Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)

1923-04-01 / 75. (228.) szám

! ■ lí&smxj-^xxoEMBatasg!1* A szepesi táresok árumegállító joga. Lőcse és Késmárk küzdelme az árumeg- álütásérí. Irta: Bruckner Győző dr., jogakad. tanár. Miskolc, március 30. Fenti címen vaskos kötetben (532 !,) szerfelett értékes tudományos munkát irt D'om anovszky Sándor budapesti egye­temi tanár és a Magyar Tudományos Aka­démia tagja. A munkát a Magyar Tudomá­nyos akadémia az Ipolyi-dijjal jutalmazta. A tudós szerző alapos levéltári kutatá­sok alapján rengeteg anyagot gyűjtött össze az értékes jogi és gazdasági történelmi kér­dés megoldásához. Még a háború alatt végig­kutatta a Szepesség gazdag levéltárait (kü­lönösen a lőcsei, késmárki, iglői városit és szepeshelyi káptalani levéltárakat) és Ma­gyarország egyéb levéltáraiban is nem várt eredményekre bukkanván, nem lokális, ha­nem országos látszögböl tárgyalta a szepesi városok árumegáliitó jogát. Ez az érdekes kérdés már több történetírót vonzott, de Do- manovszky Sándor minden egyes adatnak Utána járt és sok pozitív tudással véglegesen megoldotta ezt az érdekes, bonyolult, de há­lás témát. Helyes érzékkel megszabja a Szepesség szerepét és jelentőségét a magyar ■gazdaság- történelemben, majd éles, megfigyelőképes­séggel rávilágít á Lőcse és Késmárk közti el­lentét tulajdonkénem eredetére, amlyet Lő­cse árumegállitási jogában talál meg. Igen he­lyesen jár el a szerző, mikor Max Hafemann „Das Stapelrecht14 1910-ben Leipzigben meg­jelent monográfiája alapján rövid, de mar­káns vonásokban megismertet minket az árumegállítói jog lényegével és jelentőségé­vel. Domanovszky Sándor önálló kutatásai­nak eredményét tárja föl, midőn az árumeg­állító jog fejlődését Magyarországon velős és -tartalmas rövidséggel vázolja. Buda és Győr ilynemű jogának ismertetése után Lő­cse árumegállapitó jogát boncolgatja. A vá­ros ezt a jogot már Károly Róberttól, majd Nagy Lajostól kapta 1264 október hó 5-ön. E. jog alapján a város teljesen magához ra­gadta a Szepesség kereskedelmét. Az áru- inegáll'tö jog .értelmében -ugyanis minden •ke­reskedő' kénytelen. volt .Lőcsére be térni és ott áruját tizenöt napon át áruba bocsátani. E határidő elteltével tovább vonulhatott. Az ámmegállitás folytán a lőcsei polgár olcsób­ban juthatott szükségleti, ipari és egyéb cik­keihez. Azáltal pedig, hogy a kereskedő élel­miszert és takarmányt nem hozhatott a vá­rosba, hanem kénytelen volt a városban élel­miszercikkeit és szükséges takarmányát be­szerezni, a város lakossága előtt újabb jöve­delmi forrás nyílt meg. A tengelytörés joga mint az árumegáilitás kísérője is jelentékeny haszonhoz és jövedelemez juttatta az áru­megállítói joggal rendelkező városok polgár­ságát. A tengelytörési jog értelmében a vá­ros határán belül tengelyíörést szenvedő sze­kerek áruja a polgárság zsákmánya lett. Az árumegállitássa! kapcsolatos a vám- és har- mincadmentesség, a vásár jog és az utak sza­bad forgalmának kérdése is. Szóval az áru- megállító joggal összefüggő kérdések egész komplexuma merül fel és mindezekre logikus sorrendben és az adatok kimeríthetetlen so­kaságával dérit fényt Domanovszky. Érde­kesen, vonzóan fejtegeti az árumegállítói jog. vám és harmincad összefüggését és jelentő­ségét egyaránt.- A helyzet Zsigmond alatt élesedett ki Lőcse és Késmárk között és Késmárk 1400- banpörrel támadta meg Lőcsét. A nádor itélő- leveie azonban kimondotta, hogy az áru- megállítás csak Lőcsét illeti. Lőcse rivális városai: Késmárk és ígló, Zsigmond alatt or­szágos vásártartási jogot és vámmentességet szereztek; ugyanekkor nyert Lőcse az egész ország területére harmincadmeníes- séget. Zsigmond kiterjesztette továbbá a lő­csei árumegállítói jogot nemcsak a külföldi, hanem a honi kereskedőkre is és' azért csak Lőcse tarthatott a nagykereskedelemhez szükséges nyilvános mérleget a Szepessé- gen. Csak Lőcse állíthatta meg az idegen ke­reskedőt és éppen ezt a jogot vitatta el Kés­márk Lőcsétől. Hosszas utánjárás után 1435- ben a késmárkiak már nemi sikerrel is büsz­kélkedhettek, mivel Késmárk jogot kapott ar­ra. hogy ezentul megállíthassa a kiskereske­dőket. de azonfelül megállíthatta azt a nagy­kereskedőt is, aki nem mázsa-, hanem fuva­rozó szekéren szállított egyes kiviteli cikke­ket, mint pékláiil a bányatermékeket. Kés­márk igy nyilvános mérlegelési jogot nyert. Ezeket a jogokat csakhamar megszerezte a harmadik versenytárs: ígló is. Lőcse nem nyugodhatott bele a szom­szédvárosok kiváltságainak ilynemű íágitá­Vasárnap, április í. sába és 1437-ben panasszal lorauit a király­hoz. Zsigmond halála után a bekövetkezett zűrzavaros viszonyok nem engedték meg, hogy a pör végleges elintézést, nyerjen. Majd, mikor Mátyás alatt rendezettebb álla­potok köszöntöttek be és a pör elintézését várni lehetett, feltűnt Késmárkon egy 1474 szeptember hó 12-ikén kelt oklevél, mely szerint Mátyás király egyezséggel- intézte el a viszályt Lőcse és Késmárk között. Az egyezség nagyjában fedte az 1435-iki Zsig- mond-íéle intézkedést, melynek értelmében Lőcse a nagykereskedők nehéz mázsasze­kereinek, Késmárk pedig a könnyű kocsik megállító helye. Domanovszky már most ki­váló diplomatikai érzékkel és alapos körülte­kintéssel kiderítette, hogy ez az oklevél ha­mis. Az oklevél hamis voltát megerősítette íványi Béla dr. debreceni egyetemi tanár is, kinek neve értékes szepesi történelmi tanul­mányai révén különben is közismeretcs. A lőcseiek nem tudtak beletörődni abba: hogy jogaiktól elüssék őket a késmárkiak és azért újra megindult a per, de Késmárk föl­desura, Szapo.yai István nádor odoivása Késmárk javára már érezhető volt. A bíró­ság megszorította a lőcseiek árumegáliitó jo­gának határidejét és azt tizenöt napról nyolc napra szállította le s az ügy Lőcsére nézve egyre kedvezőtlenebb fordulatot vett. Politi­kai érdekek is közrejátszottak a per eldön­tésénél, minhogy Késmárk Szapolyai János pártján, Lőcse ellenben a Habsburgok olda­lán állott. Sőt csak most következett a két város polgárai között a harc, amelybe bele­sodródtak az iglóiak is. Valóságos háború tört ki köztük és hol a lőcseiek ostromolták Késmárkot, hol a késmárkiak Lőcsét. Domanovszky Sándor részeletesen és behatóan tárgyalja ezt az elkeseredett pol­gárháborút. Talán e résznél tehetnék még né­hány kiegészítő észrevételt, különösen az ig- lói és hunfalvi ütközetekre, a késmárki és lőcsei ostromokra nézve, mivel kutatásaim olyan egykorú krónikás feljegyzésekre (iglói ev. főgimnázium kéziratgyüjteményében) is kiterjedtek, amelyek — a „Die Fhede zwl schen Leutchau und Késmárk14 címen a „Zip ser Bote“ nyolcvanas éveiben név nélkül megjelent értékes tanulmánnyal együtt — el­kerülték a tudós szerző figyelmét. A lőcseiek 1543-ban jutottak, újra régi jogaik birtokába, de az Ítélet igazságos volt és elismerte a közönséges és könnyű szeke­rek megállítására való jogát is. Lőcse nyil­vános, Késmárk ezzel szemben csak szabad mérleget kapott; az előbbit az idegenek is használhatták, mig az utóbbit csak a késmár­kiak. Késmárkon ezentul csak négy lóval hú­zott szekereket volt szabad megállítani s az idegenek csak olyan árut vihettek oda, ame­lyet Lőcsén már kibontottak. A késmáráiak nem tudtak belenyugodni Révay Ferenc nádori helytartó Ítéletébe, de 1544-ben már „örök hallgatásira (perpe­tuum silentium) ítélték őket. Az örök hallaga- tás dacára a késmárkiak mégis találtak rá módot, hogy perújítással éljenek. Eleinte kockán forgott a lőcseiek harmincadmentes- sége, de Türk Dániel, Lőcse buzgó iskolarek­tora, majd ,a város bírája éveken át járt-kelt Bécsben, Pozsonyban és nehéz harcok árán megmentette Lőcsének árumegállitási jogát és harmincadmentességét. Türk Dániel fárad­hatatlan működését Domanovszky tömören és élénken rajzolta meg. Ekkor Laszki Albert sietett Késmárk segítségére, aki negyvened- vámia jogán és mint Késmárk földesura avatkozott be a pörbe. A lublói egyenes ut jókarba helyezése izgatta öt, mivel úgy a Lengyelországba menő és Lengyelországból jövő kereskedők elkerti'ték Késmárkot. Újabb nehéz, küzdelmes évek következtek erre, mígnem 1570 május 23-án tárgyalták a port, amelyben Késmárk pervesztes lett és Lőcse most kezdett igazán fellendülni, de csak hamar visszaszorította őt is Kassa, amely város a Felvidék legtekintélyesebb városá­vá lett, ugyancsak az árumegállitási joga kö­vetkeztében­Domanovszky Sándor becses és értékes munkájához okle vél tárt is csatolt (192—493. lap), amelyben részint töredékekben, részint egész terjedelmükben közű a diplomatika legújabb elvei alapján az általa hangyaszor­galommal és lelkiismeretességgel felkutatott okleveleket. A jeles munka Igazi koronája ez az oklevéltan A munkát megbízható, precíz tárgymutató és egy jó térképmelléklet Sze pesség kereskedelmi útjairól egészíti ki. A mimika a Magyar Tudományos Akadémia ki­adásában jelent meg és ára 500 magyar ko­rona. Ezt a monumentális munkát a legmele­gebben ajánlhatom a tudomány művelőinek figyelmébe, de mindenekelőtt a müveit Sze- pesség lakosainak. Domanovszky Sándor e munkájává! nagy hálára kötelezte le a Sze­pesség minden müveit fiát. Mikor a zsupán m inkogmtéfean utazik. Lőcse, március 30. A tisztviselők és özvegyek városának le­het nevezni Lőcsét, mert talán sehol sem él­nek oly nagy számban ezek, mint ebben a városkáiban. Lőcse maga is. hivatalnok város, tehát már az idevaló özvegyek szánra is nagy. Ám a városka nyugalmas fekvése ■miatt is különösen kedves helyévé vált azok­nak, akik munkás életüknek nagyobb részét eltol tötték és pihenésre vágynak. Főképpen Szépés vármegye nyugdíjasainak ez az utol­só stációja. Köztudomású és a felsőbb hatóságok ré- 1 száről is elismert tény, hogy a Szepesség vármegyei nyugdíjasai 1921 végéig oly cse- - kély nyugdijat kaptak, hogy ebből tnegéihe- j t ősüket biztosi tárni nem tudták és azért régen i szerzett ingóságaikat, családi ereklyéiket , voltak kénytelenek eladogatni, hogy legalább ■ a legszükségesebb kiadásaikra teljék. Ezek a tar ihatatlan állapotok a megyei vybort is megdöbbentették és emberséges belátással -még 1921-ben egyhangú határozattal kimon­dotta, hogy a vármegyei nyugdíjasok 1922 ja­nuár 1 -Töl kezdve az állami nyugdíjasokkal egyenlő elbánásban részesülnek. Ezt a hatá­rozatot a teíjhataímu miniszter is megerősí­tette. Úgy a megyei vybor, mint a teljhatal­mú miniszter természetesnek találták, hogy a megyei nyugdíjasok az áfami nyugdijasok- kal hasonló elbánásban részesüljenek, mert hiszen a forradalom idejétől kezdve a vár­megyei tisztviselőik átvételéről, kinevezte té- sérő! vagy nyugdíjaztatásáról maga az állam gondoskodott. Ennek alapján a vármegyei nyugdíjasok is megkapták a várva-várt nyugdijkülömbö- zetet és tűrhető helyzetbe jutottak. Azonban nem soká örvendhettek neki, mert még ugyanabban az évben megvonták tőlük a „szükségsegélyt44, még pedig visszamenően. Csak a vármegyeieknél intézkedtek így; az államiak továbbra is az összes járulékokat megkapják. Ezidén márciusban a liptószentmiklósi nagy zsupán egyik rendeletével a miniszter által is jóváhagyott megyei vybor nyugdij- megállapiitó határozatának ellenére beszün­tette -a már kiutalt nyugdijaikat, illetve a nyugdíj járulék okát le szállította az 1921 de­cember előtti összegekre, még pedig 1923 ja­nuár elsejétől visszaható erővel. Ez a rendelkezés a szepesség! megyei nyugdíjasokat rettentő válságba sodorta, mert a márciusiban kiutalt összegek még na­pokra sem biztosíthatják megélhetésüket. Szinte hihetetlen, hogy milyen nyugdijakat utaltak ki a volt közigazgatási tisztviselők­nek és özvegyeiknek. Vannak köztük, akik 73 korona 20 fillér,. 50 korona 20 fifér, 37 ko­rona 2 fillér, 23 korona 76 fillér, 15 korona 39 fillér, 1 korona 60 fifér havi nyugdijat kaptak. És vannak olyanok is sokan, akik egyáltalán semmit sem kaptak. Ahelyett tehát, hogy a kormány az álla­mi nyugdíjasokra vonatkozó 1921. évi 99. szánra törvény rendelkezéseit az igazság el­ve alapján a megyei nyugdijasokra is kiter­jesztette volna, még azt is megvonja tőlük, amit a megyei vybor és a teljhatalmú mi­niszter létminimumként megállapított. És ezt a kormány oly időben teszi, amikor a gazda­sági és pénzügyi válság a szegény nyugdíja­sokat ss a legsúlyosabban érinti. A tátrai nagymegye nagyzsupánja Lő­csén járt e napokban. A szegény uriosztály- ból való özvegyek már napok óta várták. Terveket szőttek és teljes reménnyel néztek a „nagy nap“ elé. Egybegyűltek az özvegyek és utolsó ünneplőjüket miagukra öltve, járul­tak a nagyzsupán elé, alázatos tisztelettel, de sok keserű panasszal. Kérni akarták őt arra, hogy karolja fel ügyüket, mert habár az életbevágó sérelmes határozat ellen fe- lebbeztek a közigazgatási bírósághoz és.re­mélik is, hogy az igazságosan fogja elintézni ügyüket, mégis félő, hogy a végtelen nyo­morban képesek lesznek-e még a döntést —• bevárni?! Az özvegyek kihallgatását a helybeli plébános közvetítette. A nagyzsupán kijelen- ; tette, hogy Lőcsén ez alkalommal csak „in- ; kognitóbain van“ és senkit sem fogadhat. De ' midőn a plébános ismételten kérte, hogy leg­alább egynéhány biztató szót mondjon a 1 nélkülöző özvegyeknek, megígérte, hogy majd elutazása előtt beszélni fog velük, vár­ják őt be a városházán. A nagy zsupán ur azonban elment és a szegény özvegyekről teljesen elfeledkezett. Így ment füstbe a lőcsei özvegyasszo­nyok terve. fedor Miklós. Várpalánka kiutasított római katolikus lelkészénél. Jf|{iin<Senmiip ud<i át *x lapot esiw tétovává IsmCTŐsöiíncft, ívnueü n«ni cbcfvM. fkoűtréi^Kii 'MfaMmsar ’Mlr- ítinjp <a érdet,ceiÉ Várpalánka, március 31. (Saját tudósítónktól-) Munkácstól fél­órányi séta a munkácsi vár, hol hajdan Zrínyi Ilona lakott. A vár, melynek tövében Várpalánka és Váralja községek vannak, egyike a legnagyobb, épségben megmaradt várainknak. A községbe érve keresem a lelkészt. Sok a dolga. Közeleg a husvét, sok a gyónó. Mig rá várok, elnézem a kis mezitlábos sváb gye­rekeket. Pigéznek. Németül beszélnek, ma­gyarul számolnak. Az egyik egy szabály* talanságérí visszavonul a játéktól. „Nesze, itt van, csak gyere vissza44, mondja neki a má­sik magyarul. A kis lány visszatér. Most ő dob. Nem megy messze a pige. „No sielist du. dér Hergott hat dioh gestravt.44 így folyik a társalgás, felváltva magyarul és németül. De már jön is kifelé Kertész Pál plébá­nos. Mindjárt a dologra térek. • — Igaz-e, hogy főtisztelendő ur ki van utasítva a köztársaság területéről? — Igaz. — Mik a vádak, amelyeken a kiutasítás alapul? — Állítólag a Kossuth-nótát és a Rá- •kóezi-indulót énekeltem. Tüntetőén. Ma­gánházban. Tudomásom azonban nincs róla, hogy énekeltem volna. — Magyarországért és a királyért imádkoztam. Sohasem tettem. — Magyarul tanítottam a gyerekeket a hittanra. Ez igaz. De negyven esztendeje magyarul folyik a hitoktatás. Azokat a gyerekeket, akik magyarul tanulták edd’g a hittant, nem lehet egyszerre németre fogni, de az elvont hittan! fogalmakat job­ban meg is értik magyarul — A csendőrnek azt mondtam, hogy magyarul beszélek s hegy ne küldjenek csendőröket egyházi ügyek elintézésére. — Ezeket a váda’-'at azonban nem bi­zonyították reám. Bíróság elé nem áhítot­tak, hogy a valóságot bizonyítsam. — M;korra szól a kiutasítás? — Április 5-ikére. ,— Mióta van főtisztelendő ur Várpalán- kán és Váralján? — 1915 óta vagyok véglegesített lel­késze e két községnek. — A hívei meg vannak elégedve műkö­désével? — Erre nem felelhetek, de tessék el­jönni husvétkor a templomba, mikor bú­csúzni fogok liiveimtől. — Történtek lépések a hívek részéről a kiutasítás meggátlására? — Igen. Negyventagu deputáció volt Munkácson a zsupánnál Elutasította kéré­süket, mert a „Civilni Správától44. a kor­mányzóság legmagasabb közigazgatási fó­rumától jött a kiutasítás. 1922 decemberé­ben egy kérvényt nyújtottak be híveim, amelyet kétszáz család irt alá. Januárban egy kilenctagú deputáció volt fenn a kor­mányzónál az érdekemben. Nem vették Egyetembe kérésüket. — Az egyház részéről is tettek valamit? . — Igen, az ungvári vikárius interve­niált. A válasz elutasító volt. Most a pápai mincius tesz lépéseket a kabinetirodában.; Ennek, azt hiszem, meglesz az eredménye. — Ha eltávozik, akkor nem történik töb­bé lépés ezirányban? — Úgy tudom, igen. Lelkész társaim a külföldi lapokban akarják szóvátenni az esetemet, mert ez elvi jelentőségű kérdés $ mindnyájukat, sőt más felekezetek lelké­1 szelt is érinti. Én különben is csak a bivei- 1 mért maradnék itt. akik ragaszkodnak hoz­zám. A plébánia egyike a legszerényebb javadalmazása plébániáknak; ha anyagias volnék, még őrülnöm kellene, hogy innen 1 elmegyek. — Tud-e arról hogy van egy érvényes ’ cseh-szlovák, illetve osztrák törvény is, hogy : a végleges állásban levő lelkészek állás­helyükön fleték esek? — Igen, az ügyvédem hivatkozik is ö törvényre. Eszerint, mint itteni áf ampoJ- gárt, nem lehetne kiutasítani engemet. Fölértünk sétaközben a várba. A nap ép­pen lenyugvóban volt. Ránk tekintett a vér­vörös szemével. Búcsúzott. Én is búcsút vet­tem a kedves paptól akit nemcsak Ilivel, ha­nem a környék népe is rendkívül szeret. Nemcsak papjuk, hanem tanítójuk és nevelő-, jíik volt Kertész Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom