Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)
1923-04-01 / 75. (228.) szám
Vasárnap, április !. egy pár harmadfü csikóért, igencsak bevernék a fejünket, mintahogy a sógorom szétloccsantotta a rabló Bajlar Dsandnar koponyáját! A komoly ábrásatok mosolyra világosodtak és egyetértői eg bólogattak a szavára A nomádasszonyok csak annyit mondtak, hogy kivájnák a szemét, aki a gyermeküket el akarná tőlük venni, a meglett, nagyszál férfiak ezután is talpraugrottak, mikor az öreg Monguldur belépett a sátorba, csakúgy foglalatoskodott kicsi, nagy, nap-nap mellett, mint azelőtt, a sátor szent, isi nyugalmán ki nem fogott semmi, akármilyen bolondos újságokat hozott a kóborgó Kaba. A Kazay forrongó leikébe minden nappal mélyebbre kezdte verni megint sátorkaróit a nyugalom. Otthonosan hallgatta éjtszakánként a szél rágását és valami titkos öröm hajrázott benne, hogyha akarna, akkor sem mehetne el, elfognák és bclekancsukáznák a vörös gárdába, vagy tüskés- drót közé kerülne megint. A tavaszi szelek ismét tisztára seperték a lelke minden árnyékos zugát és Noruz ünnepén, i sóvárogva várt * szabaduláskor csudálkozott magán, a furcsa nyughatatlankodásán, sólyrnászott, tigriseket ejtett tőrbe, a dús nyár, az élet dalolt, íjjongott benne szakadatlan erővel s csak egyetlen- 5gy vágya volt: hogy az Aj-jaktim szíve alatt megmozdult gyermek fiúnak szülessen jövő tavasz- Bzai a ragyogó nap alá. A lucskos, havasesővel leszakadó új tél utolján, céső este tatái* szekér állott meg a sátor előtt. Hosszú idő után, messze földekről indult degen kereskedő érkezett oda, hogy összevásárolja i selyerapuha agari kelmét az asszonyoktól, iránnyal, ezüsttel fizetett érette és alig pihenve meg, hamarosan tovább is állott a sallangos ovaival. Kazay tőle tudta meg a hirt, hogy a nagy láborúnak vége van. A kereskedő egész csomó ingói, francia, olasz, német újságot hagyott ott izámára s most mohón reárontó kíváncsisággal izokban böngészett örökösen. Elkezdte a vezércikken és mindegyiket végigolvasta a legapróbb betüjű hirdetésekig. A sorok sűrű betürácsa mögül mintha nehéz, színes gőzök szállottak volna föl s a varázsköd- DÖl ismét lelke horizontjára emelkedett a múltba lülyedt napnyugati embererdő, Párizs, Róma, Bécs, Berlin s a magyar tragédiát pár sorral itugró hírecskéből a bomlott dunaparti várossal jgyütt legázolt, csonka-bonkává szabdalt, vérző hazája. Amint egy-egy újságlepedővel végzett, rész- tető kézzel kapott a másik után, belesápadt az zgalomba, ha szólották hozzá, nem is hallotta, jsak falta, falta a betűzagyvalékot. Mikor föl-fölemelte zavaros szemét, idegenül iámult körül az enyhe félhomályban s újra csak i lobogó láng elé hajolt a zizegő papírhalmazzal, ij-jaktim riadtan, új aggodalmakba rogyva leste, rárta, mikor nyugszik meg ismét ameghajszolt lelke. A férfi rebegő pillákkal meredt a tűzbe, faggatták, mit hámozott ki az ismeretlen apró jegyekből, de csak pár zavaros szót vetett oda, Ölugrott és kiszaladt a sűrű ködbe, amellyel liába viaskodott az odafent tévelygő, sápatag hold. A nehéz, fojtogató szürkeség reáfeküdt a nellére, összesajtoíta a dübörgő szívét. Vad, fájó nehetnékség korbáosolta megreszkető lábát, szere- ett volna nekivágni a hideg semminek, hogy ló-, jégmezőkön, minden lehetetlenségen átgázolva i hazájában teremhessen, hogy valamit, akármit, ikármit, de tegyen, hogy odavigye a karját, az jrejét, egész lüktető, lázba ömlött, bomlott magát. Messze eltévelygett a sátortól s csak akkor esz- nélt föl, mikor az asszonya sírós, hívó hangját íallotta, a hideg könnyel permetező sötétségből. — Aj-jaktim ? motyorékolta kérdően, tétován is nem tudta feleljen-e, hogy kinek felel, ha :elel, nem tudta, miért, mit feleljen, nem tudta ínmagáról sem, hogy ki, mi, csak a ködöt érezte, i rettenetes, soha kivilágosodni nem akaró ködöt, nint ott, az akkori hóban, a buzogányos csata ztán, mikor sehova sem akaródzott mennie, mikor ily ijesztően összezavarodott, ködbe hanyatlott, 3emmivó lett előtte minden út . . . Egy aggódó hang csak kiáltozott feléje, mintha íz enyhe, védősátor kebeléből sodródott volna meleg reszkető fonálban utána, a hideg ködbe. A kőd már felszállongott mindenünnen, csak mintha a Csapar sátora előtt röpködött volna 3gy rúdhoz kötött foszlánya nagykomoran. A fehér lobogó öreg Monguldur váratlan halálát hirdette az aulnak. A nemzetsőgfő kedvenc lovainak farkát lenyírták, azután kicsapták mindet a zsendiilni kezdő legelőre, ahol jóízűen harapdáltak a hó alól ütköző füvekhez, nem is sejtve, hogy a gyász- esztendő letelte után uruk kopj ás sírdombján feláldozzák majd őket. A halottas sirámok elnémultak, csak a menye, Kizil Gül jajgatta tovább a nemzetség gyászát naponta, hogy az arrajárók már messziről meghallják, hogy a szívek sebe még egyre vérzik, tátong. Tailak naponta kiment a büszke magasra hordott sírhalomra és nagyapjához méltó versei kon törte zsenge eszét. A tor teljes öt napig tartott, Csapar, ahogy illik, megvendégelte az egész búsuló ciánt. Kazay L'bul két napon át üldögélt sötét orcával borongó atyafiai között, s az ősi, jajgató énekek egyre a falujabeli sirató asszonyokat juttatták eszébe A harmadik napon a rég magában hordozott láz leverte a lábáról a búskomorságban vergődő férfit, napokon keresztül vetett rá árnyékot a halál s Csapar már az ő ruháit, fegyvereit, nyergét is előkészitgette nagyszomorúan, hogy a gyászt hírül adó lándzsára kitűzhesse maid. Aj-jaktim a két szívvel dobogó, nehéz testével remegve hajolt gyöngyöző homloka fölé és hűvös kézzel csitítgatta a ziháló mellét. Az el-elhívott javasasszony ég felé emelt karral bizonygatta, hogy ő itt nem tud segíteni. A férfi vasszervezete utoljára is győzedelmeskedett, látszott hogy már megél, de inég visszavisszaesett az eszméletlenségbe. Aj-jaktim borzadva nézte, mint hadonászik karjaival, mint tolulnak az ismeretlen szavak cserepes ajakára. A foiTÓhideg rá-rárontott és rázta, törte, marta. — A gaz, idegen kalmár papirosai babon áztak meg, azokból csapott rá a sátán s most nem akarja elhagyni a testét, mondta Csapar meggyőződéssel. És csakugyan, mintha úgy is lett volna. Már javulni, zsendülni kezdett, mikor egyszer elővette a feje alól az össze-visszagyürt újságokat, s alighogy égő szeme reájuk tapadt, egyszeribe kiverte a verejték megint. De a javulás ismét a fekhelye szélére ült és lassacskán újra erőre kezdte cirógatni. Csak azt nem szerette Aj-jaktim, hogy éjtszakánként még most is hangosan el-elmotyorékolt magában, pedig ébren volt, nem álmában tette. A kínzó kísérteiként visszajáró gondolatok diibög- tek ilyenkor kerge táncot szenvedő, agyonzaklatott, lázban fövő agyában. Szeme hol a lebegő tösz- törre, hol a sátor tartólándzsáira, hol a homályos zugokba meredt és csak rákezdte benne a bolondos, körbe-körbe járó hajsza: — ... béke lesz, örök béke . . . kezüket már egymás felé nyújtják, nem látom melyik, melyiké ... a vértől ... a gyarmatokat el kell venni tőlük! a hajókat mind, mind ... te kezd- ted, te kezdted! én nem, én nem kultúrnáció vagyok . . . majd a revanskor! . . . a császárt el kell fogni! . . . a hullák csöndesek, ne legyen semmi lárma a fogolytáborban, a tüskésdrótok közt, körbe, körbe . . . kár veszekedni Draveczky, kétszázharmincöt lépés . . . tisztán látom, hogy hármat visz a kis szánka . . . száz milliárd aranymárka ... föl kell darabolni . . . barbárok ! barbárok ! Vergődő elméje ide-oda forgatta a kusza eszmetöredékeket, mintha valami izzó vaslapokra préselt rémújságot levelezgetett volna, amely minden fordításnál összeégette az ujjait, de nem volt szabadulása, tovább kellett forgatnia, elölről hátra, hátulról visszafelé, újra és újra, a vezércikktől a hirdetésekig, a reklámrajzoktól a nagybetűs címig ... újra és megint újra. A nagy és ki6 betűk röpködtek, szállongtak, mint a holló tolla, pelyhe. — ... száz évre bilincset kell a hunokra verni ... az ágyúkat ki fogják adni . . . Attila en marche sut Paris . . . Lloyd George nem akarja . . . úgy, béküljetek, mosolyogva ... de a tört jobban dugd el hó, látom, látom a hátad mögött! úgy, most jól vau . . . röhögnötök nem szabad . . . vissza kell térni a ci.. . civili-zá a kultúrához . . . Draveczky úgy szerette mondani ci... civili-ció ... a tudósok majd kitalálják. . olyan mérges gáz kell, amely mérföldekről . . maszk alatt is . . . akárcsak a Figaróban . . nem, Kaba újságolta, mindenki meg fog fúlni, a gyermekek a-z anyjuk kebelén . . . kínai hóhérokkal kell, sok, sok kilométerről. . . új attrakció ... filmkolosszus . . . mily veszettül forog a Móniin Rouge lámpás vitorlája ! . . . szédülök! Lassabban, na . . . Zúg a burán, az hajtja... a foglyoknak kell fölépíteni . . . nagy, nagy békepalotát, nem szabad összebombázni, mert leomlik, mint a rheimsi dóm, megfigyelő állomással ... föl kell építeni, magasra, magasra, sok toronnyal, minta ci. . . civi. . . civi. . . civilázi . . . ciziliváció . . . A melle hörgött az erőlködéstől és nem bírt a furcsa, egyre elcikázó szóval, mindig szét- omlott, a betűi nagy magasságból a fejére zúdultak és megvérezték, átütötték, akár a repülőgépről ledobált vasnyílpermeteg. — ... hull, hull, mind visszahull, a Móniin Rouge vitorláira, mint a varjúpehely, feketén . . . a fekete a divatszín, erre emlékszem ... a Maiin írta . . . fekete lesz minden újság és reáhull a drága pouder . . . Soréi . . . poudre Soréi és tánc, tánc, tánc a kivilágított Pantheonban . . . táncolnak, de nekünk nem lehet, nincs lábunk . . . csupa vér mindenütt . . . Hongrie . . . Hongrie, csupa vér ... te kezdted ! föl a fejjel, barbár... csak fölfelé nézz a keresztről... jő már Noruz ... ne énekeljen senki, senki ... ki sír itt? Táncolni is feketében kell ... a szoknya rövid, a cipőkön prémecske . . . feketében, Budapesten . . . Az Echo de Paris apró divatrajzocskái vibráltak elébe, kalapok, köpenyek, furcsa szoknyák és hirtelen belelebegtek a London News hasábjaiba. — ... igen ! a gyarmatokat át kell adniuk, i a feketéket mind ... ők akarják kerékbe törni •. a négereket... az egész szezonban, feketében ... j úgy, úgy, hopszasza, mint a Móniin Rouge kereke. . .1 csak ezt szabad táncolni Berlinben is . . . Bécs i kering, forog ... el fognak szédülni mind! barbár ... barbár... vérző lábbal a kereszten... új tánc, i ój emberek, új kor . . . civi . . . civilizá-ci-ó . . . j ahogy Draveczky szereti ... az ott Aj-jaktim, | körben pereg, forog, beleszédül a ttizbe! Meg-1 állj . . . állj meg! barbárság . . . szép barbár i vagy ... a tőzsdén majd minden rendbejön, a tőzsdére kell menni minden véres embernek1 gyorsan, gyorsan, arany lesz a fekete aludtvérböl, sok, sok sárga arany, selyem . . . sárga selyem minden, a ... a civi . . . lizáció . . . mind visszahull ... a maitressek pucér vállára kell az összes selyem ... a rongyos gyerekek . . . feketében, egész szezonban az uralkodó szín . . . mind j visszahull, mint a fekete toll ... a fekete autókra, j Itala . . . Torino . . . mind ... ne sírj ! forrón az arcomra hull ... fáj . . . fáj ! Fölkapta a fejét, magához tért. Irtózva kergetett el minden gondolatot, do az újságok betűinek serege tülábú hangyarajként megint szétáradt kifövő, döngő homloka alatt. A cikkek, táviratok, hírek, reklámrajzok, hirdetések kavarogva nyüzsögtek fel újra az agyában. Politikusok, békefeltételek, tőzsdei számsorok, mozidarabcímek, anyaságot elhárító szerekről, pikáns képekről szóló hirdetések, automobilok, parfümös üvegek rajzai, gyógyszerek latin és görög nevei, női fűzök, divatos alsóruhák reklám- fotográfiái, egész régi világának beteg agyvelejébe zuhogó emlékei párolgó szó-, képzet-, figuraszemétdombbá kászálódtak benne, úgy érezte, meg kell alatta fúlnia és hörögve magasi’a emelte reszkető karjait. Kisvártatva megint tisztult az eszmélkedése és ös8zekötözgette a szétfutkosó, szakadozó fogalmakat. . . . milyen gőgös lehet most az a meddő- méhü párizsi dáma! Halálra győzte magát a kihaló fajtája ... olvassa a gyötrelmeinket és minden hir mámoritó morfininjekció az ereiben . . . járkál a kivilágított boulevardokon ... a zuávjai meg fölvágják a sarjn német lányok megbecstelenített testét . . . táncol, táncol, az egész nyugat táncol, forog a veszett nagy Móniin Rouge ! Újra vígan forog a civilizáció villanykörtés maloinkelepe . . . A háború vérpáráiból kiszabadult nagy városok nyüzsgő emberhada szerelemverejtékben ködlő, táncporban gomolygó húskaleidoszkópnak tűnt fel lázában előtte, látta, amint a testek összekapaszkodnak, új és új ölelésekbe akaszkodnak, perdülnek, széthullanak, míg csak bele nem vesznek a hanyatló nappal együtt valami vagy, sötétlilán sustorgó feketeségbe . . . Riadtan tekintett körül, mikor fülledt, nehéz álmából kievickélve, megkönnyiilten fölébredt. Hirtelen azt sem tudta hol van és?csak akkor mosolyodott el megnyugodva, mikor Aj-jaktimot fölismerte. — Aj-jaktim! — szólította. — Parancsolj nekem, én uram! — Alkonyat van most? — Nem . . . süt a nap, mindjárt delelőre ér. — Nyisd föl a tünlüköt! Aj-jaktim gyorsan, földerülve húzta meg a kötelet, a szelelőablak fölnyílott és a kerekarcú, meleg kékség lemosolygott a félhomályba. — Ó ! De jó ! De jó ez, Aj-jaktim ! Boldog, édes zsongás áradt el benne, ahogy a nomádasszonynak az atyjáért való gyász jeleivel telehasogatott szépséges orcáját, a közelgő anyaság áldott terhétől megnehezült, de még így is délceg alakját meghatottan elnézegette. — ... most ő az én gyermekem húsból- vérből való védősátora ... ő az én drágaságos, erős, bátor, tiszta asszonyom ! . . . — Jöjj ide hozzám, Aj-jaktim! Meggyógyultam! Az asszony arcán a gyász-sebhelyek alatt megjelentek a felmagasztosult boldogság lágy rovásai, sírt is, kacagott is, ahogy odahanyatlott mellé és megragadta az erősödő szorítású kezet. Cirógatta, csókolta, becézte, míg ringatott gyermekként aludt el újra. Mikor ismét fóltekintett, a delelő tavaszi nap meleg szemét érezte magán. Ott fénylett, izzott éppen a sátor szelelő- ablakában s mint a nyugvó csecsemőt az anya, úgy vigyázta a lábbadozó testű, újra kiragyogó lelkű embert. Hirtelen vadlibacsapat vonult el a tüzes korong alatt s ékükből lecsendült friss kiáltozásuk: kai- gai, gakk-gakk . . . kai-gai-gakk . . . A sátoron mintha a zsendülö szabad mezők ringató fuvalma osont volna át meg át, a lecsüngő, aranyos sugárkötelek meginogtak, az édesded félálomban bizsergő testű férfi nagy, királyi bölcsőben érezte magát, amelyet maga a hímespalástú Öskelet ringat, lassan, vigyázva, becéző szeretettel, muzsikásán, lágyan. Aj-jaktim halkan, óvatosan szöszmötölt a kis, fűzfából font bölcsővel, tarka, lágy szövetekkel bélelgette kifelé, mint anyamadár a fészket. Kazay Uhui mézesen elnehezülő szemhéjjal alól leste, lesegette. Abban fog majd feküdni a kicsi fia, aki ebbe a sugaras, végtelenségbe terülő világba, ez alá a pazarerejű nap alá fog születni nemsokára. Az újsághalmaz megzizzent a feje alatt s akkor a nagy, távoli városok úgy rémlettek elébe, mint óriási szürke fogolytáborok, melyeket undok, hazugságokból font, rozsdás tüskésdrótsörvények vesznek körül. Bús, lánccsörgető rabok sétálnak bennük körbe, körbe . . . lábukon béklyóval teszik meg a kétszázharmincöt lépéseket, mintha valami förtelmes, gennyes sárba cuppognának valamennyien, a gondolataik is mintha pányván vergődnének, rabok, rabok mindannyian, alkonyban, árnyékban tengődnek, sohasem is szabadulnak e satnya, rab maguktól, éjszakaleste, bukó napos sorsuktól. — Kai-gai-gakk-gakk — harsant lo a sziporkázó azúrkarikából a. vadvizek felé húzó vadmadarak szava. — ... az ő fiát, fiainak fiait aranyködmönös Öskelet fogja ringatni, vaserösre nevelni, aminthogy ezer évek előtt hét apjának hét apját is az árasztotta el nyilasán száguldó vérrel . . . lassan-lassan a tervezett remekké ötvözi majd a lelkűket s akkor rávillannak a szürkületbe hanyatló világra tüzes áradással . . . A piros szőnyeg félrclibbent s a besompolygó Fickó boldog csaholással, farkcsóválva nyalogatta meg forró nyelvével a kezét. Kívülről zamatos pusztai szél csapódott be ! a sátorba és mindent betöltött nyers, csirába szökkenő üde lehelletével. Noruz fénybeboruló hajnalán született meg a fia. Fiú lett, ahogy várta és akarta. A délceg asszony rettentő kinvaj adásban hozta világra a hatalmas gyermeket. A javasasszonyok hatszor is halálra szánták mindkettejüket s csak annak tulajdonították, hogy Aj-jaktim mégis megélt, hogy épp a kellő pillanatban leltek egy olyan világosszemti mént, amelynek orra érintése elkergette a rossz szellemet. Az első javasasszony őrjöngő örömmel emelte föl a csodálatos erejű fiúcskát és Kazay Uhuinak kicsordult a könny a szeméből, mikor a sátor főhelyére fektette. Az egész aul népe diadalmas, káprázatos jövőt jósolt a napnyugatról hazaszakadt, világot látott, buzogányos batir és a Bugu- nemzetségbeli Aj-jaktim pompás ivadékának, aki még egyetlen síró hangot nem hallatott s akinek a szeme éppen úgy ragyogott, mint a táltoscsikóé. Az ünnepelt fiú ott feküdt már napok óta a tőrön és csudájára járt az egész Mongnldur-törzs. Csapar a maga kardját ásta le vánkosa mellé a földbe és bizonykodott, hogy a szeme minden reggel annak a hegyére csillan legelőször, nem az anyja duzzadó emlőjére. A sógorok legszebb csödöreiket vezették ajándékul a fólvirágzott sátor elejbe, gazdag asszonyaik arany- és ezüstpénzzel szórták tele a ftirdö- ! vizét és a tavaszi nyírású gyapjú legselymesebbjét simogatták el gyönyörű kis teste alatt. Kazay Ubul a túláradó boldogság palástjába öltözködött lélekkel slirgött-forgott a szabadulásra készülődő férfiak, asszonyok, gyermekek vidám csapatai között. Mint a tavaszi virág, hol itt, hol amott ütközött föl a dal: Eljött Noruz, rózsaként kinyílott a táj . . . A csikók táncoltak, bolond kedvben bomlottak, a bárányok bégettek, a tevék útrakészen topogtak, a kutyák csaholtak, a zöld bársonyon odáig futamodó fuvalmak mintha csak velük kergetöz- tek volna. A várva várt gyermeket éppen akkor délután, a pusztákra való kiterülés előtti napon nevezték el víg lakoma, kobnzpengés közben. Aj-jaktim megkötötte magát, hogy Kücsüm (legyen a neve, mint a nagyapjáé volt, Kazay meg mindenáron a Timur mellett kardoskodott. — Uram, te hívhatod Timurnak, én mégis Kücsümnek szólítom, — akaratoskodott Aj-jaktim, de mosolygott hozzá. — Timur-Kücsüm . . . Vaserő . . . ikerré fogjuk össze! Ebben mindenki megegyesült, mindkét büszke i nevet rááldották a kis vasék domború homlokára ! és tovább folyt a kimisz, meg a tüzes nese. A nap már majdnem leáldozóban volt, mikor Tailak azzal szaladt be a mnlatozókhoz, hogy idegen telyéga közeledik a ménes felől. Csapar kíváncsian kinézett és Jóthéval együtt elébement a közeledőknek. A kún legény árkon-bokron átugrálva rontott vissza nemsokára a tanyahely felé. — Főhadnagy úr! Főhadnagy úr! — rikol- tozta már messziről. Kazay lassan, tempósan fölkelt és szétvetett lábbal kiállott a sátra elébe. A vörös leffentyűs, sárga szalagokkal repítő süveget hátratolta a homlokára, a díszes ködmön majdcsak jobban megfeszült telt, csupa izom termetén, mint az öreg Mongnlduron. Jóízűen csavart egyet-egyet ritkás, lelógó turáni bajszán és el nem tudta gondolni, mi vadította így meg Jóthé Pétert. — Főhadnagy úr, itt jön az őrnagy úr, meg a két hadnagy úr! — Kik, te? — kérdezte hitetlenül, álmél- kodva Kazay. Akkora már oda is nyikorgóit a siralmas tatár telyéga és a furcsa, szedett-vett, felemás gúnyákban is megismerte a nagy, vörös bakatisztet, Draveczkyt meg Holzwarthot.
