Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)

1923-04-01 / 75. (228.) szám

Vasárnap, április 1.

dotta, hogy „az utcák ennekutárma az sötét

éjszakákban megvilágosíttatnak, melyre nézve öt rénes forintok deponáltatnak az közönséges kasszában; a tribunus plebis (népszószóló) penig kötelességének tartsa az sötét éjszakák alkalmatosságával az város négy részében egy-egy lámpát meggyújtania!“.

Ez újítás tárgyalásakor Kakák uram azt fejtegette, hogy az éjjeli világítás csak a diillöngő részegeknek és a zsiványoknak jó. A becsületes polgárok régi jó szokás szerint a sötétben amúgy is lámpával járnak az utcákon.

Nemsokára újabb bosszúság érte Kakuk uramat. A tanács ugyanis Szökellő Pál, Penghő Ambrus, Kapczás György és Poczik Bálint Indítványára és sürgetésére szabályozta az úgynevezett remekes ebédet. Ez már a céhek belső ügye volt s így Kakuk uram jogosan ágált ellene. De ezúttal is ő húzta a rövidebbet: „a remekes ebédet a minimumra redukálták*.

Szegény Kakuk Demeternek sokat kellett e határozat miatt hallgatnia, különösen az alsóbb körökben, ahol nem mint tanácstag, hanem mint májszter úr szerepelt, Hogy tehát elhallgattassa őket s meg is bosszulja magát, keresztülvitte a tanácsülésben, hogy a blau- montág megülése eltiltatott a mesierlegényéknek. Nem volt boldogabb ember Demeter úrnál, midőn másnap látta legényeinek hosszúra nyúlt savanyú ábrázatát. Bizony szomorúak voltak a szegények, mikoron felolvasták előttük a tiltó rendeletet: „az kik ellenben cselekszem tapasztaltainak és feladatnak, bizonyosak lehetnek, hogy keményen és példásan meg fognak bűntetteim. Az korcsmázó legények peniglen ez napon az áristomba fognak az arra vi- gyázók által hozattatni*.

A céhek ügyeivel való foglalkozás imigyen napirendre kerülvén, a belső emberek újabb és újabb indítványokkal állottak elő. E téren a vezetőszerepet Kakuk Demeter régi ellensége: Smolisz Yenceslaus, másképen Vajas Benedek vitte. 0 volt „az német purgarság szószólója* s mint ilyen azt indítványozta, hogy a kóbor cigányokat is be kell a céhekbe venni. No csak ez kellett szegény Demeter úr ősz fejének! Vándor cigányokat bevenni a böcsületes céhbe! Hallott valaki már ilyesmit? Hiszen a régi jó céhlevelek világosan kimondják, hogy csak olyanokat szabad a céhekbe bévenni, akik magukkal hozzák jámborságuk levelét!

Kakuk uram tehát kézzel-lábbal tiltakozott a javaslat ellen, amely hadilábon áll a céhek régi jussaival és bevett szokásaival. Aztán fenyegetőzni kezdett, hogy ő „minden cigányt meglőcsölne, az kik nemesi portáját átlépnék*. Smolisz Vencesiausnak meg szemébe hányta, hogy szajkó módra petyeg s olyan egyenesen folyik a beszéde, mint a csallóközi Duna!

Mindez semmit sem használt. A cigányokra vonatkozó indítványt mégis elfogadták. Demeter úr ekkor már alig tudta fékezni a dühét. Haragszóval kiáitá tehát a tanácskozó purgarság felé: „Ebül volt az sessiotok, ebül is határoztatok, eb törődik véle*.

Még tovább is beszélt volna, ha a fiskus protestatióval nem bünteti őt. Kakuk uram erre szó nélkül letette a negyvenkét rénes forintokat, mint a széksértés díját s mondó- káját imigyen végezte: „Eb fél az ti protes- tatiótoktól; bicskával, ollóval metszitek a törvényt. Már én ezután böcsületesebb kenyér után nézek, de tenéked ördög németje : Vajas Benedek, még orrod alá dörgölöm az flastromot*.

Ezzel aztán faképnél hagyta a tanácsot s többé nem vett részt ülésein. A többi céhmesterekkel egyetemben pedig tiltakozott a cigányok ügyében hozott végzés ellen. A helytartótanácshoz intézendő folyamodás megírását — úgy látszik — Kakuk Demeter uram vállalta magára. E jeles írás imigyen hangzik:

„Mi a böcsületes csizmadia, ács, molnár, stb. céheknek hívséges, eszes és vigyázó mesterei, magunk és több nemzetes polgároknak részekről illendő könyörgéssel esedezünk az fölséges Locumtenentia előtt, hogy az böcsületes céheknek nagy kisebbségükre, sőt az ország jámbor mestereinek nagy gyalázatjára, az cigányoknak és méltatlan támogatóiknak instantiájokra hozott, amaz végezésre, mely szerint őket céhünkbe és jámbor társaságunkba bévennénk, — méltóztasson semmisnek deklarálni és az tekintetes magisztrátust az felőlünk való végzésnek exercitiumától fenyítse és tiltsa el, mint az mely végezós ellenkezik ax régi jó szertartás ellen és mint az mely az boldog emlékezetű szentséges császár és fölséges király: második Ferdinandus Atyánknak könyv formájára csinált, pergamináa szabadságul írott és közönséges tanácsi úl megerősített, maga függő pöcsótjével, az kivel úgymint király élt, megpöcsótelt és tulajdon maga kezének alá,ja való írásával megerősített privilégium ellen vagyon. Könyörgünk annak okáért illendő könyörgéssel és esedezóe'sel, hogy ezen privilégiumban megírt régi igazságunkat. kiváltságunkat és megrögzött jussunkat nékiink és közönségesen utánnunk )óvő és következendő maradókinknak megmozdulhatatlan igazságul és használóul újra betétetni, helybenhagyni, megvastagíttatni és erősíttetni kegyelmesen méltóztatnék, úgy hogy az cigányok előbbeni állapotokkal megelégedvén, az rajtunk való méltatlanságokat ne effek- tuálják, az eleitől való szabadság ellen csak semmiben is*.

Bármi szépen koncipiálta is Kakuk Demeter uram e folyamodást, választételre hiába várt. A cigányok eszerint beléphettek a céhekbe. Kakuk uram szerencséjére ehhez a derék cigányaink semmi hajlandóságot sem mutattak. Erőltetni meg nem lehetett őket; mert hamar a kóborlásra adták magukat. Eszerint Kakuk uram ok nélkül csapott lármát s hiába lár- máskodtatott a derék csizmadiamesterekkel és legényekkel.

A XVIII. század régi írásai között Kakuk Demeter neve még néhányszor szerepelt. A Mária Terézia uralkodása idejében folyt vallási villongások és üldözések korából valók ez írások. Kakuk Demeter ugyanis annak a pártnak a híve volt, melyet Spolarits Antal városi jegyző vezetett Ez a Spolarits ellensége lévén a protestánsoknak, azt hirdette róluk, ha nagyon elszaporodnak, „a komáromi vár ne talán szüzességének koszorúját elvesztené*. E mondásáért a protestánsok elnevezték őt: „zabszalma-pántlikával kötött köldökű prókátor-nótárius *-nak.

ESTEFELÉ.

A férfi-ősz már halántékon csókol Es elmaradok lassan minden csóktól.

Ülök az élet sötét szögletében S a reménység morzsáit méricskélem.

Szeretném hinni, hogy tavasz lesz egyszer S mosolyoddal bennem új hitet nevelsz fel,

Szeretném tudni, hogy minden miért volt S szeretném látni: milyen a kék égbolt.

Szeretném látni virágban a fákat,

Mikor a vágyaim még vadabbat fájnak.

De ablakomra sötét holló szállott, Elhagytam rég a könnyű ifjúságot.

Majthényi György,

Elvira.

Irta Berkes Imre.

I.

Én ezt még soha nem mondtam el senkinek.

Harminc év rettentő mélységéből úgy fénylik fel előttem Jeszenszky Elvira hófehér arca, mint a tegnapi csók forrósága, vagy mint a frissen hullott hó, amelynek a pelyhe! az üvegház betörött ablakán mint szomorú csillagok szállnak rá egy fonnyadó krizantém nyúlánk szirmaira . . . Valóban harminc év száguldott volna el azóta ? Vagy csak tegnap történt mindez s én a tépő titok szomorúságában megöregedtem, mint az erdei remete, aki lázai elől bujt a vadonba s vadkörtén tengődik, avarral takarózik és harmatot iszik, mint a madár?

Nem tudont, mint ahogy az ember nem tudja megmondani, hogy miért boldog és miért boldogtalan.

II.

En akkor tizen ötéves voltam s a vakációt Csebényben töltöttem, ahol az apám tanító volt.

Jeszenszky Elvira megtanított engem zongorázni.

Egész nap ott ólálkodtam Elvira körül, aki az uraságnak volt a lánya. A szeme kék volt, mint az érett kökény, a haja puha és aranyszínű, mint a vágy, s a termete szomorú, mint a halál. Magas volt és vékony, s ez elbúsított engem, mert én kicsiny és zömök voltam, mint az élet.

Ő zongorázott és én hallgattam őt. Vagy én zongoráztam s Ő gyengén ráütött az uj- jaimra.

— Magából sohasem lesz zongoraművész, — mondta nevetve. — Nincs semmi tehetsége.

— En csak hallgatni szeretek.

Finom ujjaival a hajamban babrált. Felugrott, elindít otta a zen élőárát, aztán ketten hallgattunk. Az ő tekintete elszállt innen a kicsiny szobából, amely az ő lényétől édes és illatos volt, elszállt valahová messzire, nem hallotta a zenélőóra drága muzsikáját, de az én szemem az ő fehér arcára tapadt s azonkívül nem láttam semmit.

Azt hiszem, akkor nagyon boldog voltam.

Egy este megszólított az édesapám:

— Mit csinálsz egész nap?

— Sommit.

Az apám nagyon őszinto és nagyon egyszerű ember volt. Ezt mondta:

— Fiam, Elvira a tavasszal nagybeteg volt. Itt pesti doktorok jártak, azt mondták, hogy mellbeteg. Érted ezt? Elvira a telet Pécsen töltötte, bálozott és korcsolyázott. Meghűlt. Még most is köhög szegény. A telet már alig bírja ki. Az anyját is a melle ölte meg. Nem jó, hogy annyit együtt vagy vele. Még rádragad a betegsége.

Aztán napokig nem mentem a kastély felé. Nagyon haragudtam az apámra, az életre, Pécsre, a bálokra és a korcsolyapályákra. Nem tudtam, mi lázong bennem, mi kínoz, mi nyugtalanít. Az erdőben bolyongtam, felkúsztam a fákra, kifosztottam a madárfészkeket, megvertem a siheder kanászgyereket és nem ettem. Aztán fntni kezdtem, futottam a kastélyig, besiettem a zongoraszobába, játszani kezdtem és hangosan azt mondtam:

— Nem bánom. Ragadjon rám a betegsége.

Hl.

Mindezek igen fájdalmas dolgok voltak és én nem tudtam, hogy az igazán fájdalmas események csak ezután törnek rám.

A pécsi huszárok Csebóny közelében ma- növriroztak. A trombitaszó némelykor úgy harsant ide, mint egy csúnya madárrikoltás.

Egy délután mindaketten szomorúak voltunk. Én is, Elvira is.

— Majd meglátja, én meghalok.

— Eh, ne gondoljon erre.

— Nem gondolok, de tudom, érzem.

Gyönyörű kék szeme elborult, mint a

fáradt alkonyat. Megragadtam a kezét és megcsókoltam.

Ekkor kacagni kezdett.

Künn lódobogás hallatszott. Szőke fejét kissé oldalra hajlította, úgy figyelt. Néhány perc múlva egy izmos, keménytartású huszártiszt zavart meg bennünket. A szeme fekete volt, mint nyugtalan éjjel a tó tükre, s a hangja, amint megszólalt, kissé rikoltó, mint az éles kürt.

— Apáthy főhadnagy, — mondta és a sarkantyúja fölzengett a csendes szobában.

Elvira kigyúlt arccal fogadta. Én még pár ütemet próbáltam a zongorán, aztán eltűntem.

A főhadnagy minden délután > eljött a kastélyba. És estefelé elvágtatott. Én láttam Elvirát, amikor várta és láttam, amikor utána- bámplt. Amikor a főhadnagy eltűnt, mintha Elvirából is eltűnt volna valami.

Gyűlöltem Apátliv főhadnagyot.

Egy este a kastély körül csatangoltam. Nem mertem bemenni. Szégyeltem magam, hogy küDn kell bujkálnom és odabenn élnek, nevetnek, zongoráznak és csókolóznak.

A zenélőóra hangjai megszúrták a szívemet.

Ekkor megfordultam, be akartam rohanni a szobába s a főhadnagy arcába akartam vágni a zenélőórát.

De meg se mozdulhattam, mert valaki megragadta a karomat. Ránéztem. Korpouay volt, Jeszenszkyék gazdatisztje. Úgy szorította a karomat, mintha vaspáni tekergőzött volna köréje. A vállán puska volt.

— Mit csinálsz? — kérdezte. És különben kemény hangja most suttogva libbent, mint a hirtelen lecsapódó falevél.

— Semmit, — mondtam zavartan s kissé bosszantott, hogy az utamat állja.

Szerettem Korponayt. Sohase gondolkodtam rajta, hogy miért, de szerettem. Pedig szótalan, mogorva, dölyfös ember volt. A parasztok féltek tőle, s édesapám azt mondta egyszer, hogy ne barátkozzam vele, mert valami rosszban töri a fejét.

— Gyere velem, — hívott Korponay s a karját belelendítette a mélységbe, úgy mutatta, hogy merre indul.

Az úton, ahogy az erdő szólón loholtunk, mintha hajszoltak volna bennünket, megszólalt :

— Szereted?

— Szeretem.

— No, akkor itt mindjárt meg is állhatunk.

Az erdő csendes volt, mint a temető. A késő est sűrű fátylai ránkborultak és elfödtek bennünket. A szívem dobogása olyan félelmetes mélységből hallatszott, mintha nem is az én szivem dobogott volna.

Korponay az égre nézett, a tekintetét elfordította tőlem s nem törődött vele, hogy hallom-e, amit mond.

— Ott ölték meg a pécsi bálon. Apáthy halálra táncoltatta. Délután a jégen tépte, éjjel a bálon marcangolta. Tudod-e ezt?

— Tudom.

— Most vigyázz!

Kissé hátralépett. Én mögéje álltam. Csebóny felől lódobogás hallatszott. Korponay lekapta válláról a puskát. Várt. Én megismertem Apáthy főhadnagyot, ahogy boldogan vágtatott felénk.

Meg akartam ragadni Korponay karját. De a puska eldördült, a főhadnagy oldalra zuhant, megbicsakló lába megakadt a kengyelben s a menekülő paripa vadul tépte,

sodorta magával a halálos estben, mint a fékevesztett orkán. .

— Ez sem táncol többet, — mondta Korponay.

Én ájultan állottam mellette.’

— Ne szepegj, — riadt a fülembe. Kerülővel tíz perc alatt otthon vagyunk. Siess! És menj be Elvira szobájába és játsszál valamit. Értetted? És mondd meg Elvirának, hogy halálért- halál jár. Más nem történt.

Mint a megbabonázott álla* engedelmeskedtem Korponaynak. A kastély udvarán eltűnt mellőlem. Égy pillanatig utánakapaszkodott a tekintetem, de már nem láttam az alakjából semmit, csak valami sötétlő láng örvénylett felém a mélyből, amelyről nem tudtam mi, titokzatos lidérc, izgatott vízió, vagy pedig Korponay orvul leselkedő, gyilkos szeme, hogy teljesítem-e parancsát... Aztán beosontam a szobába. Ujjwrrm görcsös erőlködéssel futottak végig a billentyűkön. Elvira váratlanul föléin hajolt s úgy rebegte gyengéden, finoman, majdnem értelmetlenül:

— Ó, milyen szép ez! Milyen szép! Kitől tanulta ezt ? Olyan ez . . . Nem, ne játssza ezt tovább .. . Valami nagyon, nagyon szomorú jutott az eszembe ... ó, tévedtem, maga mégis művész lesz. De akkor én már nem élek.

Abbahagytam a játékot és megcsókoltam Elvira kezét. Aztán belenéztem a szemébe és Elvira csodálkozva suttogta:

— Ó, hiszen maga sir . . . Sír . . . Miért sír, kis bolondom? Miért?

Mélyen lehorgasztottam a fejem, mintha az életben már semmi szükségem sem volna rá és ezt feleltem:

— Hiszen maga tudja!

Tudom, — mondta Élvira.

Az ajka a hajamat érintette, szelíden és szomorúan, mint egy kimondhatatlan titok.

Én néhány nap múlva elutaztam és Elvirát két hét múlva eltemették.

IV.

Mindez pedig azért jutott újra az eszembe és merem ma már elmondani, mert tegnap ezt a levelet kaptam régi otthonomból:

„Kedves kis Öcsém! Nem szép tőled, hogy soha felém sem nézel, nem írsz, nem hallatsz magadról, s úgy kerülöd a szülőfaludat, mintha itt örökös kolerajárvány volna. Pedig, ha látnád, rá sem ismernél. Milyen szép lett a kastély, amióta a vén Jeszenszky bérbeadta a földjeit, a kert tele pázsittal, s a park olyan, mint egy csodaszép tündérliget. Ó, de hányszor írtam én ezt már neked — hiába. Biztosan azt gondolod magadban, hogy ilyenek a szentimentális, falusi vén tanítókisasszonyok, akik a maguk zörgő szárazsága elől a természet szépségeihez menekülnek. Hát van is ebben valami. De, kedves kis öcsém, most nem erről van szó. Képzeld, vénségemre milyen szerencse ért. A jegyző (megírtam, hogy tavaly meghalt a felesége) megkérte a kezemet. Két kis árvájának anyát keres, s azt mondta, különb, jobb, odaadóbb anyát nem találna úgysem a föld kerekségén, mint amilyen ón vagyok, én, aki annyira szeretem a falusi gyerekeket, az iskolát, s aki egymagám többet tettem a spanyoljárvány elfojtására, mint a környék orvosai együtt. Igaz, hogy a szomszéd faluban huszonhárom gyerek pusztult el tavaly a spanyolban, az én iskolámból pedig csak két áldozatot szedett a kegyetlen halál.

Én tehát, kedves kis öcsém, a jegyző felesége leszek.

Remélem, eljössz az esküvőmre, amit há* rom hót múlva, tartunk meg. Okvetlen elvárunk, legalább elbeszélgetünk egy kicsit a régmúltakról, szegény jó apánkról, régi emberekről, az ifjúságunkról, amely immár eltűnt, mint az álom és ón most mégis újra fiatalnak érzem magamat.

Hátha még te mellettem lennél! A te drága jókedveddel, amely úgy elszállt innen a mi házunkból, mint a csapodár szellő és más utakon járt, máshová osont, másutt telepedett meg, de igazi otthont sehol sem talált. ^

Nem volna jobb, ha itthon maradnál közöttünk ? A vőlegényem is ezt szeretné, ha nem járnád tovább nyugtalan bolygó módjára a nagyvilágot,

Tehát, édes kis öcsém, okvetlen hazavárlak. Hajolj felém a szereteteddel, ne légy zord és kegyetlen a nénédhez, aki most akarja elkezdeni az igazi életet — s ebből az igazi életből valamit néked is meg akar mulatni.

Talán néked is szükséged van erre. Számtalanszor ölel és csókol szerető nőnéd;

Lívia.

Utóirat. Hopp! Boldogságomban majd elfelejtettem megírni, hogy a bolond Korponay akit valamikor régesrég egy pécsi fŐhadnag) meggyilkolásával gyanúsítottak, — emlékszel rá? —a múlt héten Jeszenszky Elvira sírján agyonlőtte magát*.