Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1992
Bán Ferenc: A távközlési áramellátás kezdeti kialakulása
A távközlési áramellátás kezdeti kialakulása A táviratozó, telefonáló, rádiót hallgató vagy akár televíziót néző nem gondol arra, hogy e szolgáltatásokat nyújtó berendezések megfelelő működtetéséhez szigorú - műszaki és biztonságtechnikai - feltételeket kielégítő villamosenergiaellátás szükséges. Ezek között legfontosabb a különböző áramnemek szerinti teljesítmény- és tápfeszültség igények kielégítése valamint ezek folyamatosságának a biztosítása. A távközlési áramellátás kezdete a mai Magyarország területén az 1850-ben Pesten a Károly kaszárnyában (a jelenlegi a Fővárosi Önkormányzat épületében Bp. Városház u. 9-11 alatt) létesített első távíróközpont üzembehelyezésétől számítható. Ebben az időben, sőt 1881-ben a budapesti Fürdő (jelenleg József Attila) utcai első telefon- központ bekapcsolásakor a napjainkban természetes létszükségletet jelentő villamosenergia még nem létezett. Gyakorlati célra csak egyenáramot szolgáltató galván áramforrások voltak alkalmazhatók. A telefon esetében a csengetéshez szükséges váltakozó irányú áramot pl. külön galvántelepről táplált ingás szerkezetű sarkváltóval, kézzel vagy vízmotorral (csapból kifolyó vízzel) forgatott induktorral állították elő. A korabeli távíró központok áramellátására Meidinger1 majd Dániell1 2 elemeket-, míg a telefonközpontok részére Leclanché3 elemeket alkalmaztak. Legjobban a Leclanché típus terjedt el mivel kellemetlen gázt nem termelt, magasabb volt az elemfeszültsége és mert a depolarizáló anyaga olcsó volt. Ez utóbbi változat évi szükséglete4 1889-ben 350 db volt. A galván áramforrások szerepe évtizedekig megmaradt, sőt a Leclanché korszerűsített változatát mint szárazelemeket még ma is alkalmazzák. Ezekkel kapcsolatban a fogyasztói vezetékek kiépítésén és az elemek telepítésén túl a feladat mindössze az elektrokémiai folyamat fennmaradását biztosító anyagok cseréjére ill. pótlására korlátozódott. Az áramellátás feladata és jelentősége a távközlés fejlődésével-, mennyiségi és minőségi igényével lépést tartva az újabb áramtermelő ill. átalakító berendezések (dinamó, akkumulátor, transzformátor, higanygőzegyenirányító, szabályozási eszközök) feltalálását és alkalmazhatóságát követően fokozatosan kibővült. A feladatokat illetően mindenkor döntő volt annak a megállapítása - különösen a közcélú villamosítás kezdetén -, hogy az adott létesítmény mint fogyasztó milyen jel1. Elemfeszültsége: 1,1 V; elektródái pozitív: rézlemez, negatív: horgany; depolarizátora: tömény rézgálic; elektrolitja: magnéziumszulfát (keserűsó oldat). 2. Elemfeszültsége: 1 V; elektródái pozitív: rézlemez, negatív: horgany; depolarizátora; tömény rézgálic; elektrolitja: kénsav. 3. Elemfeszültség: 1,5 V; elektródái pozitív: szénrúd, negatív: horgany; depolarizátora: mangándio- xid (bamakő; elektrolitja: ammóniumhidrcodd (szalmiáksó). 4. Baross Gábor 1889. évi 30.752. sz. miniszteri rendeletére kiadott ajánlati felhívás adatai szerint. 91
