Evangélikus lyceum, Pozsony, 1899

18

kéri ezt a büszke, nemes állatot, hogy meneküljön az erdő sűrűjébe, ott lehelje ki páráját, hogy átkozott ellenségének semmi haszna ne legyen belőle. A sajnálkozás fájdalma nemzete s az égő gyűlölet annak ellensége iránt igazán meghatóvá teszi költőnk e gyönyörű allegóriáját, melynek legmegrázóbb sorai ezek:

„Fuss, fuss, nemes vad! el ne érjen . . .

Hadd tépje a düh, nyomja szégyen,

Mely füstbe ment reményt követ;

Múlj el, halj meg, ha véged itt van . . .

De végórád- és kínaidban Ne lásson hasznot, örömet !u

A sokat szenvedett haza gyászos sorsát tünteti fel váltakozó képekben aTerepélyes, nagy fa allegórikus rajzában. A folyam ez. emelkedett hangú költeményében a magyar nemzet hatalmas erejét festi merész képekben a folyamhoz hasonlítva, mely messziről eredve, nagy zajjal folydogál dúsan termő, kövér földeken, a hol századokon át számtalanszor küzdött a viharral, sziklákat zúzva szét s haragjában saját partjait is tönkre téve s elárasztva a lapályt; bizony elsodor ez gátat, töltést, nem volna képes ezt semmiféle csatorna szabályozni; olyan, „mint a puszta méné, nem tűr nyerget, féket.“ S mikor így bemutatta a folyam féktelen erejét, melylyel tulajdonképpen a magyar nemzet fékezhetetlenségét jelzi, büszkén, nagy bizalommal ez erő iránt kiált föl:

. . . Ilyen volt és ilyen is lesz:

Gyors, dagályos, mélyén szirtes Mindörökké e folyam.

Egyik legmegrázóbb allegóriájában, A gályarab fohászá-ban, a gályához lánczolt rabhoz hasonlítja