Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)
1923-04-01 / 75. (228.) szám
Vasárnap, április 1. A Himnusz. — 1823 január 22. - Irta Horváth János. Most száz éve írta meg Kölcsey, korántsem sejtve, hogy költeménye valaha nemzeti énekke válhat. Nyomtatásban először az Awrorá-nak 1829-re szóló, de már 1828 végén megjelent kötetében vált ismeretessé. Nagyobb feltűnést akkor nem keltett. Az Aurora szóbanforgó kötetét még ez óv novemberében ismertette Toldy Ferenc a Tudományos Gyűjteményben, melyet ekkor Vörösmarty szerkesztett. Csak röviden méltatja itten „azt a hathatós, égig felzengő hymnust4, mely Kölcsey szerzeményei közül harmadmagával szerepelt az Aurorában s csak egy elragadtatott felkiáltással — „melly hangok ezek (az istenhez)0 — vezeti be a költemény négy versszakára szorítkozó idézetét. Érdekes, hogy nem az első versszakot idézi belőle mutatónak; nem azt, melyet az egész Himnuszból voltaképeni nemzeti énekül foglalt le később a gyakorlat, hanem a továbbiakat, az elbeszélő jellegűeket, melyek a nemzetre bűnei következtében rászakadt balsorsot vázolják némi érzelmesen sötét íestőiséggel. Az Aurorában még csak Hymnus volt a költemény címe. A költő összegyűjtött munkáinak kiadásaiban (1832-től kezdve) már ezzel a teljesebb s a költemény szándékát közelebbről meghatározó címmel látjuk viszont: „Hymnus a magyar nép zivataros századaiból4, egyszersmind keltének — 1823 január 22 — jelzésével. A nemes férfiú 1838 augusztus 24-én hunyta le szemét örök álomra. Rajongó és gyötrődő, eszményi felbuzdulások és fáradt, fásult tagadások végletei között hányódó szíve megpihent. De megírta előbb Zrínyi második énekét, a tompa kétségbeesésnek ezt a ineg- rendítően sötét költeményét, e szörnyű vádat a bűnös magyarság ellen s jövőjéről e szörnyű jóslatot. Mintha elfáradott volna remélni, bízni; mintha érdemetlennek tartotta volna nemzetét már arra, amiért Himnuszában fohászkodott volt: az Isten áldására; mintha az a keserű belátás vett volna erőt rajta, hogy ez a nép még nem bűnhődött meg eléggé bűneiért s vezeklésre többé nem adatik neki idő és alkalom. Mintha Himnusza imádságára adatná meg itt a sorssal a meg nem lialígattatás lesújtó válaszát. A két nevezetes költemény között a hazafi tépelődéseinek másfél évtizede telt el, álmatlan éjszakáival, gyötrő kétségeivel. Átélte e lelkiállapotot a kor másik nagy, legnagyobb költője is; s ha a Szózatot (melyet, miután gondolata már 1835-ben foglalkoztatta, á következő évben írt meg Vörösmarty) a mondottak tudatában most végigolvassuk, úgy hat reánk, mint egy szent aggodalom intő szava a végső órában, mint komoly megérzése a helyzet sorsszerűségének, melyről nem tudni: „egy jobb kor4, vagy „a nagyszerű halál4 eshetőségével nyit-e reánk az elkövetkező napokban. De Vörösmartynál egy költeményben, egy ihlet fogantatásában vetődik fel a kétféle lehetőség gondolata s magával hozza a nemzeti léthez ragaszkodás egész szent erélyét, mely még az elpusztulás lehetőségét is a „nagyszerű4 halál, az önvédelemben elvérzés látomásával képzeli el, az elvérző nemzetet pedig még bukásában is méltónak az embermilliók részvétére, — míg Kölcsey komor hattyúénekében nemcsak a sors, nemcsak a haza „őrcsillagzatja“, hanem maga a költő is megtagadni látszik részvétét egy önnön hazája ellen törő, marakodó nemzet sorsának betelésétől. A kor, az időpont ösztöne a Szózatban bizonyult megnyilatkozottnak. „Ész, erő, szent akarat4, az egész nemzeti energia, a pezsdülés állapotában volt már akkor s Vörösmarty férfias intelme visszhangot vert föl a lelkek mélyében. S a még aggódó, de már bízni akaró nemzeti érzés a Szózatot jelölte ki előbb tulajdon énekéül; de a férfias intelem és akarat ez éneke mellé csakhamar odavonta társul, kiegészítőül — annak, ami nélkül a legszentebb akarat is gyöngének tudja magát: az imádságnak, az Isten áldásáért fohászkodó vallásos alázatnak töredelmes, szép énekét: a Himnuszt. E két ének együtt egy egész; együtt buzogtatják a haza- és nemzetszeretet iker erőforrásait: nemes önbizalmát, mely magára, s aggódó öntudatát, mely Isten segítségére számit. A kettő közül a Szózatot zenésítették meg előbb. A nemzeti hősköltemény régi kívánsága után (melyet Zalán futása kívánt megvalósítani) olyDemü nemzeti énekre is vágyakozott a nagy fél század magyarsága, a mi nő az angoloknak, franciáknak már korábbról volt. Ismeretlen magányban meg is fogant már magyar zeneköltő lelkében e szándék, de kevesen tudtak* róla. A nagyenyedi születésű Mester Károly (mint az Athenaeum 1843 ápr. 30-i számában olvassuk) már régebben foglalkozott magyar költemények zeuésítésével, de művei, sajnos, nagyrészt kéziratban hevertek. Készen volt nála egyebek közt a Himnusz s a Szózat zenéje is. Az utóbbit a nagyenyedi iskola zene- és énekkarával több ízben elő is adatta, nagy tetszés és lelkesedés mellett. E dallam, Gyulai Pál tanúsága szerint, Erdélyben meglehetősen el lehetett terjedve 1840 és 48 között. De Bartay Ede, a Nemzeti Színház igazgatója tette meg az első, országos sikerű kezdeményt 1843 január 26-iki kelettel, Nemzeti színházi jutalmak címen közzétett pályázati hirdetményével. A színházat kezdettől fogva a nemzeti nyelv és érzés terjesztőjének tekintették minálunk s a „Nemzeti4 igyekezett is méltón betölteni ezt a hivatását. Nem csoda tehát, ha igazgatója, a mondott alkalommal nemcsak egy „a népéletből merített4 látványos színműre tűzött ki jutalmat (minek legértékesebb eredménye a csak második díjra méltatott Szökött katona lett), hanem — de szóljon itt ő maga, hirdetménye szavaival: „Továbbá — úgymond —- a Nemzeti Színház köréhez tartozónak vélem még költőink jelesebb lyrai költeményeinek becsét is minél inkább emelni, terjedését s az életbe jutását a nemzetben elősegíteni s azt leginkább elérhetőnek vélem, ha az ily költemények énekés zenére tétetnek; s ezt évenként tenni szándékozván, e jelen évben 20 arany pályadíjat ajánlok a legjobb népmelódiáért Vörösmarty Mihály koszorús költőnk halhatatlan „Szózat4-ára ének- és zenekarra téve4. A zeneművek beküldésének határidejét virágvasárnapra tűzte ki. A szentlélek kitöltetésének ünnepére azonban mindössze 3 pályaművet küldtek be, melyek közül Egressy Bénié nyerte el az első díjat. Nemcsak a pályázók csekély száma: csalódást keltett a megjutalmazott melódia is. Május 10-én u. i. a Nemzeti színház azesti előadása keretében, énekkar mutatta be a pályaműveket; s két hét múlva, május 25-én, a Pesti Hírlap szinte busszúsan ad hírt a bemutatásról. Azt hittük, — írja e lapnak „Fővárosi újdonságok4 című rovata — „hogy a dicséretes serkentés eddig szunnyadó erőket ébresztend s nemcsak Vörösmar tynk szívünkből fakadó Szózata nyerend zenét, melly azt fájdalmaink enyhítőjévé, örömeink gyarapítójává, a nemzet béke s hadi dalává s imádságává teendi. de a nemzeti i zené is hatalmas lépéssel köszöntend életünkbe. Azonban mennyire csalódtunk e várakozásban; mert nem is szólva a jutalomtól elesett művekről . . ., csak ítéljük meg hidegen a ju- talmazottat s hidegen ítélve meg kell vallanunk, hogy a szerző a „Szózat4 szellemének egy sugarát sem fogta fel, vagy annak nagyszerű jelleméhez illő zenét írni képes nem volt; a zenemű kisszerű, tökéletesen jellem1 télén s eredetiség nélküli; egy helyénél ugyan zajos tapsokra lakadt a nagyszámú közönség, de ezt csak egy ismert népdal ezen két versének : „Ha megvágod a kezedet, Ki süt nekem lágy kenyeret?“ beleszőtt melódiája okozá, melly mint illjék a szózathoz, minden olvasónk képzelheti; . . . szerény ítéletünk az, hogy a jutalmat inkább ki sem kellett volna adni, mint illy műnek. Azonban Erkel Ferenc karmesterünk is készíte a „Szózathoz4 zenét, melly mint tudjuk és bizonyosan tudjuk, nemcsak a jutalmazottnál jobb, de magában is jó s a Szózat lángeszű költője tetszését is megnyerő, de a szerző által jutalomra be nem adaték; kérjük ezért a Nemzeti Színház igazgatóját, énekeltesse el a színpadon ezt minél előbb, legalább kárpótlásul s felserkentésül azon reménynek, hogy lesz nemsokára egy a hazát keresztül riadó nemzeti dalunk4. A bírálatot meghazudtolták a következmények : a Szózatot ma is Egressy Béni akkor jutalmazott daliamára énekeljük. Jövendője nem lett — a Pesti Hirlap baljóslata szerint — „hamar elszáradás4. Bármily kifogásokat emeltek ellene, a már előbb is népszerű költemény átnemesítette, magához forrasztotta a reáruházott dallamot. „Lesz nemsokára egy a hazát keresztülriadó nemzeti dalunk4 remélte az idézett jelentés írója — s lett csakugyan, már a következő évben, de nem egy, hanem immár egy második, Kölcsey Himnusza, melyet éppen az zenésített meg, kinek az első pályázatról elmaradtál a Pesti Hirlap annyira fájlalta: Erkel Ferenc. Bartay Endre u. i. beváltotta szavát s 1844 február 29-ről keltezve újból pályázatot hirdetett (többek közt a Regélő Pesti Divatlap márc. 3-i füzetében) egy eredeti színműre, meg egy eredeti magyar operára s — ugyanazon indokolással, mint a megelőző évben — külön 20 arany pályadíjat tűzött ki „a legjobb népmelódiáért Kölcsey Ferenc koszorús költőnk Hymnuszára ének- és zenekarra téve4. A pályázat ezúttal nagyobb részvétellel járt. A május 1-re kitűzött határidőig 13 pályamű küldetett be s Erkel Ferencé nyerte el a jutalmat, hat dolgozat szerzői pedig (köztük Egressy Béni) dicséretet kaptak. A versenyben résztvett zenemüvek 1844 július 2-án adattak elő a Nemzeti színpadján ének- és zenekarral, majd pedig júl. 8-án a már megjutalmazott, Erkel-féle melódia újból és külön. A közönség csekély száma nem nagy érdeklődésről tanúskodott ugyan, de a bemutatón jelenlevők lelkes tapsai fényesen igazolták „a választmány ítéletének helyességét4. Erkel melódiája általában azonnal lenyűgöző hatást tett. De ezúttal is elhangzott a kételkedés szava, mely nem hitt a megjutalmazott „népmelódia4 népszerűsödhetésében. A bemutatást követő héten u. i. a Pesti Divatlap ekként nyilatkozik az Erkel-féle megjutalmazott dallamról: „Nemzeti jelleme, magasztos művészi kifejezése s hathatós harmóniája által egyaránt kitűnő, de magán viselvén a hymnus szelleméhez alkalmazott templomi zene bélyegét, a nép ajkán visszhangra nem fog találni4. Úgy látszik, az egykorúak e pályázatoktól valami oly szerzeményt vártak, mely az akkor nagy divatnak örvendő népdalok módjára mindennapi dalává válhat a magyarságnak. Ebben természetesen csalódniok kellett. A megzenésítésre kijelölt költemények sokkal magasabbrendű, sokkal irodalmibb természetű alkotások, semhogy bárminő melódia levonhatná őket az élet hétköznapiságába. Bár az akkori lelkes magyar világban, mely minden összejövetel alkalmával szeretett hangot adni nemzeti érzelmeinek, még az is megesett, hogy — mint 1844 februárjában a pozsonyi „ellenzéki táncünnepen4 — hajnal felé, cigánybanda mellett, a Szózat hangjainál lelkesedett az „egyetemes közönség4. Nem népszerű dalokká, hanem nemzeti énekekké kellett válniok e költeményeknek, a nagy, közösségi érzelmek ünnepi, valóban „templomi4 áhitatú szószólóivá. Helyesebben ítélte meg a kérdést a Honderű referense, mikor a Himnusz bemutatása után negyednapra így írt: „Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnuszát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni; annak jelessége kezeskedik, hogy az nemsokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának s valódi magyar néphymnusszá válandik4. S úgyis lett. Már augusztus 10-én, a „Széchenyi4 nevű dunai gőzös „keresztelési s vízrebocsátási szertartása4 alkalmával „megzendiilt- Kölcsey magasztos hymnusza Erkeltől . . . nemzeti színházunk kardalnokai által szívrehatólag énekelve4. Jelenkor: 1844 aug. 15.) A remélni többé nem tudó, megfáradt nagy ember, Kölcsey Ferenc, hatodik éve pihent már a csekei temetőben, mikor Himnusza az ének szárnyain szerte a hazában közajakra szállt. Nem adatott meg neki hallani, mint zendül fel éneke százezrek ajakán, ugyanazon töredelemmel, meghatott multszemlélettel és Istenbe vetett bizalommal, minővel egy ihletett napon megírta volt O Zrínyi második énekét: egy remélni kifáradt, tulajdon bűnös fajával meghasonlott szívet, keserű fásultságot vitt magával korai sírjába; s mi, akik az övéhez hasonló, az övéit meghaladó csalódásokkal és kételyekkel vívódva virradtunk költeménye századik évfordulójára, megdöbbenve kérdezzük magunktól: vájjon nem „Zrínyi második éneke4 lett-e immár a mi nemzeti énekünk? Vájjon, ha állandó belső civódásainkat látva, olykor már-már keserűen ismételnők a nagy meghasonlottnak a sorshoz intézett szavát: „Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek; — S míg hamvokon majd átok ül, — Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek — Tán jobb fiák, s védvén állják körül4 . . .: — nem kell-e rettegnünk a kérlelhetetlen választól: „Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja — Szülötti bűnein leszáll; — Szelíd sugárít többé nem nyugtatja — Az ősz apák sírhalminál. — És más faj áll a négy folyam partjára, — Más szózat és más keblű nép4... ? Nem minket illetnek-e a komor költemény szemrehányó szavai: „Szív, lélek el van vesztegetve rátok; Szent harcra nyitva várt az út, S ti véd falat körűié (— a haza körül —) nem vonátok". Vájjon méltók vagvunk-e még reá, hogy a Himnuszt énekeljük? S annak színe előtt, kihez az ének intézve van, merjük-e hivő töredelemmel vallani, hogy mi már minden, régibb és újabb, önmagunk elleni nagy bűneinkért megbűnhödtünk ? A Himnusz segedelemkérő imádságát csak olyan nép veheti méltán ajkára, mely maga is segíteni akar magán, s melynek lelkében eleven erkölcsi akarat él: a „rendületlenül4 eltökéltsége, a Szózat nagy, nemes, férfias hűsége, önbizalma, nemzeti életakarata; az a csiiggedetlenség, melyet költője tanúsított a 49-iki katasztrófa után. A Himnusznak u. i. mint története, úgy érzelmi foglalata is elválaszthatatlan a Szózat támasztékától. „E költemény — írja Gyulai Pál a Szózatról — az ifjuló Magyarország nemzeti himnusza lön, ma is az, a létele- és jogaiért küzdő Magyar| országé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb | kor jóslatát hitte benne s menüéi küvetelöbb, i hevesebb lön vágyaiban, annál kevésbbé há- | borította a nagyszerű halál sejtelme. Midőn ; a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híján kellett megtanulniok a Szózatot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzete jövőjében szállott sírjába. Nem csalatkozott. A magyart ama nagy csapás nem ölte meg, s midőn üdülni kezdett, a Szózat zendíilt meg ajkán s az kíséri folyvást minden ünnepélyest) pillanatát4. „A magyar nép zivataros századaiból4. Mit jelent e pótlék a Himnusz e címében? Azt, hogy a költő a magyar múltba képzeli vissza magát, a magyarságnak egy szenvedésekkel teljes, szerencsétlen korába, s mintegy e távoli korszak nemzeti érzéseinek szószólójává teszi meg magát, annak a lelkét zengi ki. Archaizáló játék? Irodalmi stílmesterkedés ? Nem! Történelmi nagy szolidaritás; együttérzés az ősökkel; a nemzeti azonosság ihlető tudata: „nemzeti4 költészet. A magyar romanticizmus nemzeti irodalmat óhajtott megteremteni, oly értelemben nemzetit, aminőt a régi magyar irodalomban nem vélt elegendőkópen megvalósítottunk. Bölcseleti alapvetését maga Kölcsey írta meg Nemzeti hagyományok című, 1826-ban megjelent tanulmányában. „Nemzeti hagyomány és nemzeti poézis szoros fiiggésban állanak egymással4, emez amarra van utalva s nélküle nem képzelhető : ez a tanulmány alaptétele. Ahol ősi hagyomány nincs, vagy alig van, ott nemzeti poézis nem jöhet létre, ott a költői tehetség elsorvad, vagy idegen példák világánál kénytelen fáklyát gyújtani. Nálunk a régiségben csak csekély nyomát találhatni az ősi hagyományok költészetbeli továbbélésének. Mi idegen tűznél: a rómaiak szolgai követésével gerjesztettük meg poézi- sünket, ahelyett, hogy a még bölcsőben fekvő nemzetit („népit4) igyekeztünk volna a fejlettebb mintákon okulva műköltészetté emelni. Zrínyin kívül, kit „a hazafiúság bajnoki lelke és romantika4 ihletett, alig is talál Kölcsey a régiségben olyat, ki alkalmas lett volna „az idegen szikrából nemzeti lángot gerjeszteni4 : Zrínyi hőskölteményében (a Szigeti veszedelemben) magyar világ nyílik meg: „a történet százada4. — Ily gondolatmenet jelöli ki a költő Zrínyi Miklóst a magyar romanticizmus egyik főihletőjévé a hazai régiségből, s e kijelöléssel már két pontja van meghatározva programmjának. Egyik: a nemzeti történet emlékeinek költői feldolgozása; másik: a régibb nemzeti költészet ihletül fogadása. S ez utóbbinak a körébe tartozik a népköltészet is, melyben a hagyományos, az ősi, a „valódi nemzeti poézis4 szikrái lappan- ganak, s mely alapul, kiindulópontul szolgálhat a nemzeti műköltészet kiképzéséhez. Végül kijelöli Kölcsey a magyar romantikus költészet érzelmi típusát is a közös nemzeti karakterben : „a magyar karakteri szentimentalizmus- ban4, mely a nemzeti muzsikának is „majd a pajkosságig eleven, majd a csüggedésig lassú hangjaiban4 feltalálható. — rámutatván, mily történelmi kénytelenségek, mi fény és homály, mi komolyság és kedvszeszély ölelkeznek „fájdalmas vegyülettel4 nemzeti érzésünkben. Tárgy, költészeti forma, ihlet-diszpozíció, miket ekként a „nemzeti4 irodalom számára kijelöl, mind, az egy történelmi szolidaritás gondolatának kisugárzásai. S könnyű volna példákkal láttatni, mennyire a kor leikéből merített sugalmat elmélkedéséhez. Csak az Aurora azon kötete is, melyben Himnusza megjelent, igazolja ezt. „Cím-reze4 — mint a kötet elejét díszítő rézmetszetet akkor mondták — : „Zrínyi a költő" ; első darabja Vörösmarty költeménye: „Zrínyi4; bentebb olvashatjuk „Szilágyi és Haimási4-t ugyancsak Vörösmarty tói, ki e tárgyat egy XVI. századi magyar költeményből vette; majd még hátrább Kisfaludy Károly 24 népdala bélyegzi a kort, s ezek elseje — „Rákosi szántó a török alatt4 — szintúgy a török hódoltság világába helyezkedik vissza lírai hangszerül, mint Kölcsey Himnusza. A „Nemzeti hagyományok4 teoretikusánál senki bensőbben át nem érezte a nemzeti azonosság történelmi nagy realitását, s amit eredeti színezet kedvéért a magyar költészet számára elméletben ajánlott, maga azt a nemzeti hagyományon melegen csüggő leikéből már előbb, önként fakasztotta ki, mikor Himnuszát „a magyar nép zivataros századaiból4 kizengőnek képzelvén el, lélekben! kortársává ihletődött vissza e távoli magyar századoknak. A hazaliúi bűntudat, mely a nemzeti balsórsban Isten igazságos büntetését látja, egyik legjellemzőbb s legmélyebb sajátja a XVI—XVII. századbeli irodalmunknak. Alaptétele, ihlet- irányítója az Zrínyi nagy költeményének is, i
