Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2008-2009
Kozmáné Grünwald Éva: Hétpecsétes titok
rülvevő kiemelkedést okozott, viszont a nyomás által a hátoldal kisimult, és a pergamennel egy áthatolhatatlan sima felületet képezett. A 12. században elterjedt a függőpecsétek használata. Különös gondot kellett fordítani a függőpecsétek rögzítésére. Már II. András udvarában rendszeresítették azt a pecsétfelfüggesztő eljárást, hogy az oklevél alsó részén a pergament visszahajtották, ezzel elérték, hogy a nehéz függőpecsétet biztonságosan tartotta a dupla hártyaréteg, amelyet kis pergamencsíkkal, sodrott selyem-, kender-, lenvagy bőrzsinórral függesztettek fel. A függőpecsét oklevélre helyezése úgy történt, hogy a pergament megírása és díszítése után körbevágták, felhajtották az alját, az ún. plicát, a kettős hártyarészt általában két helyen átlyukasztották, a zsinórt a lyukakon átfűzték, majd megfelelő hosszúságúra vágva csomóba rögzítették. A csomó köré viaszból gyúrt pogácsát helyeztek, és az egészet képlékeny állapotban egy vagy két oldalról a tipáriummal megnyomták. A függőpecsét gyenge pontja az volt, hogy a pecsét megtámasztás hiányában könnyen sérült. Később a sérülések elkerülése végett fából, nemesfémből, elefánt- csontból stb. dekoratív vésett tokot készítettek úgy, hogy a kör alakú, dobozszerűén kiképzett tok alsó részébe rögzítették a pecsétnyomatot, és a fedelét rácsukták. A 16. században került használatba az ún. spanyolviasz, ami valószínűleg kínai eredetű. Egy 1563-ban megjelent, fűszerekről szóló könyvben Kínában gyártott gumilakkról tesznek említést, amelyet rudakban állítanak elő, és levelek lezárására használnak. Ugyanerre az eredetre utal a spanyolviasznak egy franciaországi Rousseau nevű kereskedő által történt állítólagos első alkalmazása is. Rousseau, miután Kelet-Indiában elvesztette vagyonát, visszatért hazájába és egy általa ismert kínai recept alapján hozzáfogott a spanyolviasz gyártásához, ami csakhamar igen népszerű lett. A találékony ember hamarosan ismét jelentős vagyonra tett szert. A spanyolviasz tulajdonképpen ugyanaz, mint a pecsétviasz. Az elnevezés pedig arra utal, hogy Spanyolország a nevezetes lelőhelye a finomabb pecsétviaszok vörös festékanyagának, a cinóbemek. A finomabb pecsétviaszok a következő anyagokból állnak: olvasztott sellak, kolofónium (gyanta), velencei terpentin, cinóber, terpentinolaj. Azért, hogy ne legyen könnyen csepegő, báriumszulfátot, krétát, kaolint stb. kevertek hozzá, és némelykor illatos balzsamolajokkal szagosították is. Létezett fekete spanyolviasz is, ennek színezéke a korom volt. A pecsétviasz 60 Celsius-fokon olvad jól, de nem szabad túlságosan csepegőnek lennie, mert ha túlhevítjük, felülete buborékos lesz, pedig tükörfényesnek kell lennie. A levélborítékot, ami angol találmány, 1820-ban hozták forgalomba. Azóta használnak a levelek lezárása mindinkább valamiféle ragasztóanyagot, de emellett - különösen Magyarországon - megmaradt a pecséttel való lezárás is. Viaszpecsétek a magyar postai szolgálatban A kincstári postahivatalok és postamesteri hivatalok számára a kiegyezés után már rendelet szabályozta, hogy a pecsétnyomót és a viaszpecsét rudat kizárólag az Országos Posta- és Távírdagazdászati Hivataltól, későbbi nevén a Posta Központi Anyaghivataltól vételezhették. Kétféle pecsétnyomó volt használatban, a hivatali és a zsákzáró pecsétnyomó. Mindkét pecsétnyomó kör alakú volt, de a zsákzáró nagyobb. A hivatali pecsétnyomó külalakja homorú vésetben középen az ország címerét, fölötte a magyar Szent Koronát ábrázolta, 113
