Evangélikus liceum, Pozsony, 1910
Elemi= és középfokú rajztanítás. Székfoglaló értekezés. Röviddel ezelőtt a társadalom széles rétegében az a felfogás uralkodott, hogy a rajzludás nem egyébb, mint a kéz kifejlett ügyessége, kalligrafikus vonalak, tetszetős tónusok előállítására. Minden paedagogiai értéket, észfejlesztő hatást nélkülöző, haszontalan időfecsérlésnek tekintették sokan a rajztanítást, mely legfeljebb a tisztaság, rendszeretet és kézügyesség elsajátítására alkalmas, mint a szépírás, és gyakran lehetett hallani oly értelmű nyilatkozatokat, hogy a szépírónak okvetlen jó rajzolónak is kell lennie. Ma már nem állhatunk meg a gépies munka, ezen türelemre szoktató rendszerénél, sőt a rend-, tisztaság- és kézügyesség elsajátításánál is sokkal fontosabbnak kell tartanunk azon hatást, melyet a szellem ésszerű, logikus munkájára gyakorlunk, az által, hogy a látottak egységes elképzelésére, az összetartozók felismerésére, a jellegzetesség markirozására, felesleges részletek tudatos mellőzésére, szóval feladataik szellemes és törvényszerű levezetésére szoktatjuk a fiatal generációt; midőn a kiterjedések arányos meghatározása, a tónusok, árnyék, világosság és szín helyes megítélése által a szem utján a felfogási képesség fejlesztésére és tökéletesítésére törekszünk. A középiskolában, hol majdnem az összes tantárgyak az ismeretgyüjtés munkájával kötik le a tanuló szellemét, a rajz, melyhez az agynak egy egészen különnemű munkájára van szükség, nélkülözhetetlen. A rajztanításnak korántsem célja azonban a középiskolában művészeket nevelni. (Bár, minthogy a művésznek a rajz épúgy kifejező eszköze mint az írónak, költőnek a 1*
