Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1996
Kovács Gergelyné: A reformkori magyar posta
fogattal és 2530 ember két hónapi munkájával el is végeztek. Az addig 3,5-4 méterre kiemelkedő gátak 7-8 méter magasságúra töltődtek, s 1788. március 1-én megindult rajtuk a Buda-Cegléd-Nagykőrös-Alpár-Csongrád-Szentes-Orosháza-Csaba-Gyula- Sarkad-Remete-Szalonta-Gyapjú-Nagyvárad postajárat, melynek Orosházától Kom- lós—Battonya-Arad felé elágazása volt. A tavaszi esőzések következtében azonban már áprilisban olyan állapotba került a gát, hogy a postai küldeményeket csak vízi úton lehetett Sarkadra juttatni. Ennek költségeit a város a postaprefektúrára, az a vármegyére hárította írván: ,A postamester nem tehet arról, hogy Gyula és Sarkad között a hidak és gátak nincsenek úgy helyrehozva, hogy azokon át a rendes posta áradáskor is lovon szállítható lenne. Azonban az említett hidak és gátak helyreállítása nemcsak Gyula város, hanem az egész vármegye kötelessége. így egészen helyes és jogos, hogy a kért díjazást - a kérelmező városnak - a vármegye kifizesse. ” A postaállomások, amelyek a postálkodás legfőbb színterei voltak, alapvetően a reformkorban is a királyi pátensekben meghatározott szabályok szerint működtek. A postaállomások, postaházak homlokzatukon az uralkodó postacímerével kivételes jogokat élveztek. Mentesek voltak a katonai beszállásolás alól, a postamesterek és alkalmazottjaik mindennemű adózástól és köztehertől, így a postalovakat sem lehetett közmunkára vagy előfogatra kirendelni. A postajáratok nem fizettek vám-, híd-, rév- és útpénzt. A postalovak számára megfelelő és az állomástól nem messze fekvő legelőt, ún. postaföldet kellett biztosítani. A postamesterségek jogállásukra nézve, a királyi adománylevelek alapján, lehettek örökös postamesterségek, amelyeket öröklési, átruházási és eladhatási joggal adományoztak. Lehettek kiváltságlevelekkel és csak öröklési joggal bíró postamesterségek, s végül a XVIII. század végén megjelentek a kinevezéssel adományozott postamesterségek, amelyek elvétele vagy megszüntetése esetén a postamester - lefoglalás és zálog alá nem vonható - megváltási összeget, végkielégítést kapott. A kisebb állomásokra inkább a megváltási jog nélküli élethosszig tartó kinevezések voltak jellemzőek, amelyeknek azonban 10 évi szolgálat után általában engedélyezték az átruházását. Kik lehettek postamesterek? Rendszerint jómódú helybeli birtokosok, gyakran főnemesek is, akik valamilyen formában részesei voltak a közigazgatásnak. Az alkalmasság feltételei közé, a megfelelő vagyoni állapoton túl, hozzátartozott az állammal szemben tanúsított szolgálatkészség, az aktivitás és a feddhetetlen erkölcs, valamint a latin és a német nyelv ismerete, hiszen a Magyar Királyi Helytartótanács hivatalos nyelve latin volt (kivéve II. József uralkodásának 6 esztendejét, 1784—1790 között, amikor a német nyelvű ügyintézést tették kötelezővé), a hivatali adminisztráció viszont német nyelvű. Az állammal szemben tanúsított szolgálatkészség döntő tényezőnek bizonyult, a török háborúkban hadi érdemeket szerzett, sebesült katonák közül sokan sikerrel pályáztak a postamesterségekre. Mint korábban írtuk, nem nemesek csak 1791-től tölthettek be postai tisztségeket, de akkor már 1789-től a postamestereket szolgálatuk ellátásának biztosítására, pénzbiztosíték letételére kötelezték. A postamesterségeket a helytartótanács még a reformkor végén is igyekezett főnemeseknek juttatni, így az 1840 novemberében megnyitott Győrt Székesfehérváron át Szekszárddal összekötő postaút postamesterei gróf Esterházy Miklós, báró Lusenszky Károly, gróf Zichy Károly, gróf Széchenyi Lajos és nemes Horváth Jó101
