Evangélikus lyceum, Pozsony, 1899

19

nemzetét; ez a gályához nyűgzött rab panaszkodik, hogy ő a fenséges tengert nem élvezheti, neki a legnagyobb és legnagyobbszerű viharban is evezni kell, mert ha pihenni akar, ott áll a porkoláb korbácscsal; a magyarnemzet is a legnyomorultabb rabságban sínylődik s a szegény nemzet békén tűri ádáz ellensége rugdalásait, krisztusi türelemmel szenvedi el a kínos gyötrelmeket, a megaláztatást, a gúny- kaczajt. Fohászában nem kéri sorsa könnyebbűlését, erőt kér a kimondhatatlan gyötrelmeknek, a nyomorult rabságnak elviselésére, csak azért fohászkodik Istenéhez, hogy a boszú, a gyűlölet tüze örökké égjen szivében, hogy rabságát sohase felejtse el, mert e gyűlölet révén vissza fogja szerezni szabadságát. Valóban megható e fohász, melynek végső strófájában nemzete Istenben vetett hitének és önérzetének ád kifejezést költőnk e szavakkal:

„Oh Uram, hívlak a viharban titkosan!

Téged keres forró ajkimról a fohász;

Roskadnak térdeim, reám Indiám zuhan,

De nem csügged szivem, hitem nem tétováz.

Míg az Ítéletre elfősz hát Istenem:

Csak azt, hogg rab vagyok, ne hadd felejtenem!“

Sámsonban óva inti nemzetét, hogy a sok dicső bar ez után óvatos legyen: most csábító asszony ölelgeti, csalogatja keblére, de csókjában halált rejteget; ne hallgasson a csábításra, óvakodjék a ravasz hízelgőtől. Heródesben inti ezt a zsarnokot, hogy ,,ne keresse azt a kis gyermeket;“ hiába öletett le annyit, czélt nem ért; a megöltek lelkei mind megannyi árnyak kisértenek palotájában éjjelenként; ha tovább üldözi, evvel csak neki használ, az ő pályáját az isten szabta meg, már pedig

Gyarló ember keze S gonoszok álmai:

2;