól.) Mint már röviden jelentettük, a lévai kaszinó november 3-án Madách-itonepet rendezett Az ünnepségről alábbi tudósításunk számol be: A magyar nyeivt-erület határán mint valódi végvár áll Léva, a Dobók, Rákó- cziak ősi fészke. Romokban merednek a sok vihart látott mohos várfalak az ég felé, ám a magyarság öntudatán nem foghat ki az idők vasfoga. A szivekben elpusztithatatlanul él a nagy ősök szelleme, ott lebeg a levegőben és az idők viharja nem szórhatta el a sze­lekbe. Néha tanúságot tesz erről Léva ma­gyar társadalma. Ilyen tanuságtétel volt a szombatesti Madách-ünnep is. A Reviczky-Társaság örökét, mely — remélhetően nem örökre — hallgatásra kényszerült, a Lévai Kaszinó vette át. An­nak kulturális bizottsága, élén Schubert Tó­dor takarékbanki igazgatóval, egy szép téli kulturprogram első etappjakéot a Városi Szálló nagytermébe gyűjtötte Léva és vidé­ke magyarságát, hogy társadalmi különbség nélkül egy szivvel-lé.ekkel áldozzon a nagy magyar szeLemóriásnak, Madách Imrének. A nagy teremben egy hely sem maradt üre­sen, zsúfolásig megtöltötte az ünneplőbe öl­tözött közönség. Feszült várakozás. Min­denki érzi, hogy az ünnep valóban ünnep lesz. Bevezetőül a lévai dalárda adott elő egy magyar dalegyveleget Heckmann Ist­ván karnagy szakavatott, elmélyedő vezeté­sével. Utána Lauffer Oszkár Kersék János­nak magas szánnyaiásu Madách-ódáját sza­valta el hibátlan banghordozással, hatá­sosan. Szi-klay Ferenc dr. előadása következett. A felolvasás tárgya Az ember tragédiája megírásának pszichológiai magyarázata volt. Madách életéből és egyéniségéből igyekezett az előadó kifejteni, hogy miért irta meg a mély lírai egyéniségű költő leg­nagyobb müvét és miért irta meg úgy, amint birjuk. Az előadást a közönség feszült figye­lemmel hallgatta végig s utána percekig tartó, zajos ovációban részesítette az elő­adót. Hetzer Márta Madách lirai költeményei­ből szavalt. A szerencsésen kiválasztott ver­sek hozzáfuződtek Sziklay dr. előadásához s részben annak okfejtését tették még plau­zibilisebbé. Az intelligensen felfogott hang- súlyozás a szavalásra egyáltalában nem al­kalmas költeményeket egészen közel hozta a hallgatósághoz. Az ünnepség fénypontja a „Római szin“ előadása volt. Ebben igazán résztveít egész Léva, sőt a vidék is. A díszleteket Hetzer Géza festőművész tervezte és készítette. Az ügyelői tisztet Schultz Gyula vállalta, egy hivatásos színpadi embert is lefőzve ezer szemével, ügyes rátermettségével. A höígy­hühihi . . . Molnár Gergely . . . ugy-e, nem veszed el a házam? Hallgatózott. Az utunenü sötét fatörzsek nyöszörögtek. A vihar egy pillanatra meg­állt Zengett az erdő, miint a hárfa. Hárfa, melynek minden húrja egy-egy faóriás. Hang­szer, melyen egek és poklok pengetnék áriát. Keserves jajszó sárt föl közvetlen közel­ben, fölriadt Molnár Gergely s a vihar akko­rát kacagott, hogy az egész hegyoldal bele- harsant Délhegy tetejéről görgetni kezdte a sötét felhőket, millió kezével belekapott a rengetegbe s törte-zuzta féktelen erővel, hü- hózott, hahó tázott, ordított nyögött, jajga­tott, vihogott ezer hangon. Világ vége! Láthatatlan nagy tenyerét az u,t alá nyomta s fordított egyet rajta. A lovak meg- horkantak s nyihogva ragadták tova a szánt, hogy Molnár Gergely szive belereszketett. — U-zso-rás! — tagolta egy gordon- mélységű hang az égből, vagy a föld gyom­rából s ezer jajszó sirt föl a titokzatos szóra. Hangok, miket ismert, miket akkor hallott, rnikoT térdenáliva könyörögtek előtte; átkok, miket íenszóval, a Nap felé fordulva sírtak rá az özvegyek és az árvák; szitkok, miket tehetetlen áldozatai hörögtek feléje, akiket tönkretett, kifosztott minden vagyonukból! Aztán éneklés hallatszott, mely megdermeszti a szivet; nevetés, mely halálverej.téket húz az ember homlokára. Ég, föld megmozdult a vihar erejétől! Megrettenve ült Molnár Gergely a féde- res ülésen. Azon is átok van. Egy szegény kárpitostól zsaro'ta ki interesz fejében. Meg- didergett a nagy bunda alatt, kocogott a foga, pedig nem fázott, dobogott a szive, pedig az élet rég kivette. Csak födél a’á kerülhetnének hamar! Dombnak futottak a megriadt lovak. A szán nagyot zökkent. Láthatatlan kezek kap- dostak az oldalához, hogy fölborítsák. A vi­har szárnya csattogott fölöttük és harsonák társadalom maga szabta a korhű és stílusos ruhákat, a szinben szereplő énekkarokat is­mét a dalárda látta el. A szereplők egyen­ként és összesen kifogástalan játékot nyúj­tottak. Bolemann Jánosné (Hippia). Szüassy Juci (Éva), Klein Kató (Cluvia), Kessik He- rold (Ádám), Adler László (Lucifer), Kurucz László (Catullus) szerepeikben kiválóak vol­tak. Különösen Bolemann dr.-né alakítása volt megrázó erejű, aki a sokszínű szerep minden fordulatát egyforma beleéltséggel, drámai erővel játszotta meg, valamint Péter apostol megszemélyesítője is lélekbe mar­koló pátosszal szavalta el a szerep súlyos igéit. A két gladiátor (Wagner, Bányik), a három táncosnő (Kaidrovics Baba, Kmeskó Bözsi és Guba Juci) szervesen beleilleszked­tek a játékba, emelve a szín fényét, vidéki színpadot megtagadó pompáját, festői kiállí­tását. Bolemauné dalát a két Hetzer-fiu, Ró­bert és Géza kisérték lanton. Szűnni nem akaró taps jutalmazta a műkedvelő művészek játékát. Az énekkar két helyi szerző, Kersék és Heckmann „Dal- csokrának“ előadásával csak koronát tehe­tett már az est sikerére. Emelkedett hangulatban oszlott szét a tömeg. Ünnepe volt Lévának, magyar kul­im ünnepe, melyet egy bántó hang sem za­vart meg. m tótfa a kisanfant itfnfarfósűnalrt Kaffka német képviselő kérdése a külügyi vitában — Kramár nagy beszéde — Elénk szóváltás Dérer és a szlovák néppárt között — Tudomásul vették Benes expozéját Prága, november 6. A kép viselőház mai ülésén — a külügyi vita harmadik napján — úgy a kormánypár­tok, mint az ellenzék részéről több kitűnő szón-ok vett részt a vitában. Az ellenzéki ol­dalon Kaffka joggal fölvetette azt a kérdést, hogy vane- értelme a kisantant fentartásá- ník, mikor ez a szövetség Magyarország ellen alakult. Élénk érdeklődést váltott ki a kom­munista Taussik beszéde, ak;i a legélesebben támadta a kormány sziavemszíköi és ruszin- szikói politikáját. A kormánypártok részéről Kramár, a vén csatár emelkedett szólásra, de kevés szerencsével beszélt úgy a világpoliti­kai, mint a szlovenszkói problémáról. A Ie- vitézlett Dérer beszéde nyomán erős vihar támadt a szlovák néppártban, amelyet elnöki rendreutasítással sem lehetett lecsöndesifceni. A közbeszólások pergőtüzében Dérer teljesen alulmaradt. Részletes tudósításunk: Az ülést Tomasek elnök 11 óra 45 perc­kor nyitotta meg. A napirend érteimében folytatták a vitát a külügyminiszter expozé­járól. Az első szónok Kaffka Brúnó dr. (német demokrata): Az expozét a fontosabb kérdésekben homá­lyosság és eltitkolás jellemzi. Azt halijuk, hogy a kisantant Ma­gyarországgal szemben a rekonstrukció és az együttműködés pálinkáját kezdte meg és hogy a cseh-szlovák köztársaság Ma­gyarországgal szemben azon az álláspon­ton van, hogy egymásra vagyunk utalva. Ehhez a kijelentéshez a magunk részéről örömmel járulunk hozzá, csak azt sajnál­jak, hogy Magyarországgal szemben a köztársaság megalakítása óta nem ezt a politikát folytatták, hanem csak most tér­tek át erre a párisi és londoni kormányok többé vagy kevésbé enyhe nyomására. A külügyminiszter ur régebbi nyilatkozatai szerint a kisantantoit a trianoni békeszer­ződés megvédelmezése hozta léire, önként fölvetődik a kérdés, hogy most, amikor a kisantant államai Magyarországgal szem­ben a rekonstrukció álláspontjára helyez­kednek, milyen célja van a kisantant to­vábbi föntartásának. Ezután a köztársasági elnök utjával fog­lalkozott és kijelentette, hogy kisebb eltéré­seket lehetett észrevenni a párisi, londoni és brüsszeli fogadtatás között. Párisban „nagy bensőségge/4, Brüsszelben „szivélyesség- gel“, Angliában pedig „hideg rezerváltság- galu folyt le a fogadtatás. Nem becsüljük túl a pöhárköszöntők jelentőségét, de nem tar­tom kizártnak, hogy a nagy szavak mögött va’óban nagy kötelezettségek rejlenek. Az elhangzott szavak mély hatást keltettek so­rainkban. Válaszunk ez: úgy a jó, mint a rossz sorsban együtt fogunk haladni a német nemzettel. Csak azt az utat fogjuk követni, amelyen nemzetünk jövőjét biztosíthatjuk. Ez az ut talán népszerűtlen és hálátlan lesz, de mi le nem térünk róla. (Zajos helyeslés a német munkaközösség soraiban.) Fölvető­dik az a kérdés, hogy mi igaz a Franciaor­szággal kötött katonai konvenció híréből? A szónok helyesli Benes ama kijelentését, hogy Németországgal szemben semleges politikát fog folytatni. Nézete szerint a külügyminisz­ter csak akkor folytathat jó külpolitikát, ha legitim többségre támaszkodhat, ezért a cseh-szlovák külpolitika eíső feladata a bel­ügyi helyzet rendezése. (Helyeslés a német pártok soraiban.) Myslivec (cseh néppárti): Pártja tel­jes bizalommal van a külügyminiszter iránt. Kaffkával polemizálva kijelenti, hogy pártja csak hálás lehet, ha a köztársaság mértékadó köreiben valóban megvan az a szándék, hogy katonai konvenciót kössenek Francia- országgal. A cseh-szlovák politikának — zugiak a havaste-tőn . . . dobpergés . , . ki ad többet érte? . . . Megborzadt Molnár Gergely s a keze megmozdult, hogy keresztet vessen. Tiszta dobpergés . . . mintha katonák masírozná­nak . . . Nem! Zsindelyfödelü vityiHók fölött pereg a dob . . . hiszen a sírás is hallatszik... a sötét, komor szózat is hallatszik . . . Senki töb-bet ér-te? . . . A száncsengők elnémultak. A hámokra vas­tag hó fagyott. Tompa dörgéssel robogott a szán. A kocsist majd megvette az Isten hidege. III. A szán nagyol zökkent s hirtelen meg­állt. — Mi az? — Elvesztettük az utat . . . — Nem lehet! — Valamelyik erdei útra kerültünk! — Ugyan?! Úgy fázott Molnár Gergely, hogy álig tudott beszélni. — Bent vagyunk az erdőben . . . Kerek tisztáson állottak. Köröskörül erdő­A nagy vörösfenyők úgy niozogtak-hajladoz- tak a viharban, mintha egy-egy óriás ujj fenyegetőznék. A fergeteg tombolt és ordí­tott. Dühe alatt rengett az erdő, — Mi’ csináljunk? — Tovább! Kiabálni ok kellett, hogy egymás szavát megérthessék. — Nem jó ... Ne menjünk! — Kivezet az útra . . . A fák állása mutatta az ösvényt. Sebesen törtettek el alattuk. Hócsillagos ágak verdes­tek a lovak hátát, a szánat befe'é ragadták a rengetegbe, hogy a vihar is elmaradt mö­göttük. Megkönnyebbült Molnár Gergely; verej- tckes homlokát megtörülte. Nagy a Termé­szet ereje, de még nagyobb az emberé, hogy szembeszáll vele s düihe alatt keresztülver­gődve, megy előre a céljai felé . . . A kocsis fölkiáltott és a gyeplőikbe ka­pott. A szán nagyot rándult, vasas talpai bele- hasitottak a méteres hóba. — Mi az? — Nincs tovább! Elől is, oldalt is, mindenütt erdő. A lovak reszketve fújtak a szügyig érő hóban. Kis völgy katlanban voltak . . . Köröskörül a fa­óriások megannyi börtönőr! S most kacagni kezdett a vihar a szánkó fölött: kelepcébe csaltalak . . . Éleset füty- tyentett s a szelek miniden oldalról odazudul- tak és táncolni kezdtek a katlan körül. — A retelaki boszorkányok . . . börrent föl a kocsis. — ... légy velünk! — rebegte Molnár Gergely. — Elvesztünk! A vihar a szánnak esett. Föl akarta bo­rítani, de nem tudta kiemelni; fordult hát egyet s a havat hányni kezdte rá. Valami rémséges ária zúgott fe! fölöttük, mit a sírok­nál énekelnek . . . Magas, füttyszerü tenor süvítette, sötét-mély, dörgő basszus böm­bölte: oircumdederunt me . . . — Végünk van! — mondta a kocsis két­ségbeesve. — Vissza! — kiáltotta Molnár Gergely. Beleugrott a kocsis a te ráígérő hóba és a lovak elé került. Megfogta a kantárt, hogy visszafordítsa, de ahogy megmozdultak, még mélyebbre fúródott a szán. — Nem lehet! — káromkodott a kocsis. — Bésülyedünk! Eltemet a hó . . . Fergeteg szakadt rájuk. Szétnézett Mol­nár Gergely. Foszlánnyá tépett, ködös kiáltá­sok ... óh a szél! ... A szenvedők és a boldogtalanok sóhajaiból lesz . . . hiszen mind ismeri azokat a hangokat ... De lial'ga! Vad csattogás kerekedett a renge’eg fö­lött, A fák följajdu.ltak, Fekete homály jelent mondotta — nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy az egységes Németország fennmarad­jon, mint hogy íelbomoljék. A népszövetségi tanács üléséről beszélve meglepetésének ad kifejezést afölött, hogy Románia és Jugo­szlávia a szltiajai megállapodás ellenére nem Benesre, hanem a lengyel jelöltre adták le szavazatukat. (Benes közbeszól: Mindket­tőnkre szavaztak.) Még ebben az esetben is túlságos lojalitás ez Lengyelországgal szem­ben. Beszéde végén sürgette a lengyel— cseh-szlovák jóviszony kiépítését 0 n d e r ő ó (szlovák néppárti): Samál-' ja, hogy Benes expozéjában nem emlékezett meg az elnök szlovens-zkói útjáról. A belpoli­tikai ehlyzetrö! beszélve csodálkozásának ad kifejezést, hogy az elnök még mindig nem válaszolt a szlovák néppártnak már régen beadott emlékiratára. A külügyminiszter az­zal a naiv kijelentésével, hogy a jávorinál kérdésnek élét sikerült elvenni, csak a fele­lősség alól akar kibújni. Azt hiszi, hogy a Javorina sorsával együtt fog eldőlni Benes sorsa is. Kramár Károly dr. (cseh nemzeti de­mokrata): Nem érti Kreibich kommunista képviselőt, aki csodálkozik azon, hogy a köz­társaság: elnök Parisba ellátogatott. Kreibich valószínűen másként vélekedett volna, ha Poiucaré Rakovszkit vágj'’ Csicseriot fogad­ja. A köztársasági elnök látogatásáról főként a baloldali pártok szónokai beszélnek. Mayer német képviselő egész világosan választotta ketté a kérdést, amikor azt mondotta: ,,Itt Németország, ott Franciaország/1 Senki sem ké telkedbe tik abban, hogy a cseh-szlovák köztársaságnak inkább a francia, mint a né­met politikát kell támogatnia. A németek szerinte sohasem akarták megérteni, hogy ha hibát követtek el, annak következményét is viselni kell. Lodgm annak azzal az állításá­val szemben, hogy a németeket félelemből csapták be Wilsom tizennégy pontjával, a szónok úgy véli, hogy a németek katonailag tehetetlenek voltak és csak később állították, hogy Wilson tizennégy pontja alapján kötöt­tek békét. A népek fejlődésének szempontjá­ból nagy veszedelem lenne, ha Németország szociális struktúráján változások következ­nének be. Németországban minden pillanat­ban várható a szociális forradalom, amelyről még nem lehet tudni, hogy milyen lesz: kommunista, kapitalista vagy menarchista. A német polgárság elpusztítása v megbocsátha­tatlan kulturális bűn lenne. A német proleta­riátus mai állapotát főként Czeoh és elvbará­tai idézték elő. Franciaországot nem lehet hibáztatni azért, hogy háborút akar. Romge, az osztrák-magyar kémszervezet főnöke, a szónok ellen indított pörben azt vallotta, hogy a kormány preventív okokból indította meg a háborút, mert különben 1917-ben Fran­ciaország és Oroszország megtámadta volna a monarchiát. A Rajna mindig nagy szerepet játszott a két szomszéd állam életében. A rajnai lakosság szerinte azért akar 111 iiiiiiiiiiiimnn hm meg a katlan szélén: homály, minek feje van, vigyori, rémséges feje . . . Csönd. — E-le-kes Ist-ván — suttogta valaki. Molnár Gergely fülébe s hogy rémületében a magasba pillantott, fekete mosollyal bólin­tott az a szfinkszfejii, lebegő homály ... — A Halál angyala... — gondolta az uzsorás és imára kulcsolta kezét. Húsz esz­tendeje nem imádkozott. Most sem tudott. Csak a lelkében érzett valamit, aminek neve nincs. Eléri hát az embert az Isten büntetése! Nem marad bosszulatlanul az emberek könnye! Egyszer saját magát megelégeli a bűn és jön a Végzet, hogy megfizessen az 'embernek érdeme szerint... — Mit csináljunk? — riadt föl a kocsis. — Mit tudnánk csinálni? — suttogta Molnár Gergelv. — Eltemet a hó! — Eltemet... Lehajtotta fejét. Mit lehet tenni az Isten ellen? Fásultan hallgatta a carmen lugubre-t, amit a szelek jajgatva énekeltek. Hideg, lé­lekfagyasztó lehelet áradt el az erdőn. A' szfinksz-homály sóhaja volt. A halál íehe megcsapta az ember lelkét, megroskadt. meggörnyedt a féderes ülésen. — A farkasok szétszaggatnak... Vé­günk van! Ugy-e, mondtam, hogy ne jöjjünk, de nem hallgatott rám! Sóhajtott Molnár Gergely. Bár csak ne jöttek volna! Most otthon aludnék jó meleg szobában, a kontraktusok és záloglevelek.... Jó Isten, kire marad a vagyona, hiszen nin­csen családja, gyermeke! Forró verejték ön­tötte el a homlokát. Oh, miért nem maradt otthon! Miért nem törekedett, hogy lelkében legyőzze a nagy gyülölséget és a kapzsisá­got, a bosszút és a könyörtelenséget... most nem veszne cl nyomorultan, megsiraí- lanui, itt a hó alatt!...

Next

/
Oldalképek
Tartalom