Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)
1923-04-01 / 75. (228.) szám
Vasárnap, április J. — Ahun áll, ni! — lelkendezett a káplár, urára mutogatva. — Nini! Csakugyan ! Ubul! Ubul! Mink vagyunk ! A szabadulást hozzuk! Megyünk! Megyünk hazafelé! Érted kerültünk egy istentelen nagyot! A kis tanár majd lebukfencezett a talyigáról és összeölelte-csókolta a többiekkel együtt. — Tudod, hogy egészen jól festesz ebbe a tarka hogyhíjjákba ? A Fickó bámészkodva vizsgálgatta őket, el- jnordult, a tatárhoz is odaszagolt, nagyot tüsz- szentett és arrébb sompolyogva leült a társai mellé. Draveczky egy álló helyében akart elkelepelni mindent, hogy mikor a forradalom kitört, megszöktek, a vörösök elfogták és maguk közé kényszerítették őket, nagynehezen újra egérúthoz jutottak és rettentő nélkülözések között bujkáltak véghetetlennek tetsző hónapokon át, mígnem a tatár és kirgiz lókupecek idáig lopogatták, kalauzolták mindhármójukat. Isteni szerencse, hogy még a téli szállásán van ez a Csapar-féle kóbori népség, mert a pusztákon hiába keresték volna, i akár a tűt a szalmakazalban, már pedig utolsó j reményüket beléje vetik, hogy pár jó lovat adat | a kirgizeivel kölcsön, amikkel elvergődhetnek ad-1 dig, ahová már nem ér el a megkergült orosz óriás keze. — ... de persze, elhiheted, hogy nemcsak ezért kerültünk errefelé, hanem hogy kimentsünk vógre-valahára ebből a rettenetes helyzetből. Borzalmas érzések között vergődhettél, Ubulkám! A fogolytáborban legalább együtt voltunk mégis civilizált emberek ... de két teljes esztendeig itt! . . . ezek között! . . . alaposan megbánhattad ... a magadfonna civilizált ember ... rémes ! de most megyünk, Ubulkám, megyünk, megyünk! Kazay nyugodtan, mosolyogva engedte, hogy a szódagály teljesen kiáradhasson belőle. Draveczky beszélt, beszélt, beszélt és minden második szavában a civilizációt emlegette, kéjesen, szinte megszopogatva a betűket, mint valami jóféle konyak kortyait. Kazay meg a lázas álmára gondolt. . . mikor ez a most oly idegenül, furcsán, hazugul hangzó szó mindig elcikázott előle, betűi föl- szállongtak a magasba, az arca fölé és mint a tüzes vasnyilak, hullottak reá vissza . . . Egyszerre úgy érezte, hogy hátra kell tekintenie. A sátor ajtajában ott állott a még kissé sápadt orcájű Aj-jaktim és ijedt, karikára nyílott szemmel, meg-megvonagló ajakkal figyelte az urával ölelkező idegen embereket. Kazay nyugodtan, becéző lélekkel mosolygott reá. Látta, amint Aj- jaktira véghetetlen hálával szívébe fogadja azt a sokatmondó, felszabadító mosolyt és szinte a lelkén érezte azt a boldog, nagy sóhajt, amellyel visszatért a sátorba, a fiúhoz, Timur-Kücsüm bölcsője mellé. Draveczky még egyre szaporázta a szót, de hirtelen csak neheztelve torpant meg benne valami. — Hanem hallod-e, mi lelt téged, Ubul? Azt hittem, táncra perdülsz örömödben . . . tán el sem akarod, el sem mered hinni ? Ember! értsd meg! Szabad vagy! Megyünk! Mehetünk, csak három lovat kell kerítened, a tatár visszahozza . . . ö igazít el mindent a határon, de hajnalban indulnunk kell, különben megbukik az egész terv... úgy-e, Csapar barátunk megteszi? Te biztosan keresztül tudod vinni ! — A három legjobb lovamat adom oda nektek. Ameddig csak akarjátok — mosolygott Kazay. — A te lovaidat ? Tyüh! Lovaid vannak ? Annál jobb, a határon eladod őket, az ára ugyancsak jó lesz majd . . . Kazay újra elmosolyodott. — Dehogyis adom el! . . . messze földön nem kapnék három olyan paripát! Majd szépen liaza- külditek a tatárral hozzám, kis kosta. Draveczky ámulva nézett reá. — Haza ? Ide ? Hozzád ? — Hát persze, kis kosta. En itthon maradok... — Itthon? Nem értem. — Hát hogy mondjam máskép? Magyarul mondtam : itthon maradok ! Draveczky hangosan fölnevetett s akkor a többiekre is elragadt a kacagás. — Na, a te humorodat semmi sem tudja elpusztítani ! De már ismerlek annyira, hogy nem teszel egykönnyen lóvá! „Itthon" marad! Hehe! Halljátok, urak? Nem rossz! Ügye, mondtam, hogy valamivel megpróbál majd engem ugratni ? Kazay kedveskedve veregette meg a vállát, egyre csak mosolygott, csöndeskén, jóízűen és csak annyit mondott: — Gyertek be a sátoromba, nézzétek meg a, fiamat! Csak hogy jóltartotta a vendégeit, akkor nyílott lassú, megfontolt, kevés szóra a, Kazay ajka. A szeme a fia bölcsőjét ringatta s úgy mondta j el komolyderűsen, hogy úgy érzi, jó sorsa vezé- j relte ide, hogy ez a világ az ö igazi világa, oz a szabad, gáttalan élet a, neki teremtett élet, fel-1 oldódott a lelkében' minden kétség, minden kérdésre megnyugtató feleletet adott már neki a szűz napsugárban fürdő Öskelot ... itt akar élni, nemesítő oltás akar lenni a gyümölcsét lassan, de annál izesebbre érlelő ezredéves törzsfán, nevelője és ugyanakkor meghajtott fejjel, neveltje ennek a tisztalelkü, bátor népnek. Draveczky ámuldozva hallgatta a társaival együtt. Nem bírta, ne u akarta elhinni, hogy igazat beszél. Jó darabig csak úgy félvállról, bolondozva cáfolgatta, de mikor egyre ugyanazt a választ kapta, haragos érvek özönével harsogta körül, akár a csaholó pnli a reá sem hederítő, földbegyökerező lábú, méltóságos paripát. Ezeregyszer hivatkozott a szent civilizációra, amely nagy kötelességeket ró a Kazay-féle, sokra hivatott embereki’e, fantasztának bélyegezte, aki éppúgy megcsömörlik majd ettől a primitív élettől, akárcsak a hortobágyi csikósok társaságától, utóvégre a kirgiz puszta sem más, mint egy nagyobbacska Hortobágy, Debrecen nélkül. Mikor végre már minden érvből kifogyott, vigyorogva vágta ki: — Áá ... tudom már ... ismerlek én Ubnl!... ez a jóképű fekete menyecske ragaszt itt! Dehát ez csak nem komoly ok, engedj meg! Felftlteted a kasfarba, hazaviszed, meglesz az álomzugi majorodban a helyre kis cigányfattyával együtt, nem az első és nem is . . . Kazay Uhuinak komor felhő tolult a homlokára, a szeme fenyegetően cikázott egyet és ökölbeszoruló keze veszedelmesen reszketett meg, mikor feldörrent a hangja: — Vigyázz a nyelvedre ! Az édes egy fiamról .. . a feleségemről beszélsz ! Ha nem a sátram vendége lennél . . . semmi, na, dancs, napnyugati módra jár a lelked . . . nincs semmi baj, kis kosta! Lehiggadva, elnézően, magasról mosolygott a kis tanárra. Draveczky megkushadt. Csak most gondolt rá komolyabban, hátha erre a bolondságra is képes ez a bizarr, kikutathatatlan bensejü ember. A nekikényszeredett csöndet az őrnagy törte meg. — Egy szavam nekem is lenne hozzád, Ubnl. Te császári és királyi tiszt vagy ma is. Pont! Neked kötelességed hazaigyekezni, amint csak teheted. Először igazolnod kell velem együtt a fogságba kerülésedet s azután tovább szolgálni. Pont! Ez a reglama. Schluss ! Kazay Ubul kiegyenesedve állott a fia bölcsőjénél és nem felelt semmit. Reáhajolt a komoly, csillogószemü gyermekre, megcirógatta, azután friss kimisszel kínálta a vendégeit. — Ezzel az itallal jó üzleteket lehetne csinálni odahaza, — ízlelgette Holzwarth és arról kezdett beszélni, milyen szédületes tere nyílik majd a tőzsdéken a valutaspekulációknak és mimilyen nagy nehézségekbe fog ütközni a gazdasági kapcsolatok felvétele. Viszont új, érdekes lehetőségek, perspektívák is nyilának majd. Az őrnagy újra és újra fölemlegette, hogy az otthoni nagy fölfordulásba alighanem belereked a már útban volt magas rendjele, amiért ugyancsak megszenvedett pedig. Draveczky messze elkerülgette az előbbi témát és azon lelkendezett, micsoda pompás könyvet fog írni a nagy háború okairól, következményeiről. — Lesz vagy harminc ív! Ezzel okvetlen megszerzőm a magántanárságot s ha minden jól megy, mégis csak kibőjtölöm a katedrát . . . Ubul, de igazán fel ne fortyanj megint! — micsoda remek könyvet hozhatnál össze te is ezekről az izé . . . ezekről a rokonaidról! Kazay Ubul szótlanul mosolyodott el. De azután egyre komorabb és komorabb lett az arca, ahogy elhallgatta a fecsegésüket, amellyel kis életük kis szálacskáit már innen ide-oda próbálgatták kötözgetni, hogy hogy lehetne majd legjobban érvényesülni, pénzt, pozíciót szerezni ... ha legalább azzal csalogatták volna hazafelé, hogy bicskával, foggal, körömmel, ököllel együtt menjenek neki a vicsorgó, alattomos ellenséggyürü- nek, hiszen ö kész lenne akár föl is négyeltetni magát! de így! . . . ezekkel . . . ezért ? Visszamenjen az alkonyi lelkek közé ? Nem, most még nem, majd egykor, ha ő nem is, hát majd a fiai, az unokái sokad, sokadmagukkal, mint a viharfelleg, sebesen, váratlanul, hogy újjáseperjék a szürkületbe senyvedt, beteg világot . . . Öskelet egyesülő ősnépe nagy, száguldó útjában a maga nyergébe emeli majd a pislákoló mécs mellett virrasztva váró, ezer seb közt is megélő kis rokont és beleragadja ismét az erőt adó napsugárba . . . Mint valami részegítő italt, úgy szívta magába ezt a messzi, izzó álmot, fény, bizakodás pezs- gett minden porcikájában, a jelen eltörpült, semmivé veszett előtte, odaült a fia bölcsőjéhez, nem hallott semmit, csak az ő halk pihegósét, nem látott mást, csak az ő arcocskáját s addig nézte babonás erővel, míg csak föl nem ébresztette a tekintetével. És Timur-Kücsüm, a vasék fiú nagy komolyan, sokáig bámult az apja égő, kérdő tekintetébe. Kazay Ubul a Csapar tágasabb sátrához kísérte a vendégeit a világos, csillagos, tavaszi | éjtszakában. A kis Tailak éppen akkor vette kötö- j fékre a rúd mellé szoktatott izmos heréiteket. — Ezekkel akár a Dunáig elmehettek, kis kosta ! — Még mindig mehettek ? Nem mehetünk, Ubulkám ? — Amit mondtam: megmondtam. Én itthon maradok. De ha már csakugyan elindultok még a sötét hajnalon, egy darabig ellovagolok veletek. Igyekeznem kell vissza, mi is nagy út előtt állunk. Holnap reggel a törzs apraja-nagyja, lova, minden lábas jószága vígan kiterül a pusztákra. Jóthó Péter szégyenkezve sompolygott elő a kis eókmókjával. — Főhadnagy uram . . . szómmal ne vitsek, én a magam rísziriil . . . tetszik tudni, a kis födém, házam . . . meg az a lyány is . . . Kazay megveregette a vállát. — Jól van Peti fiam . . . neked ott a helyed. j — Igenis — mondta a kun legény és nem j tudta, szóljon-e még, vagy hallgasson. Ahogy körülnézett a csillagfényben fürdő szabad világon, ahogy elhallgatta a nekiterülést valahogy előre megsejtő csikóménes türelmetlen dobaját, nehéz érzés szakadt a szívére és nagyot sóhajtott. — Ubulkám, nekem ugyan azt súgja valami, hogy meggondolod magad, az éjtszaka jó tanácsadó, de ha csakugyan maradnál . . . lehetetlen! lehetetlen ! istenúgyse, nem tudom elhinni! . . . j ha bolond fővel itt maradnál, az ég tudja ugyan, j mikor adhatnál innen hirt magadról, de akár j üzensz, akár írsz, reám mindig számíthatsz, akár' a vagyonodról akarsz rendelkezni, akármit . . . j én . . . tudod . . . — Tudom, hogy jó fiú vagy és szeretsz,! kis kosta! Majd írok a magántanárság érdeké-; ben . . . nem árt ám egy kis turáni protekció ! Az őrnagy és Holzwaríh hangosan nevettek. — Ugyan kérlek, ahelyett, hogy komolyan . . . Ubulkám, nagyon kérlek, ne temesd el itt magadat ! Őrültség lenne ! Kazay Ubul a csillagfényes, kékes éjtszakába révedt. Az öreg Mongnldur odáig ellátszó hatalmas sírdombján büszkén meredt a hosszú kopja az ég felé. A hold vértelen korongja átdöfött tar fej módjára ült meg rajta. Szótlanul megindultak s a kívül szunyókáló Csapar betessékelte a három vendégférfit a maga sátorába. Egy darabig még eltűnődtek elalvás előtt s Draveczky újra és újra azt jósolgatta: — Ubnl bolond volt egész életében, de ezt mégsem fogja tenni! Ugrat bennünket! Esküdni mernék rá mindennek dacára, hogy holnap velünk j tart . . . legfeljebb felpakolja azt a nomád néni-, bért a porontyával együtt, az nagyon is kitelik i tőle, de hogy itt maradna ? . . . örökre ? olyan nincs a sifonérban! A többiek már ásítoztak, hamarosan hor- tyogni kezdtek valamennyien. A titikzatos keleti éjszaka csöndjét csak a nyughatatlankodó csikók dobogása bizsergette meg olykor-olykor. Kelet felől mintha csak a kisarjadzó, zamatos fü frissen érlelő párái szívódtak volna föl a sötét horizontvonal fölé, zsenge, zöldesfehér sáv remegett rá az égaljára. Egy csikó zengedezve nyerített a pirkadat próbálkozása elé. Innen is, onnan is fiatal legénykék ugrottak j talpra. Kazay Ubul. kilépett a sátrából és egyetlen nynjtózással messze kergette magából az álmot, az éjtszakát. Fickó szökdelve rontott oda hozzá és hízelegve hemperedett a sárga csezméje elé. A sátrak mögül vígan kelepek elő a három herélttel a rozoga tatár telyéga. A csikók ágaskodni kezdtok, sehogyse lelték helyüket és vad izgalmuk alig bírták belezsúfolni a valamennyiükből egyszerre kiharsanó nyerítésbe. Csapar mosolyogva intett a sógora télé, hogy az utasok még alusznak, és besietett, hogy föl- j verje őket. Jóthé Péter elemózsiát rakosgatott a kasfarba és nehéz szívvel pislogott hol Kazay, hol meg a ménes felé. Fickó értetlenül, kíváncsiskodva rázta el a szeméről a gubancos téli szőrt és szerette volna kitudni, mi lesz itt, ki hova készül, de a nyugtalankodó, kapáló heréitekből nem vehetett ki semmit sem. A keleti ég közeledő világos sávja egyre melegedett, mintha sárga virágok szirma igér- getőzött volna bele az almazöld párolgásba. Kazay megfordult. Nyugat szemhatára még most is ravatalos sötétben nyújtózkodott. Pár lomha fekete madár suhant arrafelé és hamarosan beleveszett a ködös follegzósbe. A három útrakósz ember sápadtan bukkant ki a sátor függönye alól. Kazay odasietett hozzájuk. Draveczkyuek az volt az első szava: — Jössz, ugye Ubulkám ? — Hogyne, jó cgypár futaiuodásnyit . . . Az őrnagy arcát harag melengette, de mikor a heréitekre esett a pillantása, lenyelte amit mondani akart s rekedten csak annyit dörmögött vezénylő eróllyel; — Indulás ! Schluss ! A kis Tailak elővezette a szikrázó szőrű Arszlánt, Kazay a hátán termett, az utasok fel- cihelődtek a kordéra, Jóthé az első ülésre erőltette a bégető bárányhadra pislogó Fickót s a tatár megeresztette a gyeplőt. A kordéban ülő emberek nyomott lélekkel, száz gonddal vesződve borzongtak meg a rájuk özönlő hajnali szélben. A sátrakból kacagva, viháncolva ugrált elő a leány- és asszonysereg, amerre csak széttekintettek. Pántlika repdesett a hajukból, színes fátylaik lobogtak, a szemük csillogott,' akár az elszéle- désre, nekiszabadulásra váró csikóé. A tomboló ménes f elöl hirtelen nagy riadalommal rontottak eio a, csikóslegénykék, bolondoskodva hajlongtak, integettek a fehérnép felé és széles lakodalmas kedvükben incselkedve gyújtottak rá a leánykérők ajkára cifrázott tojbasztarra: Esz-szelam alejkum, dsenge keldiik Jakhsiga dsilgan köb szelam berdiik ! Az asszonynép csiklandósan kacarászott, visszafeleselt, mintha a levegő ezeregy ezüst csengővel csendült volna meg. — A tavasz, a végtelen pusztai tavasz muzsikál a szívükből — nevetett rájuk vissza a nyeregből Kazay, alig bírva lefogni a ménes felé bolonduló hatalmas sárga mént. — Tulajdonképen . . . nem is lehet olyan rossz élete ezeknek a pirospozsgás kóbori fickóknak — mélázott el Draveczky. — De azt mégsem értem, hogy egy civilizált ember, mint Ubul... Gyerekes bámészkodással, fejét rázogatva kísérte szemével a barátját, amint hajnalos kedvre pezsdülve, elébiik száguldott a puhán dobbanó, zöld bársonyba takarózó réten. A kordé nyikorogva, panaszosan sirdogált, a kerekek messze fröccsentették a kátyúból a sarat, a tatár lépésre fogta a heréiteket. Előttük még mindig vastag, szürke fellegek keretezték gyászba a szemhatárt. Hátuk mögül tisztán a fülükig ért még egyszer a ropogós dallam: Esz-szelam alejkum, dsenge keldiik ... Fickó nyöszörögve, nyugtalankodva figyelhette a visszafelé vágtató Arszlánt. Jakhsiga dsilgan köb szelam berduk!... A lógós rágni, vágni kezdett, a lába utoljára is beleakadt a kisefába, a tatár nagynehezen lefogta s Jóthé leugrott, hogy kiszabadítsa a ráesavarodó istrángból. Kazay odaügetett a kordé mellé. Fickó nagyhirtelen lent termett a földön és az Arszlán hátamögött várakozóan lekuporodott. — Ubulkám . . . utoljára kérlek . . . még nem késő! Gyere velünk . . . gyere velünk! Abszurdum lenne, abszurdum! A* messzi, zengő dalnak egy tépett foszlánya sólyomként suhant át a tájon s akárcsak fénnyé vált volna, úgy oszlott el az égre özönlő hajnali sugárzásban. Kazay Kelet felé nézett s valamennyien önkéntelenül arra forditották a fejüket. Mintha valami varázsló vesszeje csalogatta volna elő, egymásután lángsárga virágok nőttek föl láthatólag a dombhajlás párologva izzó peremére. A dús szirmok egyre királyibbra bomlottak, terjedtek, csillantak, s a dáriusi kertté kisziporkázó fényözönből még csak akkor emelte bele a tavaszi tájba vakító, kháni aranypalástos vállát maga a Nap. A nagy, ünnepi csöndbe erőteljesen csendült bele a Kazay hangja. Engem ott várnak . • • Vissza kell már mennem! Szerencsés utat! Egymásután megszorította a három némán feléje nyújtott kezet. Dravecky még egy kísérletet akart tenni, de ahogy a hajnali fényt visszaverő boldog szempárba tekintett, a tétova szó visszasompoly- gott az árnyékba rezzenő, kétkedésbe vesző leikébe. Kazay meglóbálta a süvegét, fölvágta a fejét és Kelet felé ugratta Arszlánt. Fickó nagyot, vidámat csahintott és a lovas után vetette magát. — Fickó! Fickó! Fickókám! — rikkantott Jóthé. — Hajts! Schluss! — ordított dühösen az őrnagy. Jóthé lekushadva törődött bele a veszteségbe s a kordé újra nekilódult. Hirtelen csak utánuk csendült az elszáguldó lovas hangja: — Fiúk! Fogódzatok meg a gödör szélén! És Kelet felé nézzetek! Mindig Kelet felé! Harsány kiáltására mégegyszer valamennyien utánafordultak. Az ágaskodó mén hátán gőgös-délcegen föl- egyenosodve, karját búcsúzkodóan magasra emelve, áldozó táltosként, vakító aranyözönbe veszve omlott szemük elől a dombtetőről a nagy égi Khan kitárt kebelére.* * Ezt az Írásomat e tárgyú regényem vázlatául tollrajznak tekintem. A kirgizek szokásaira nézve Vámbéry „A török faj“ című müvét használtam forrásmunkául. Szerző.
