Prágai Magyar Hirlap, 1923. szeptember (2. évfolyam, 198-221 / 351-374. szám)

1923-09-12 / 206. (359.) szám

Í2

— Szükségesnek tartattam ezeket előre 'bocsátani, mert most közvetlen a községi választások lezajlása előtt igen gyakran halkunk ilyen szép és jó tanácsokat. Megható, súlyos érvekkel bizonyítgatják, hogy a községi önkormányzat csak gazdasági ügyekre terjed ki és igy olyan kérdésekben kell döntenie, amelyek a politikától messze állanak és a pártpolitikai felfogás előtérbe tolását csak nehezíti és rontja a kérdések tárgyilagos és igazságos megítélését.

— Mindezek az okoskodások és rábeszélések nagyon meghatnának és minden nehézség nélkül engednék magunkat meggyőze tud, ha nem élne élénk emlékezetünkben, hogy

éppen azok, akik most olyan kenetteljesen magyarázzák és ajánlják a községeknek a politikától való mentesítését, voltak azok, akik behurcolták a községekbe a politikát és engedték s előmozdították, hogy a községek ülésein valósággal tobzódjék saját politikájuk.

— Ök voltak azok, akik kiszorították a községek képviselőtestületeiből azokat, akik hivatottak voltak a községi ügyek intézésére,

mert rendelkeztek a szükséges ismeretekkel, mert származásuk, foglalkozásuk és vagyonuk a legerősebb kötelékekkel fűzte őket a községhez. Ök csinálták azt. hogy a kiszorítottak helyét olyanokkal töltötték be, akiknek más kvalifikációjuk nem volt, csak az, hogy megbízható exponensei voltak a kormányzati politikának. Engedelmes és kész eszközei annak a rendszernek, amelyik mindenütt törvényhozási intézkedésekkel, kormány- és egyéb hatósági rendeletekkel éppúgy, mint községi határozatokkal belevitte mindenüvé a züllést, s amely politikának eredményeként e terület egész őslakossága elkeseredett ellentétbe jutott a kormánnyal és rendszerével.

— Ezek az urak voltak azok, akik

saját politikájuknak és hatalmuknak érdekében városokat tettek tönkre, elvették, megcsorbitották önkormányzati jogaikat; községekké sülyesztették le őket.

Amikor mindezt tették, nem a községek érdekeit tartották szem elölt és nem is a városok és a körülötte élő nép érdekeit, hanem azt a politikai célt, hogy a városoknak le- sülyesztésével politikai és közigazgatási jelentőségüknek csökkentésével, csökkentsék

azoknak kulturális és gazdasági jelentőségét. Mi célja volt mindennek? Amikor az aj ál- ! laimalakulás megtörtént és idejöttek átvenni a hatalmat azok, akik eddig ezt a területet alig ismerték, agy találták, hogy itt olyan kulimra van, amely különbözik az övéktől, amely kultúra egy ezeréves történeti fejlődésnek eredménye és amely épp azért az itt élő nemzeteket összeforr asz tóttá, közöttük egy érzelmi közösséget hozott létre és egy szilárd gazdasági érdekegyezséget teremtett. A hatalomnak uj urai ngy ítélték meg a helyzetet, hogy saját hatalmukat csak akkor lesznek képesek megszilárdítani, ha ezt a kultúrát megsemmisítik. S majd egy uj kultúrát építenek fel, saját kultúrájúkat és igy el fogják érni azt, hogy az itteni népek elfelejtik egy ezredévnek fejlődését, elfelejtik az egész múltat s az uj kultúra majd egybeolvasztja azokkal, akikkel most egyesül.

— A régi kultúrát pediglen’ csak akkor lehet megszüntetni, ha lerombolják azokat a központokat, ahonnan ez a kultúra szétáradt. Ahonnan a világosság terjedt a falvakba. Ez az igazi oka annak, hogy régi, a történelmi fejlődés által és évszázadok kulturális munkájával megerősödött városoknak, közöttük Rimaszombatnak is, előbb politikai jelentőségét vették el, azután sorba elszedik kulturális intézményeiket s a végén már könnyű lesz a munka betetőzése, ugyanezen városoknak gazdasági lerontása.

— Négy esztendőnek községi adminisztrációja után, amikor a lakosságnak alkalma van dönteni afölött, akarja-e, hogy azok vezessék továbbra is a községnek ügyeit, akik eddig vezették, akarják-e, hogy ugyanaz a községi politika érvényesüljön, amely eddig érvényesült és amely a városokat mindenütt az anyagi csőd felé hajtotta, a lakosságot az elszegényedés felé taszította, akkor előállani azzal, hogy ne politizáljunk és engedjük a dolgokat úgy folyni, mint eddig folytak, hát ez oly merész kihívás, oly nagyfokú tudatlanságra, és önérzet hiáhyra számit nálunk, amelyre nekünk csak egy válaszunk lehet, hogy ezt az ajánlatot kereken visszautasítjuk.

— Annál inkább tesszük ezt, mert nekünk most az adott helyzetben a községi választásokkal kapcsolatban nem afölött az alternatíva fölött kell és lehet döntenünk, hogy politizáljunk-e, vagy ne politizáljunk? Előttünk egy más altér natív a áll:

Az eddigi politikát akarjuk-e folytatni, vagy egy más, jobb, igazságosabb és tisz- teségesebb politikát akarunk-e? Erre a kérdésre nem kell választ adnom, a feleletet mindenki magától is tudja.

Majd hangoztatta, hogy a községi képviselőtestületekbe olyan embereket kell küldeni, akikben meg van a tudás, a szeretet, az önérzet és az elszántság ahhoz, hogy vissza tudják verni azokat a támadásokat, amelyek városaiknak érdekei ellen irányulnak. Ilyen embereket csak azoknak sorában találhatunk, akikben eddig is meg volt a

Tárcarovafunk:

Csütörtök: Urr Ida: Fehér őszirózsák. (Vers.)

Molnár Jenő tréfái: Madách tragédiája. Péntek: Holly Jenő: Búcsúzom.

Szombat: Lázár István: Az egér.

Vasárnap: Ölvedy László: Fátyol és kereszt.

(Vers.)

D á n i e 1 n é-L e n g y e 1 Laura: A bidermajetr

garnitúra.

Őszy Gábor temetése

— A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcája — Irta: Radnayné Soltész Irén

Nagy idő egy évszázad elmúlása! Elmos embereket, történeteket, régi szomorúságot, szerelmet, sírást és bedönti rájuk a százesztendős súlya a kriptát is, amelybe lenyugtatták rég az utolsó családmaradékot, akivel aztán megállt egy emberág története, szomorúsága, szerelme, sirása és csend lett, százesztendős csend, amit ez az utolsó dübörgés bolygat meg kicsit, .amint bedől a kripta . . . Utána soha többé nem zavarja az örökalvók álmát senki.

Ilyen kripta roppant össze a sz . . . i temetőben is. A nevezetes őszy-család rná- lottcimerii, rozzant halotti dominiuma. Az uj temetőcsősz jelentette az esetet a városi tanácsnak, ahol kisütötték, hogy a temetőkert ama sírhelye ősi jusson őszy-birtok. Hivatalos felszólítást függesztettek ki tehát a városháza hirdetőtábláján, amely szerint íeihivatik a család minden található rokonsága arra, hogy rendelkezzék saját költségén a bedőlt kripta tatarozása ügyében. Rokon azonban nem jelentkezett. A kriptaromot pedig idők múltán belepte a fii, vadvirág. De ősszel és télen olyan sötét az az összeroskadt kőhalom, mintha ördögi mauzóleum volna, ahonnan nyelvet öitögetnek a világ felé ,a walpurgiszi szellemek . . .

Szállnak a mondák a bedőlt sírról. Beszélik, hogy nem nyugszanak a halottak benne. Éjféli harangkongáskor kilépnek az omlatagbó1, de sárga lepel van rajtuk, mert az utolsó Őszy bűnéből az Ur kiközösítette a végítéletet váró fehérleplesek közül őket. Ott ütnek lehajtott fővel mindannyian, a sá- padtarcu szép asszonyok és a bikáiéjü, jellegzetes férfinemzedék. Mind szomorú, szófián, csak Oábor, az utolsó közéjüktért, a bünokozó áll egymagában távolabb, mélyen szembe húzott bozontos haja mögül a város felé néz, de busán, mind;g busán, ahogy életében nézett most már régelpusztult kertje végéből messze-msssze, késői egyetlen szerelmese után, akit nemzetes Bazsó uram Ilona lányának hittak és aki olyan volt, mint egy szőke Madonna-kép. Ha néha éjszakai szél lebben a nyárban és szétborzolódik a bozontos haj onnan a halánték tájáról, ott a szörnyű, aláfestett, sötét luk a koponyán, pisztolygolyó hasította halálnyilás . . . ami miatt sárga leplet kell hordaniok az Öszy- lelkeknek . . .

Pedig nevezetes eseménye volt a vármegyének őszy Gábor temetése.

Egy tavaszon halt meg. Nem volt már fiatal, erősen benne járt az ötvenkörüli esztendőkben. amit azonban elfödött minden jelével az utolsó hónapok ifjúvá nevelő, élete gyökeréig nyult szerelme, amely aztán meg is ölte. Nagy vagyona volt, kalásztermő szántók, vadas erdők, világcsavargásban gyűjtött műkincsek, híres könyvtár. A városra hagyta. Oldalági örökösei csak a kúrián osztoztak* meg a csupasz bútorokon.

készség és bátorság, hogy kivegyék részüket a magyar nép politikai, gazdasági és kulturális intézményeiért öt év óta folytatott küzdelemből.

— Ed ve tették a kérdést, — folytatta tovább. — helyeseljük-e vagy elítéljük a mostani kormányzati rendszert?

Ha a magyarság a választásoknál nem adja tudtára a kormánynak és mindenkinek, hogy a mostani állapotokat elítéli, a mostani rendszerben nem nyugszik meg és nem fog megnyugodni soha, nos, hát akkor ennek a kormánynak igaza van. Akkor helyesen cselekszik, ha a rendtörvény és más hasonlóan demokratikus törvények alapján börtönökbe taszítja mindazokat, akik az itteni őslakosság részére más bánásmódot követelnek s követelik, hogy minden nemzetnek a nemzeti élet teljességéhez szükséges összes előfeltételeket adják meg. Akkor igaza van a kormánynak, ha még meglévő iskoláinkat is bezáratja, ha a magyar gyermekeket idegen nyelvű iskolákba kényszeríti és igaza van, ha magyar földet osztogat légionáriusoknak és más csehszlovákoknak, ha tovább dolgozik azon az utón, amely Szlovenszkó gyarmatosításához vezet, amely megbénítja az itteni ipart, amely majd le fogja szerelni egymás után az itteni gyárakat s amelynek eredménye az lesz, hogy az a sok ezer magyar ember, akik gyárakban keresték meg munkájukkal a kenyeret, végleg munka nélkül marad és sétálhat az országúton.

A szónok azután kifejezi abbeli meggyőződését, hogy a választások eredménye, ha •ez a kormány ellen nyilatkozik meg, nemcsak a kormány bukását fogja maga után vonni, de eJJenállhatatlan erővel előtérbe helyezi Szlovenszkó autonómiájának a kérdését is és azf egy nagy lépéssel előre fogja vinni. Beszédét a kővetkező gyönyörű szavakkal fejezte be:

— Polgártársaim! Minden hiába! Mi neon hagyhatjuk abba a harcot Minket további harcra parancsolnak nagyobb erők, mint hangulatunk és kedvünk. Mi kényszerítve vagyunk nemzetünknek élet-haláliharcát folytatni. A legenda szerint a kataiauni mezőn, ahol Aetius és Attila seregei csaptak össze, amikor a nap leáldozott és, mind a két seregnek életben maradt katonái kimerültén abba hagyták a harcot a sötétségben föltárnád tak az elesettek és a halottak tovább harcoltak. trHiába akarjuk mi a harcot abbahagyni, felénk jő a parancs a múltból. Mi nem emeltünk ismeretlen katonának szobrot. A mi nemzetünk sok, sok ezer vértanúja ott pihen idegenben, jeltelen sírokban, csak itt-ott a föld dudorodása mutatja, hogy ott alant magyar katonák pori adó znak, de azért a sírok mélyéből folyton felénk jön a hang, megnyílnak a dísztelen sírok és megjelenik a sok ezer magyar vértanú s akik életüket adták nemzetük szabadságáért és nagyságáért, ezeknek szelleme kényszerit minket, hogy folytassuk tovább a harcot. Más oldalról is jő a parancs. Kényszeritenek a harcra azok....mi

Hálá

s Üs volt a tekintetes tanács. A város halottja lett az utolsó őszy.

Egy májusi reggelen ment végbe a végtisztesség. A városház előtt szoruló kusza, vén park vadgesztenyefáinak kifestett lombját friss szellő borzolgatta, különösen ott az ezernyi bokréta körül. Ugyanaz a szellő ráfodrozódott a kapu felett kétoldalon csüngő gyászzászlókra is és igy lengette az élet és a halál jelvényeit a lent sokasodó népre, amely belepte az utat a temetőkertig.

A városház első emeletén, a középső nagyteremben feküdt fekete pompában a megboldogult ravatalán. Az odanyiló négy szoba is roskadt a nehéz gyászdrapériáktól. Két-két vastag gyertya égett viaszsárga fényben vibrálva a fejné! és a lábnál, ijesztő színekkel rajzolta körül e nagy szomorúságban Krisztus alakját a feszületen.

Két diszőr meredt kivont karddal kétoldalt mozdulatlanul a gyertyalángokba; olyanok voltak, mint maga az örök értelmetlenség.

A képen csak a rengeteg felhordott koszorúk életszinei enyhítették a halálos szomorúságot.

Harangzúgáskor aztán elzárták a ravatalt a látogatók elöl, a két alabárdos hátrább vonult, ellepték a termet megyei előkelőségek és az öreg prépost fényes segédlettel beszentelte a halottat. Majd ráemelték a súlyos koporsófedöt, nyolc tollas-diszes hajdú vállra emelte és vitte az udvaron várakozó hatlovas gyászhlntóra. Csak úgy görnyedt az a koszorúktól!

Lélekbe sikló zörej, amint betolják a koporsót a himbáló talpra és első lépésre zökkennek a megmozdult kerekek . . .

Megindult vele a végtisztelgő menet a temető mauzóleumához. A gyászhintó mellett kétoldalt az a nyolc hajdú lépegetett

Szerda, szeptember 12.

akik utánunk fognak jönni és felváltanak minket, hogy folytassák a magyar nemzet életét.

A többi szónok

Ezután Sörös Béla losonci református lelkész beszélt. Gyönyörű allegóriában elevenítette föl Dávid és Góliát emberfölötti küzdelmét. Fölhívta a hallgatóságot, hogy a gyűlöletet teljesen küszöböljék ki, még mint jelszót is, menjen a magyar nép teljesen ösz- szeforrva, minden gyűlölet nélkül a választásokba, mert nemzetünknek sohasem volt kenyere a gyűlölet.

Telek A. Sándor rimaszombati kisiparos élénk színekkel ecsetelte a kisiparosság szomorú helyzetét és figyelmeztette a magyarságot, hogy a kormány és annak csatlósai részéről a falvakban elhintett hamis jelszavaknak föl ne üljön, az ígérgetésekre mit se adjon, mert azoknak csak az eltántoritás és a félrevezetés az egyedüli céljuk. Négy évvel ezelőtt sok magyart tántorított el a kormány üres ígéretekkel, most láthatjuk csak igazán, hogy ezekből az Ígéretekből semmit sem váltottak be. A kormány adópolitikájának tarthatatlanságát is egyszerű, de éles bírálatban részesítette.

A népgyülés utolsó szónoka Nagy Sándor körzeti főtitkár volt, aki a választások körüli teendőkre oktatta ki a hallgatóságot.

A nagy lelkesedéssel lefolyt népgyülést Törköly József dr. rekesztette be.

A komáromi

ellenzéki pártok vasárnapja

Komárom, szeptember 11.

(Saját tudósítónktól.) A választási mozgalmak egyre nagyobb hullámgyürüket rajzolnak a 'komáromi társadalom vizein. A pártélet minden téren élénken lüktet és minden napnak meg van a maga eseménye. A választásban, mint megírtuk, hét párt mérkőzik. Ezek közül a szövetkezett ellenzéki pártok (keresztényszocialista, a magyar kisgazda és kisiparos párt és a magyar jogpárt) közös választásii csoportot alkotnak, ugyancsak kapcsolódtak a magyar szociáldemokrata párt a cseh-szlová'k „kormányttémo- gató“ blokkal. Ez megpecsételte a szociáldemokrata párt sorsát. A magyar közvélemény teljesen elfordult ettől a párttól. Külön pártként csak a kommunista és a zsidópárt mennek a választási küzdelembe.

Az elmúlt vasárnap a szövetkezett ellenzéki pártok napja volt. Délelőtt a keresz- tényszocialista párt tartott nagygyűlést a Vigadó nagytermében, sok száz párttag jelenlétében Dosztál Jakab nagyiparosnak, a keresztényszocialista párt népszerű elnökének vezetése alatt. A gyűlésen Domány Ferenc kertész, a komáromi iparostársadalom e kiváló tagja mondott szivhez szóló beszédet. melyért az ősz szónokot lelkesen megéljenezték.

fekete fátyollal borított lámpásokkal kezükben, aztán a koszo rúk öcsi, zsúfolva virág - gal-zölddel, mögötte pedig végtelen kigyó- zással a hivatalos kiséret.

Az utolsó utkanyarulatnál fordult a menet, amikor zokogni kezdtek a kis temetői kápolna harangjai is és megfeszült az emberek arcán a legfinomabb érzéshiur erre. Igazi temetői csend lett.

Megérkezett a gyászhintó a mauzóleum elé. Felnyitották a kriptát, látszódott a fehérre meszelt ut benne a legvégsőig. Leemelik a koporsót a himbáló rugókról. Az ősz pap besze-nteli újra és imádkozik. Utána a hivatalos búcsúztatások következnek. Ó mennyi jó érdeme volt mindig a halottnak! És sírnak is ilyenkor a körülötte lévők. Nagy pillanata ez az élőknek! . . .

De később a kriptaajtó is becsapódik és megindul az üres kocsi, meg a teli sokaság — uj mulatságok után. A mauzóleum kandelábereiben is füstössé lettek a bíboros lángnyelvek . . . aztán még füstőlgőbbé... a nemsokára átlendülő szellő végül eloltotta egészen a parádés emléktüzet . . .

Alig múlt el egy hét a temetés után, sugdosódhi kezdtek arról, hogy az Öszy- nemzetes tulajdonképp Öngyilkos volt és mégis kapott papi végtisztességet. Azt beszélték, hogy a belső cseléd tudta az öngyilkosságot . . .

Elhullámzott a hir az egyházi főméi tó- ságokig is, ahova megidézték állítólag az öreg papot és akinek Rómába kellett zarándokolnia ezért.

Az öszy-lelkek pedig — úgy tartja a néphit — sárga leplet viselnek, mert kiközösítette őket az Ur az utolsó öszy bűnéért a fehérleplesek közül.

I prágai magu&roK!