Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1996
Kovács Gergelyné: A reformkori magyar posta
sokat, úgy az üzletszerűen fuvarozó magyar adófizetők is szabadon szállíthatják érvényes útlevéllel rendelkező utasaikat, lóváltás nélkül Ausztria területén. Ezt 1840. április 29-én királyi rendelet is megerősítette. A Magyar Királyi Helytartótanács saját hatáskörében 1838-ban lehetővé tette, hogy magyar nyelvű előterjesztéseket is lehessen küldeni a postaprefektúrákra, s amikor 1840-ben a törvényhatósági ügyek hivatalos nyelve magyarrá válik, belföldi forgalomban kötelezővé teszi a magyar nyelvű, külföldi, így ausztriai forgalomban a latin nyelvű postai vények használatát. Az 1830-as évek végén, a 40-es évek elején nemcsak a meglévő, több mint félszáz postaútvonalon sűrítik a járatokat, de új útvonalak is nyílnak. A gazdasági és kereskedelmi élet fellendülése egyre inkább igényelte, hogy a levélpostával kisebb csomagokat és pénzeslevelet is lehessen küldeni, mindazt, amely az osztrák kocsiposta kizárólagos joga volt. A helytartótanács, ha hosszas huzakodás után is, de elérte, hogy azokon az útvonalakon, igaz, hogy a feladó felelősségére, s mindössze a legközelebbi kocsiposta állomásig, de felvegyenek és továbbíthassanak csomag- és pénzküldeményeket is. Az osztrák kocsiposta, miután Magyarországon 1844- ben mind a közigazgatásban, mind a törvénykezésben a magyar nyelv lett hivatalos, 1845-ben áttért a német-magyar, két nyelvű vények használatára, a belföldre szólókat magyarul, a külföldre menőket németül töltötte ki. A reformkor idején a postajog változásai, a Magyar Királyi Helytartótanács igazgatása egy lassan fejlődő postahálózatra terjedt ki. Megközelítőleg 100 esztendő fejlődését mutatják az 1749 és 1837. évi adatok. A magyar királyság területén (Erdély nélkül), de a Horvát- és Szlavónországokkal 1749-ben 10 postajáratot és 165 posta- állomást tartottak számon, míg 1837-ben 60 járatot és 402 postahivatalt. Igazgatásukkal a helytartótanács 1819-ig nyolc (Buda, Pozsony, Kassa, Temesvár, Zimony, Kőszeg, Varasd, Eszék), majd Kőszeg és Zimony megszüntetésével hat postaprefek- túrát bízott meg. A prefektúrák élén a prefektusok álltak, a központ által kinevezett ellenőrökkel (contraagens), postatisztekkel (offizialis), járulnokokkal (accessista), gyakornokokkal (practicant), valamint levélhordókkal (tabellarius). 1818-ban a fent felsorolt prefektúrák személyzete 8 prefektusból, 11 ellenőrből, 25 postatisztből, 9 járulnokból, 12 gyakornokból és 11 levélhordóból állt. Ők fizetési osztályokba sorolt állami alkalmazottak voltak, szerény jövedelmüket (postatiszteké évi 250-300 forint volt) a különféle illetékek (csomagolási, kézbesítési, értékesítési, feladási vevénydíj stb.) nem ritkán két-, háromszorosára növelték. A prefektúrák, bár egyben főpostahivatalok voltak, elsősorban az igazgatási teendőket látták el, ők gondoskodtak a több vármegyét magukba foglaló területükön a posta- utak, állomások felállításáról, az ott működő postamesterek irányításáról és ellenőrzéséről. A helytartótanács utasításai, a végrehajtásra kötelezett vármegyék vitái és viszályai között, igyekeztek jól működtetni a postákat. Nem volt könnyű dolguk. A Békés vármegyei postautak szervezését 1787-ben kezdte meg a területileg illetékes temesvári postaprefektus. Mivel Gyula és Sarkad között az utat csak a Fekete Körös gátján lehetett vezetni, előírta a gát nagyjavítását, erősítését, amelyet 1787 kora őszén 546 100
