Evangélikus liceum, Pozsony, 1915

6

E hágóktól le a rónaság felé szűk, zeg-zugos, kanyargós völgyekben folyók kígyóznak s körülöttük „a hegyláncok itt igazán olyanok, mint valami óriási rács, párhuzamos sziklagerincekből“. (Cholnoky, Magyar Figyelő 1915. I.) S ez a hatalmas rács csapdája lett az orosz seregnek, sírja katonáinak.

Mert ezekbe az aránylag könnyen elállható hágókba és völgyekbe nem azért bocsátotta be hadvezetőségünk az oroszokat, mintha nem tudta volna méltó fogadtatásban részesíteni őket, hanem hogy a völgyszorosok kanyarulatai közt minél teljesebben megsemmisítse az elbizakodott ellenséget.

Azt azonban egy pillanatra sem szabad gondolnunk, hogy így talán a feladat, amely a mieinkre várt a Kárpátokban, nem is volt valami rendkívül nehéz. Bűn és hálátlanság volna ez azok ellen az önfeláldozó hősök ellen — úgy honfitársaink, mint hü szövetségeseink köréből — akik valóban emberfelettit végeztek ezekben a hónapokon át, éjjel-nappal, hóban-fagyban folyó, idegeket ölő harcokban. Bűn az ellen sok-sok jó magyar ellen, kinek kiömlő drága vére oly gazdagon öntözte a haza földjét. A mieinknek ki kellett tartaniok a hónapok során keresztül, míg az ellenség sokáig kimeríthetetlennek látszó tartalékaiból egyre újabb tömegeket állított a régiek helyébe.

De ahogy egyik költőnk írja a magyar katonáról, a kárpáti őrről:

„Ott állt őrködve, szilárdan Vad, zuzmarás tél viharában Jégkarral övezé a fagy.

Jajszó nem hagyta el a száját,

Őrizte híven a hazáját,

Fehér honát a Kárpátok alatt.“ (Farkas Imre.)

így a Kárpátok és magyar kar acélfalán megtört az ellenség tengernyi árjának szakadatlan hullámverése. 1914. november 15-én említette meg a hivatalos jelentés először a Kárpátok nevét, hogy innentől kezdve hosszú félesztendőn át rajta legyen a világ szeme ezen a hatalmas hegykoszorún. Egymás után vonulnak fel aztán, hogy mind