Prágai Magyar Hirlap, 1923. március (2. évfolyam, 48-74 / 201-227. szám)

1923-03-28 / 71. (224.) szám

Szerda, március 28. A kisebbségek nem panaszkodhatnak? Irta: Péter Mihály. Gálszécs, március 27. Benes külügyminiszter ur a németek pa­naszára a népszövetség elé terjesztett vála­szában azzal védekezik, hogy Cseli-Szlová- kiában a nemzeti kisebbségeknek nincs ok-uk a panaszra, mert minden kulturális igényük fényesen ki van elégítve, sőt több kulturális előnyük van, mint amennyihez számarányuk­nál fogva joguk volna. Ha jól emlékszünk, Srobár dr- untól ezt már hallottuk. így szo­kott megindulni a lavina. Egy kis madár va­lahol a Tátra tetején megkaparja a havat, ez az esés törvényénél fogva megindul, mind több-több réteget kapcsol magához, utoljára görgeteggé válik, mely fákat, házakat temet maga alá. Nem így van-e .a politikában is? A kisebbségek helyzetét előnyösen feltüntető nyilatkozat hangzik el egy kevésbé jelenté­keny, de magas állást betöltő államférfin szá­jából, e nyilatkozatokat átveszi egy a szlo- venszkói viszonyokat csak kevésbé ismerő diplomata, az ő tolláról pedig a népszövetség asztalára kerül a nyilatkozat, majd innen a távíró- és kábelhuzalokon berepül a sajtóiro­dák bárójába, majd a müveit világ lapjaiba kerül s pár nap óta mindenki arról olvas, hogy Gseh-Szlovákiában a nemzeti kisebbsé­geknek panaszra nincs okuk amiatt, hogy kultúrájukat elnyomják, sőt jóval többet kap­tak, mint amennyit a békeszerződések alap­ján és mindenféle törvények szerint egyálta­lában megérdemelnének. Az ilyen papiros- lavina is eltemetheti a nemzeti kisebbségek nagy fáradsággal emelt kulturépül'eteit. Ha a Cseh-Szlovákiában élő németségnek is oka van arra, hogy terjedelmes memorandumok­ban tárja föl hátrányos helyzetét, mit mond­junk akkor mi, szlovenszkói magyar kisebb­ség? E rövid cikkben nem akarok a szloven­szkói magyarság helyzetével foglalkozni, ha­nem csak a szlovenszkói és ruszinszkói refor­mátus egyház egy pár rendkívüli sérelmét kí­vánom föltárni. Mivel pedig ez a felekezet 98 százalékában szinmagyar, az alábbi kétség­bevonhatatlan adatok aligha fogják igazolni azt az állítást, hogy a magyarság kulturális szempontból már teljesen ki van elégítve és semmi követelni valója sincs sem az isteni, sem az emberi törvények szerint. A református egyháznak, amint azt me­morandumokban számtalanszor föltártuk már, sem Szlövenszkóban, sem Ruszinszkó- ban nincs egyetlenegy teológiai akadémiája és nincsen egyetlenegy református tanitó- képezdéje, melyben a magyar iskolák részé­re szükséges férfi- vagy nőtanitók tanulmá­nyaikat végezhetnék. Nincsen középiskolája sem, noha a békeszerződések, az állami tör­vények, de a még mindig érvényben levő egyházi törvények szerint is ilyen iskolák lé­tesítése szabadságában áll, sőt azokat az áh* lám teljes mérvben segélyezni is tartozik. Hogy hova fog vezetni ez a már majdnem öt Falusi heccek. I — öt liter pájinka. — — A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Kőrössy Sámuel. Meleg van, nyár van: aratásidő. Hiába szállt le a nap, mégis eltikkadva, lomhán cammog négy ember a dülőuton. Az alko­nyaiban elmosódva látszanak a keresztek. Ezek világosabb színűek, mint a fekete ló­here villahegyek. Az emberek vállán kasza, gereblyés csapóval, fehér tarisznyával. Egyiknek a hátán a kaszanyélre fűzve cso- bolyó is kotyog, amint lomhán lépdel el-el- maradozva a többitől. Pedig ő neki van a leghosszabb lába. Ez a Bertko. Munkára rest, annál frissebb a beszédre. Csuda, hogy most is nem karatyol. Lehet, hogy a tik­kasztó meleg hervasztotta el a nyelvét, mint a tökvirágot a kukoricás szélén, ahol éppen ballagnak, de valószínűbb, hogy az éjjeli kaszálás gondolata. Mert hát árpa­kaszálás lesz az éjszaka. Ezt mutatja a ge- reblyéscsapó a kaszanyelén! Haj! Haj! Kényes jószág az árpa. Szá­raz, meleg időben begörbül a kalásza s törik, ha hozzáérnek is. Fele ott vész szét­szórva a tarlón. Csak a madaraknak, ürgék­nek van haszna belőle. Estis időben megsár­gul a szem. Nem lesz belőle sörárpa. Akkor meg a zsidó gucsmolja, ha meg akarja ven­ni, Ezért kaszálják éjszaka. Megereszkedik egy kicsit a szalmája a harmattól s éppen akkurá tus a munka. A dűlőül végén, a zsellérföldeken túl, ott fehérük egy irgontálán nagy tábla árpa. A túlsó vége az esti homályba vész el. /Olyan, mint az óceán, csakhogy nem hűl­\ éve fönnálló helyzet, azt elgondolni igen könnyű, de belenyugodni nagyon nehéz. A lelkészek és tanítók a természet rendje sze­rint egymásután meghalnak vagy elerőtlene­désük miatt nyugdíjba kénytelenek menni. A megüresedett állásokat azonban nem lesz ki­vel betölteni, mert összes teológiáink és tanítóképzőink mind Magyarországon ma­radtak, a megüresedett helyeket azonban ott végzett tanerőkkel betölteni nem szabad. Mi ezt megérteni nem tudjuk, mert a reforfnátus egyház több mint négyszáz év óta akadály nélkül alkalmazhatta a Hollandiában, Német­országban, Angliában vagy Svájcban végzett lelkészeket. Állandó a panasz lelkészeink és tanítóink között amiatt is, hogy illetőségük miatt zaklatják, sőt nem egy alkalommal ki is utasítják őket, noha egyházi törvényeink ér­telmében gyülekezeteink a lelkészeket és ta- nitókat életfogytiglan választják. Ennek az áldatlan állapotnak a következménye a tan­ügy terén máris mutatkozik, mert iskoláink jórésze tanító nélkül van. A tények logikája szerint nemsokára ez lesz a helyzet a lelké­sz! állásoknál is- Mi következik ebből? A re­formátus egyházi élet lassú sorvadása, ezzel kapcsolatban a magyarság fokozatos tér­vesztése. De egyúttal a vallásíalanság mind nagyobb terjedése is, amit azonban Srobár és Benes urak a számításukból: kifelejtettek. Már pedig a vaWástalanság sohasem bizo­nyult államfőn tar tó tényezőnek. Elemi iskoláink sem fejthetik ki azt az erőt, melyet a magyar lélek, a népművelés és a magyar kultúra okvetlenül megkíván. A magyar iskolákban, a mai módszer és a mai föltételek mellett, a magyar lélek s a magyar művelődés fejlődésére semmi mód és lehető­ség nincs. A magyar iskolákban használt tan­könyvek, mind a pedagógia, mind a magyar művelés szempontjából oly silányak, hogy jobb azokról nem is szólani, a lehetőség pe­dig arra nézve, hogy e hiányokon a magyar­ság az önmaga által Írott, bár kipróbált tan­könyvekkel segítsen, mindezideig nem ada­tott meg. Szót vesztegessek-e arra, hogy mily vasszigorral keresztülhajszolják az iskolák terén a húsz százalékról szóló törvényt? Számtalan olyan református egyház van, amelyek magyarok ugyan, de oly járásokban feküsznek, ahol a magyarság nem szerepel busz százalékkal. Hányszor jajdiitunk már föl emiatt, hogy ily helyeken magyar anya­nyelvű gyermekeket kényszerítenek arra, hogy egészen szlovákul tanulják az ismerete­ket, hiába tiltakoznak az egyházak vezetői, hiába mondják, hogy nálunk templomban, is­koláiban, az egyház keletkezése óta nem használtak más szót a magyaron kívül A hí­vek mindig magyarok voltak és most is azok, nincs mód az orvoslásra. Sőt újabban ezt a rendszert még a vallás tanításnál is szi­gorúan kezdik követeim. Csak a napokban jutott nyilvánosságra a nyírtai református lelkésznek az egyik egyházi lapban közzétett ama panasza, hogy az ottani gimnázium igaz­gatója levélben követelte tőle a református gyermekek szlovákul való tanítását, mert az iskola jellege szlovák s oly járásban van, ahol a magyarság csekély hányaddal szerepel, dacára annak, hogy a református gyermekek mind született magyarok s az istentisztelet kizárólag magyarul folyik s a lelkész nem is tud más nyelven, csak magyarul. Mennyi le­het az a nyilvánosságra nem jutott eset, ahol a lelkész nem panaszkodik hírlapokban, csak titkon sóhajtozik. E pár példából is látszik, hogy a magyar­ság egy jókora részét képező magyar refor- mátusságnak igenis méltó oka van a pa­naszra. A sebeket azonban nem a való hely­zet szépitgetésével, sem rendtörvényekkel nem lehet orvosolni, hanem a kisebbségek megnyugtatásával s igényeik kielégítésével. Nincs a békességnek, az állam megszllárditá- sának biztosabb útja, mint a sérelmek jóindu­latú meghallgatása és őszinte, becsületes, jó- ak a r a tu gy ógy itása • Á jávorinál határkérdés. Késmárk, március 27. Az utóbbi napokban érkezett párisi, prá­gai és varsói jelentések fölhívták a közönség figyelmét a javorinai határkérdésre, amely — úgy látszik — ismét akut stádiumba ke­rült. Azt hisszük, nem lesz fölösleges ezt a határkérdést részletesebben ismertetni. A Tátra északi lejtője egyike volt Ma­gyarország legjobban vitatott határrészletei­nek. A honfoglalás idejében az egész vidéket — épp úgy, mint a Tátra déli lejtőjét is — őserdő borította. Amikor II. Géza király a XII. század elején az első sziléziai német er- dőirtókat (soltészeket) hívta be a Szepes- ségre, ezek a Kárpátok északi lejtőjén ván­doroltak akkori lakóhelyeikről: az Iser és Riesengebirge völgyeiből (Gablowa—Hirsch- berg közti vidék) Jagemdorfon, Bielitzen át Dunajec és a Poprád völgyébe, egy részük pedig, a krakói püspök hívására, megtelepe­dett a Tátra északi lejtőjén és megalapítot­ták Neumarktot (Novy-Tiarg) és Neusatzot (Novy Szcác). ök voltak a Tátra északi lej­tőjének első történelmi telepesei s némely helynév (pl. a Giewont = Gáhe Wand) ma is őrzi emléküket. A soltészek lassanként kiirtották az er­dőt, a síkságot és a dombvidéket már szán­tóföldek borították, az erdő a hegyek közé szorult vissza. De ezeket is kihasználták a serény németek. Nyaranta fölhajtották a bar­maikat az erdei és erdő fölötti hegyi lege­lőkre, mert előbbi hazájukból már ismerték a hegyi legelők értékét. Ebből a legeltetés­ből származnak az első határviták; már a XIV. században kezdődtek s folynak a mai napig. A neumarkti telepesek ugyanis a kra­kói püspök alattvalói, tehát lengyelországi la­kosok voltak, míg a Magas Tátra erdőbori- totta völgyei előbb a magyar királyok, majd adományozás utján lengyel és magyar fő­urak vadászterületei lettek. A XIV. század­ban még a mai legnagyobb lengyel fürdő­hely: Zakopane környéke is magyar királyi ajándékozás tárgya volt. A vadászterületek tulajdonosai persze nem szívesen engedték lámáik. Meg se moccan, meg se rázzon. Még a gyíkok is ájultan alszanak benne. A nagyságos ur árpája. A határdombon lerakja a négy ember a cókmókját. A Bertko nagyot sóhajt, mikor odaállítja a fűbe a csobolyát s már előre törli a homlokát az ingeujjával Ijedten nézi hogy a Lajos, a vezérkaszás — huncut, ve­rekedő ember — már sisteregve vágja is előrenyujtott nyakkal, taktusra fél-balozva az önmagát megadó árpát. A másik kettő is beáll a sorba. A Bertko leghátul marad lomhán, kényszeredetten. ... Susog, sercen, osisszen a négy kasza. A Lajos elől, mint a motor. Megáll, hátraszól: — No elég lesz egy posztácra! — s ki­veszi a gatyakorcára akasztott féntokból a fénkövet s davi-dovics, davi-dovics... peng a csendes éjszakába a ka&zafenése. — Pittypalatty — pittypalatty — felel rá az árpából a fürj. Megy a munka, mint a karikacsapás. Egy rend... két rend. Dűl... dűl az árpa, mint az imádságos könyvben a sorok. A Bertko is elkezdi a karatyolást. Valahogy a máso­dik rendtől kezdve visszatért a beszélhet- né-kje. Valamit babrált a kaszáján s azóta jókedvű. — Nincs furább ember a világon, mint a nagyságos ur. Eddig is tudtam, de a múlt esztendőn, amikor kocsisa voltam, még in­kább megtudta ru. — Fura, fura — mondja a Lajos —, olyan a lába, mint a pipaszár, a hasa meg, mint a hordó. — Mer’ azér\ hogy eszik, oszt’ nem do­goz. — Mondja a Lajos után menő kaszás. — Bion, jó is az uraknak!... Kaszálna csak velünk verset, tudom Istenem meglohadna l a hasa, mint a lyukas disznóhólyag a szögön! — Nem dógoz? Ma reggel is a tyúkot nézte a ketrecnél, hogy melyik tojós, mikor odamentem. — No azt megteszi, hogy el ne kezeljen a szolgáló vagy egy tojást rátottára a sze­retőjének, de mankón megy oda, oszt’ úgy tud káromkodni, hogy olyat... Ugyan hogy tudja úgy összeeszkábálni? Még a pap se cifrázza uigy ki az imádságot! — Nincs egyéb dolga, hát erről gondol­kozik reggeltől estig az ambituson. — A’ semmi — beszéli a Bertko —, mi­kor tréfából káromkodik. Mikor a felesége, az Amália, haldoklóit, mindig azzal ölte, hogy azt mondja: Arnálka, mit hagysz rám? De az mindig azt mondta: semmit! Egyszer aztán leült a nagyságos ur az ágya mellé a .nádszékre. Olyan keserves képpel, mint a Tóth Gyuri Márié a temetéseken. Sir-sir a nagyságos ur épp reggeltől délig. Sir. Csak úgy reng a nagy hasa. Egy rakás zsebkendő csupa víz körülte a földön, a kanapén. Sir, hogy én is majd sírva fakadtam, mikor za­bot mentem kérni délre a lovaknak. Mikor már reggeltől délig sirt-ritt, megkérdi az asszonyt: Mit hagysz rám, Arnálka? Azt mondja az Arnálka: semmit! Ejnye az anyád erre meg amárra... no de csúnyán káromko­dott... hát azért siratlak én téged már reggel óta, hogy semmit sem hagysz rám?!... — Te meg csak prézsmutálsz, prézsmu- tálsz, oszt’ mégis csak rátestálta azt a nagy veres kendőt, amit a nyakába akaszt min­dég, amikor végig kocsi zik a falun, hogy a gyerekek ujjal mutogatnak rá, ő meg rájuk nyújtja a nyelvét. — E’ még semmi — karatyol vígan to­1 meg a legeltetést olyankor, amikor a hegyek közt vadásztak s ebből évszázadok óta foly­tonos perlekedések támadtak a gazdák és a birtokosok közt. Ahol a birtokosok lengyelek voltak, ott csak magánjogi pert lehetett foly­tatni, de ahol a birtokos magyar volt, ott könnyen határper, országos akció lett a le­gelővitákból Fölösleges volna ezeknek a részben ma­gán-, részben országos jellegű határpereknek történetét követni. A Tátravidék északnyu­gati része a XVII században az osztrák kincstár birtokába került. Az északi rész len­gyel főurak birtoka volt. A XVIII. és XIX. században már csak a Dunajecbe folyó Bialka-patak jobbpartja volt magyar csalá­doké (Iiorváth-Stansith, Homolács, majd Sa­lamon). 1873-ban ezt a vidéket Hohenlohe német birodalmi herceg vette meg a Salamon- családtól Hohenlohe, aki szenvedélyes va­dász volt, de ápolta, védte a vadat s uj vad­fajtákat honosított meg, évtizedes munka árán az óriási területet bekerített vadas­kertié alakította át, amely párját ritkította Európában. A hazai őz-, szarvas- és zerge- fajták mellett amerikai, kaukázusi és ázsiai (altai) szarvasok és kőszáli kecskék népesí­tették be a Tátra völgyeit, sőt az amerikai bölényeket is sikerrel honosította meg. Éven- kint egymillió koronát ölt bele a vadápo­lásba, utak és vadászházak építésébe s hogy a vad nyugalmát biztosítsa, elzárta a birto­kát a turistaság elöl és persze a legeltetés elől is. Ebből származott az utolsó határper, amely a halastavi határkérdés né­ven ismeretes s 1902-ben dől el. A tátraalji községek lakói, a szépnövésü, tehetséges, de igen szenvedélyes goralok ugyanis nem res­pektálták Hohenlohe tilalmát, az évszázados gyakorlatra hivatkozva, mégis fölhajtották marháikat a hegyi legelőkre, ezek közt a Halastó keleti partjára, amely akkor még Hohenlohe birtoka és magyar terület volt. Hohenlohe csendőröket kért és a Halaspatak partján csendőrkaszárnya épült, de bizony ez se használt sokat. Ezután is napirenden vol­tak a véres összetűzések. Egy éjjel a csend­őrkaszárnyát is fölgyuitották a földühödt gorálok. Ebből 1892-ben határper keletkezett. A liatárper azonban egész más irányt vett. A XIX. század második felében, mint mindenütt, a Tátrában is föllendült a turista­ság és a hegymászás és az északi oldalán különösen a lengyel intelligencia karolta föl lelkesen. Nemzeti életük erőteljesen s szaba­dabban nyilatkozhatott meg a hegyek kö­zött, mint a városokban, Zakopanéból, a kis hegyi faluból nemzeti jellegű nyaralóhely lett, a Tátra pedig valóságos Mekkája volt a lengyel intelligenciának, itt gyűltek össze pa­naszkodni és remélni Galícia, Pózén és Orosz-Lengyelország nemzeti vezérei. A Tátra hegyeit és zuhatagait énekelték meg ódáikban, völgyeibe s tengerszorosai mellé helyezték az írók novelláik szinterét, fenyve­seinek zúgása illette meg legkiválóbb zené­szeiket és a gorál házacskák díszítéseiből fejlődött ki a lengyel villaépités sajátos sti­vább a Bertko —, a minapába ott járok reg­gel az udvarba... — Hegy kipotyázz egy pohár pálinkát ■tülte, ugy-e? — Azt csak akkor ad, ha sok tyúkja to­jós, mert akkor jókedvű. De hadd már mon­dani! Mondok, hogy ott járok az udvarba, hit rám zörgeti az ablakot. Oszt’ int, hogy menjek csak be. Bemegyek a szobába hoz­zá, hát azt mondja: nyissam csak ki az al­máriumajtót. Kinyitom. Akkor meg azt kérdi: Mit látsz ott? Yót ott vagy négy-öt üveg tele. Egy sódar, kolbász, szalonna. Egy tál­ba hideg pecsenye. Fehér kenyér... mi egy­más... Én nézem, várok, hogy mit akar tü- lem? Még gondolom: no Bertko, jól gyüttél! De ő elkezd káromkodni, de úgy, higgyék meg, mint egy kondás, hogy azt mondja: Az Istenét a bornyuszáju parasztjainak, még azt mondják, hogy nem vagyok nagy­ságos ur! Nézd, mi van itt? Fehér kenyér, sódar, pecsenye: ezt eszek én! Rum, bor: ezt iszok én! Hát nem nagyságos ur vagyok én?! A’ vagyok én, ha szalmakötéllel kötöm is fel a nadrágom! Nagyságos ur! Tik pedig mind bornyuszáju parasztok vagytok! Ve­res vólt, mérges volt. A két első sárga lapát foga lógott, mint a hinóka, majd kifújta. Oszt’ még csak egy kupicával se adott!... — Pedig hát se kissebb, se nagyobb neki, akire spóroljon. Ha neki volnék, öntet­nék a kálvinistáknak egy harangot, beleírat- náirn a nevem. Mikor megszólalna, mindenki mondaná: a nagyságos ur ha rang jói! így meg csak mindenki neveti! / így diskuráltak, évődtek, pletyknztak a kenyéradó gazdájuk rováséra. Közbén folyt a nehéz munka s telt-múlt az idő hirtelen, minit egy báli éjszaka. Már az eydö felől I i ■ ) /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom