Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)
1922-12-14 / 140. szám
Csütörtök, december 14 !7^/d(JArAíitiYAÍ<JftRi*P A határozati javaslat elfogadása után Zárnbó szocialista bizottsági tag szólalt fel. Majd áttértek a napirendre, amelynek gyors letárgyalása után Ős Komárom vármegye utolsó közgyűlése véget ért. A BtOtitörillClfleiftS. Mi ig&z a „magyarok bejöveteléből." A megrémült finánc elbeszélése és a „téli gyakorlat." A megszállott határ. Temetik Ös-Komárom vármegyét. Komárom, december 13. (Saját tudósítónktól.) A nagy történelmi múlttal bíró Komárom vármegye ősi székházéban kedden tartotta utolsó közgyűlését. Ezután már el fogja nyelni a nagyzsuparendszer telhetetlen mólochja. Komárom vármegye temetésén, az utolsó közgyűlésen a polgári pártokból kinevezett bizottsági tagok teljes számmal vettek részt, a munkáspártokból csak egy szocialista bizottsági tag érdeklődött a gyászos jelentőségű közgyűlés iránt. Az utolsó közgyűlésen Folkmann István komáromi zsupán elnökölt, aki megköszönte a bizottsági tagok és előadók eddigi működését és elbúcsúzott tőlük. Mohácsy János búcsúztatja a vármegyét. Mohácsy János dr. bizottsági tag, az Országos Magyar Kisgazda-, Földműves- és Klsiparospárt országos ügyvezető elnöke emelkedett most szólásra és gyönyörű beszédben parenlálta el Komárom vármegyét. A hatalmas beszéd alatt a bizottsági tagok szemében felcsillant a könny, sőt még & hivatalos személyek is megilletődve hallgattak végig. Rövid pillantást vetett Komárom vármegye történelmi múltjára, amely mindig kimagasló fejezete volt a magyarság történetének. Kiemelte, hogy az ezeréves szlovák-magyar barátság közé hiába akarnak éket veorni, ez a barátság győzedelmeskedni fog minden nemzebelnyomó törekvésen. A sötét éjszakában már dereng egy hajnalcsillag, ez a szlovák autonómia törekvése, amely ha megvalósul, Komárom vármegye újra fel fog támadni halottaiból Tiltakozó határozati javaslat A nagy tetszéssel fogadott beszéd után Csepy Dániel bizottsági tag mondott köszönetét FoEkmann István zsupán három év alatt tapasztalt pártatlan működéséért. Azután áttért Komárom vármegye temetésére és úgy találja, hogy ígazia van a közmondásnak, hogy nincs uj dolog a nap alatt Komárom vármegye temetése se uj, ilyent már produkált az osztrák Badh-korszak. Akkor is eltemették a vármegyéket A cseh-szlovák köztársaság vezető államfér- fiai azt hiszik, hogy a Tiagyzsuparemdszerrel a magyarságot és igy Komárom vármegyét is el tudják temetni. Ebben azonban csalódnak. Nincs a köztársaságnak annyi sírásója és nem tudnak akkora sirt ásni, hogy ebben az ezeréves kultúrával bíró Komárom vármegyét el lehetne földelni. A feltámadás el fog következni, amint a szlovenszkói autonomlsta törekvések diadalt fognak aratni. Ismerve azt az örök igazságot, hogy aki jogairól önként mond íe, az örökre elveszti jogait s ezt szemelött tartva, beterjeszti a maga és társai nevében Komárom vármegye felosztása ellen tiltakozó határozati javaslatát, amelyet Csepy DáFiilek, december 13. (Saját tudósítónktól.) A határincidensek hosszú sorozatát mindég komikus és túlságosan aggódó elővigyázatból keletkező reflexmozgás követte cseh-szlovák részről, amit sehogy sem tudunk a konszolidált és demokratizált béke javára elkönyvelni. A határ" incidensek és a rá természetszerűleg (?) következő beijedt reflexmozgások sorozata most egy újabb gyöngyszemmel lett gazdagabb. A múlt hét végén ideges mozgolódás volt észlelhető a katonaság és a hatóságok magatartásában és elterjedt a hire, hogy a határ- mentén valami baj van. Cendőrökkel megrakott különvonat vágtatott le a határra, teljes felkészüléssel nagyobb számú gyalogságot vittek keresztül Füleken, sőt egy páncélvonat is érkezett. A cseh-szlovák katonaság és a osendőr- ség úgy tudta, hogy Héjjas csapatai offenzi- vát kezdenek a határon, sőt azt fs beszélték, hogy a szlovák újságokból vették ez a hirt. Innen értesült a lakosság is, hogy miről is va^ tulajdoniképpen szó. Természetes dolog, hogy az ilyen események készülődésének a drire nem hagyja teljesen nyugodtan a lakos- íság lelkivilágát sem és az ideges bizonytalanság csak növelte az izgatottságot Az a Ilit, hogy a losonci főposta épületét karhatalom szállta meg az esetleges rendellenességek megakadályozására — s amely hirt meg is erősítették — nem nagyon járult hoz- izá ahhoz, hogy az izgatottságot lecsillapítsa. Losoncról és gyalogság érkezett és lement a határra. Lassacskán azonban kiszivárognak a hi- rek a határinoidens részleteiről és a katonai ■intézkedések motívumairól. Természetes, hogy ezúttal is komikus és szerfölött érzékeny reflexmozgásiról van szó, melynek valódi alapja a következőkben keresendők: ! . ,< -á P%\ -r A somoskői bányavidék tulajdonképpen Salgótarjánhoz tartozik a lehető legszorosabb gazdasági és földrajzi helyzeténél fogva. A so-moskőd munkásság nagy része Salgótarjánnál megy be a bányákba. A közbeeső határ azonban már sok nehézséget okozott a lakosságnak és a munkásságnak. A munkások ugyanis havonta kapják határátlépési igazolványaikat, amelyeket a hó vége felé szoktak bevonni és a következő hónapra láttamozni. Ez most elkésett. A hét végeidé egy 15—20 főből álló somoskői magyar mimkáscsorort igyekezett a határ felé a bányákba, azonban az ügybuzg határőrség az elkésett igazolványok miatt nem engedte meg nekik a határátlépést és visszaküldték Somosra. A bányákban keresték az embereket, mert hiányzott a munkaerő. Egy átszökött bányásztól végre megtudták, hogy mi az elmaradás oka. Erre a magyarok hasonló rendszabályokat léptettek életbe. Egy szlovenszkói erdőkttermelési vállalatnak munkásai már a határ szerint magyar területre eső erdőben dolgoznak egy körülbelül 13.000 köbméter fa kitermeléséin és ezek viszont szlovák területen laknak. A magyarok körülbelül 100 ilyen munkást, hogy a cseheket arra figyelmeztessék, hogy a kölcsönös jóindulatot nem szabad és nem helyes egykönnyen elefaledmi, visszatartották és estig nem engedték vissza. Nem is gondolva arra, hogy mennyi embernek okoznak ezzel borzasztó ijedtséget. Egy finánc ugyanis, aki ezt meglátta, alaposan beijedve befutott Somoskőre, hogy jelentést tegyen az ügyről. Hogy miért, miért nem, tény az, hogy mire Somosra ért, ő már ,.magyar támadásról1' álmodozott Ijedelmében és „jönnek a magyarok!11 jelszóval tovább terjesztette a rémiül etet. A reflexmozgás az oíy jellemző intenzitással meg is indult. Állítólag Pozsonyból jött egy 150 főnyi csendőrküí’önitmémy a határra; külön vonat hozta őket. Losoncról gyalog masírozott le több század és géppuskásosztag, sőt ágyukat is vittek a veszélyeztetett vidékre. Hogy annál jobban biztosítva legyenek, egy pán- célvonat is lejött Fülekre, amely most mindennap kimegy a vonalra és éjszaka szépen visszajön. Somoskői emberek beszélik, hogy a határt formálisan megszállotta a katonaság és a hírhedt karancsi hegyen meg az említett birinkei erdőn rendes rajvonalszolgálatot tartanaik. Hogy a magyarok támadásából és bejöveteléből egy szó sem igaz s hogy a rémhírekből napokon keresztül egy sem vált valóra, persze hogy nevetségessé tette a nagy mozgósítást és szerfölötti elővigyázató t. Ezen szeretnének most ugy-ahogy segíteni a cseh-szlovák katonák és egy altiszt „vallomása11 szerint ez az egész nem egyéb, miint egy „téli gyakorlat11. Különös, hogy a leszerelést és a békés demokráciát sürgető állam altisztjei meg tudnak barátkozni egy „téli11 katonai gyakorlat gondolatával, sőt ezt annyira elfogadhatónak tartják, hogy vele ideges és alap- ! tálán rémületeiket — megokoltnak vélik. Lassan egészen hozzászoktatják a lakosságot is az ilyen különös dolgokhoz. * Prága, december 13. Gseh és szlovák lapok az utóbbi napokban közölték azt a hirt, hogy a határkiigazitó bizottság munkájának eredményeként Salgótarján a csehszlovák köztársasághoz kerül. A kormányhoz közelálló egyes lapok ezzel a hírrel kapcsolatban azt a szenzációt dobták a közönség közé, hogy Magyarország fegyveresen ellentál! eme rendelkezésnek s hogy Héjjas 1 csapatai megszállották a kérdéses területet. Ezzel a szenzációval kapcsolatosan hirt adtak arról is egyes lapok, hogy a csehszlovák kormány megerősítette a Salgótarján körüli határrészt. Hogy mi igaz ebből a mesterségesen felfújt szenzációból, erre jellemzően mutat rá fenti eredeti riportunk. Csak azt jegyezzük meg, hogy a kormány hivatalos közlése szerint az a hir, hogy a kérdéses területet Héjjas csapatai szállottáik volna meg, nem felel meg a valóságnak. A nénid császár emlékirattá körül. Berlin, december 13. (Saját tudósítónktól). Évek óta könyv a nagyközönség körében olyan feltűnést nem keltett, mint II. Vilmos császárnak most már könyvalakban is megjelent memoárjai, melyedről e lap hasábjaiban is többször történt megemlékezés. A háború szerencsétlen befejezése óta úgyszólván minden volt miniszter vagy generális megírta az emlékeit, fiindenburgtól, Ludendoríí- tól, Tirpitztől, bethmann-Hollwegtől, Michael.stől le holmi kiskaliberű diplomatákig és attasékig csaknem hétröl-hétre árasztották el a német könyvpiacot háborús és háború előtti emickek leírásával, a nagyobbak, hogy magukat a világ- történet előtt igazolják, a kisebbek, hogy nekik is jusson valami kis eldugott fiókpolc a világtörténelemben. Mindezek a müvek, ha nem is jelentőségükben, de hatásukban kétségtelenül eltörpülnek a volt császár könyve mellett, amely ennek a sokat körülvitatott fejedelemnek misztikus alakját van hivatva megvilágítani. A napokban alkalmam volt egy berlini politikai társulat összejövetelén részt vennem, melynek tagjai a különböző politikai pártok illusztris hozzátartozóiból, továbbá volt miniszterekből, egyetemi tanárokból, néhány neves íróból, szerkesztőből és bankemberből kerülnek ki. Az ülés tárgyát ezúttal a császári emlékiratok képezték. Az előadó Reichenberg báró, a császári Németországnak egy ismert dipőmatája volt, utána hosszasabban Raschdau Lajos nyugalmazott nagykövet beszélt, a Bismarck-íéle érának egy agg, markáns alakja, aki több jelentős müvet irt Bismarck politikájáról és előadását a vaskancellár személyéhez fűződő több igen érdekes élménnyel iüszerezte. A két beszámolót a jelenlévők részéről hosszabb, éjfélig elhúzódó vita követte. A társulat ülései diszkrét természetűek, úgy hogy a megái'apitások anyagából közelebbi részletek nem közölhetők. Csak annyit, hogy valamennyi felszólaló — megannyi konzervatív politikus — a leghevesebben foglalt állást ama kíméletlen móddal szemben, amellyel a volt császár környezetének minden tagját és elsősorban kancellárjait birálja. Rábizonyítottak azonkívül az emlékiratokra nagyszámú, igen bántó tárgyi tévedést, felületességet és ellenmondást és abban konkludáltak, hogy éppen a német monarchista- politika szempontjából kívánatos lett volna, hogy ezek a memoárok nem íródtak volna meg. E. Á műkedvelő. • — A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Falu Tamás. Árok István dijutok volt a járásbíróságnál. Egyszerű, jómaga viseletű fiatalember, aki pontosan betartotta a hivatalos órákat, sohasem késett s szívesen ugrándozott a poros létrákon, amikor a mindig siető fiská'isok évtizedes aktákat kerestek az irattárban. Egy szerény kereke volt a gépezetnek, a járás igazságügyének rendbentartására. Egyszer a törvényszéki elnök is megdicsérte szép betűiért s azokért a rendes csomókért, melyekkel az aktákat tudta áthurkolni. Csinos fiú volt, buszonnégyéves, természetesen még nőtlen, mert csekély fizetésével nem gondolhatott asszonyra. A vendéglőben étkezett, bír a kaszinónak is tagia volt. De ide nem járt, nem jól érezte magát azoknak az uraknak társaságában, akik a létrára küldték és másoltatták vele a hosszú, unalmas aktákat. Egy reggel behivatta a járásbiró. — Pista, az asszonyok magára gondoltak. — Az asszonyok, járásbiró ur? — Igen. Az asszonyok és lánvok, vegyest. Tegnap voLt nálam Pétéryné, a np- egylet elnöknőie s megkérdezte tő’em, megengedném-e, hogy maga egy műkedvelő-előadáson résztvegyen. á^lamilycn szerepet szántak magának. No, vállalja? A dijnok szivére érezte futni minden csepp vérét. Ilyen diadalmas napja még nem volt életének. Az úrasszonyok és uri- lányok, akiket eddig félve köszöntött az utcán, most maguk közé hívják, hogy egyenrangúvá legyen velük. — Ha a járásbiró ur megengedné — mondta inkább kérve, mint kérdezve. — Hogyne, hogyne, hisz akkoT meg sem mondtam volna, Pista — felelt mosolyogva a járásbiró. A próbák nemsokára megkezdődtek s Árok István kezdett belemerülni a szerepébe. Fgy grófot ke’lett játszania. Egy mo- noklis, lovaglóostort csattogtató, raccso'ó grófot, akibe minden lány belészeret, de aki egyiknek sem viszonozza érzelmeit. A szerep átment a vérébe. Sokszor próba után is szemén felejtette a monoklit s nem egyszer megtörtént, hogy másolás közben is felvette az eleganciát jelentő üveg- Jarabot. Lovaglópáteiíkája ki nem került a kezéből, csoda, hogy egyszer azt nem mártotta be a kalamárisba. Valami nyegleség is vegyült modorába, a régi szerény fiú gőgös viselkedést erőltetett. — Csak már vége lenne ennek a színiéi őad ásnak — zúgolódtak csendben az ügyvédek. — Ennek a fúrnak egészen elcsavarta a fejét a grófi szerep. Mert Árok István már a hivatalban Is játszott, szerepéből idézett s mikor a létrán aktákért mászott a plafon felé, úgy lépkedett, mintha versenydijat nyert paripájára szállít volna. — No, majd az előadás után — csillapította a járásbiró a fiskálisokat. A hangossikerü karácsonyi előadás elmúlt, azonban Árok István rrem jött ki a szerepéből. Mert a helyi lap szerkesztője azt irta Árok Istvánról, hogy szerepét oly tökéletességgel adta, mint egy vérbeli gróf, az elnökség pedig azt határozta, hogy a darabot húsvétikor újra előadják. A dijnok mind többet engedett lelkiismeretességéből. a nyolcórai harangszó sokszor még az ágyban találta, könnyed, gondtalan eigarettázás közben, füstfelhőben, az álmok füstjében. Holott ezelőtt pont nyolckor már az íróasztalnál ült, bevezetett, kivezetett, rovatolt és vigyázva rajzolta a pur fók hetüket. Jött a törvényszéki dnök a rendes évi vizságlatra s a fejét csóválta. — öcsém, hol a régi rend és szorgalom? Hol vannak azok a szabályos, szép csomók az aktaköleteken és hol vannak a régi világos, olvasható betűk? Kicsit elromlott a keze. Vagy a kedve romlott volna el? Ezt nem szeretem. Árok István keserűen mosolygott. A szerepére gondolt s kóm&kusnak tűnt föl előtte, hogy egy közönséges törvényszéki elnök gáncsoskodik a gróf munkájában. Nevetségesnek érezte az egész ügykezelést, egész munkakörét, mélyen maga alatt állónak látta a kis vidéki várost s egyforma embereit. Csömör szállta meg maga iránt, a;z élet iránt. A járásbirónak jó szeme volt, észrevette. hogv a színpad deszkáit átvitték a hivatalba. Elment a nőegylet elnök nőjéhez. — Nagyságos asszonyom, most én kérem valamire. Ezt a szerencsétlen Árok Pistát egészen megkótyagositotta a színpadi siker és a grófság. Ne adják többé elő azt a darabot. Ugy-e bár, az nem vág össze a jótékony céllal, hogy valakit szükségtelenül feláldozzunk. Én kivá'asztottam egy másik darabot.. Ebben Árok Pistának egy szegény diumista szerepét szántam. Hadd játssza magát vissza az életbe. Az elnöknő megértőén helyeselt, összehívta a választmányt és Árok Istvánt felkérték a düurnista szerepének eljátszására. Nem vette észre a cselszövényt. Belemerült uj szerepébe, elhagyta utí gesztusait, elzárta monokliját és lovaglópálcáját. Dijnok lett újra. A nyolcórai harangszó már a hivatalban köszöntötte, gyönyörűséget talált a másolópapír fényességében, az irótoll gyors futásában, a. tinta fekete színében, az itatóspapír mohóságában. Szinte alázatosan köszöntötte az ügyvédeket, úgy futkosott a létrán, mint azelőtt. Az emberek közelebb szöktek szivéhez, a kisváros mosolygós, kedélyes lett újra s a járásbíróság szürkére meszelt épülete úgy állt napjai közepében, mint a szülői ház. A második előadás még nagyobb sikert hozott számára, mint az első. A he'yi lap szerkesztője azt irta róla, hogy úgy játszott, mint egy vérbeli diusrnista. Az előadás után pedig a járásbiró odament a nőegylet eltnöknőjéhez s ezt mondtat — Gratulálok, nagyságos asszonyom. Gyönyörű volt az előadás. Árok Pista úgy játszott, mint ahogy dolgozik. niel, Mohácsy János dr., liichkisch Károly és Búg ir Lajos bizottsági tagok írtak a iá. A zsupán szavazásra bocsájtván a határozati javaslatot, azt túlnyomó többséggel fogadta el a közgyűlés.
