Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2005
Kovács Gergelyné: Utószó az Előszóhoz
Kovács Gergelyné Utószó az Előszóhoz A Hírközlési Múzeumi Alapítvány tizennegyedik évkönyvében utoljára adok számot az alapítvány és múzeumai munkájáról. 2005. december 2-án éppen 20 esztendeje volt, hogy beiktattak a Postamúzeum igazgatójává. Hála Istennek az ott jelen voltak mindnyájan jó egészségnek örvendenek, s így a 20. évfordulón újra együtt voltunk a múzeumban. 2005 októberében - betöltve a 48., majdnem elérve a munkaviszonyban töltött 49. évet - nyugállományba helyezésemet kértem. Ezzel az esztendővel lezárul életem alkotó korszaka. Véget érnek a robotos napok a hétről hétre menetrend szerint érkező új feladatokkal, a megoldásra váró, ám megoldhatatlannak tűnő ügyekkel való küszködések. De hiányozni fog a befejezett munka adta elégedettség, a közjó szolgálatának csak közösségben megélhető öröme és a közösen megült ünnepek derűje is. Befejeződött életem három nagy utazása az idegenforgalom, a természetvédelem és a muzeológia világában. Most a legnagyobbat kezdhetem el, azt, amelyről Márai Sándor így ír: „ Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanúságosabb találkozás. ” Ez segít majd számba venni, sikerült-e időtálló alkotást hagyni az utókorra, vagy erőnkből csak néhány fogyasztási cikkre futotta. Most nem a számvetés, hanem a búcsúzás és a köszönet ideje érkezett el. A búcsúzás szomorúsága és méltósága az egész esztendőt végigkísérte. Amikor júliusban a Benczur- házban összegyűltünk, hogy megemlékezzünk alapítványunk tizenötödik születésnapjáról és átadjuk a Honorarium Fidelitatis okleveleket az alapítványunknál 5, 10, 15 esztendőt ledolgozott munkatársaknak, a hűségről és a közösen végzett munkáról beszéltem. Jó érzésekkel mondhattam el, hogy mindaz, ami a hírközlés történeti emlékeinek muzeális megőrzésében az alapítványi lét másfél évtizede alatt történt, minden tekintetben korszakos jelentőségű. 15 évvel ezelőtt az alapítvány létforma olyan ismeretlen volt, mint 1520-ban Magellán hajósainak a tengerszoroson áthajózni a Csendesóceánra, miközben a Magellán-szorossal ellentétben az alapítványt háborgató szelek nem csak egy irányból fújtak! Ünnepségünk végén, búcsúzkodva és a változásokat óvatos szorongással váró kollegáim megnyugtatására, egy Illyés-verset idéztem: „Létezni, ez maga a szépség, Haladni, ez maga a hűség, Az ismereten új partok iránt Magellán tengerén. Kapitány! Vezényszót! Merre ezután ? A legnagyobb bátorság a remény. ” 5
