Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1991
Postamúzeum - A Telefónia Múzeum története
Az előfizetők számának növekedésével az azonos irányban kiépített nagy számú áramkör közötti mágneses csatolás olyan mérvű áthallást okozott, hogy a beszélgetések érthetetlenné váltak. Az áthallást okozó indukció megszüntetésére eleinte a közös támszerkezeteken haladó vezetékekkel párhuzamosan vastagabb rézhuzalt feszítettek ki, több helyen földelve aszimmetrikus áramköröket létrehozva. A módszer azonban nem volt hatásos. A tarthatatlanná vált áthallás jelenségét csak a kétvezetékes szimmetrikus hálózati rendszer kiépítése szüntette meg, amelyet a hálózatok állami tulaj- donbavételét követően 1897-ben kezdték kiépíteni. Ekkor tértek át az 1,5 mm átmérőjű bronzhuzalok alkalmazására. Ebben az időben már alkalmaztak földalatti kábeleket is. Először 1890-ben az Egyesült Államokban. 1898-ban Kolossváry Endre műszaki tanácsos, későbbi államtitkár helyettes javaslatára megépült Budapest első 2750 m hosszúságú tömbcsatorna vonala, amely különböző: 3, 7, 13 nyílásszámú, előregyártott elemekből, ún. tömbökből és 30 aknából állt. A csatorna elemek és az aknák betonból készültek, amelyekbe 1899-ben 208 x 2/0,8 egységű ólomburkolatű, papírszigetelésű, rézerű kábeleket húztak. 1900-tól páncélos kábeleket is alkalmaztak, ezeket tömbcsatorna nélkül fektették a földbe. A földalatti kábelekkel a hazai távbeszélőhálózatban vegyes építési rendszer alakult ki. A vegyes építési rendszerben a központból nem légvezetékek, hanem különböző érpárszámú törzskábelek indulnak ki, amik valamely nagyobb előfizetői körzet súlypontjában kábelelosztó végelzárókban végződnek, és biztosítékrendszeren át csatlakoznak az előfizetőkhöz továbbmenő légvezetékekhez. A városok nagy állomásszámú belső kerületeiben a vegyes rendszer légvezetékes előfizetői leágazásait csak nagy nehézségekkel tudták elhelyezni. Ezeken a helyeken a légvezetékek teljes kiküszöbölésével új, tisztán földalatti kábeles építési rendszert kellett bevezetni. A hálózatok fejlődésében jelentős találmány fűződik a Monarchiából származó amerikai egyetemi tanár, Pupin Mihály nevéhez. Felfedezte, hogy a beszédáramok csillapítását az áramkör önindukciójának mesterséges növelésével csökkenteni lehet, a vezeték egyes pontjain egymástól egyforma távolságban elhelyezett azonos méretű önindukciós csévékkel. Pupin csévékkel az első világháború kitörése előtti években az 1897-ben kiépített Budapest - Berlin közötti légvezetékes összeköttetést szerelték fel. A városi légvezetékeket a földalatti kábelek fokozatosan és több évtized alatt váltották fel. Ezt jól mutatják az 1988 esztendei statisztikai adatok is. A helyi hálózatokban a kábelen futó erek együttes hosszúsága 5.958.318 km, a légvezetékeké 21.954 km. Arányuk 27:1 a kábelek javára, míg a helyközi hálózatokban 7:1 arányt képvisel. A hálózat építési, szerelési technológiában jelentősebb fejlődést a hatvanas évek hoztak, amikor az alépítményi hálózatok betonról PVC műanyagcsövekre változtak. Az ólomköpenyű kábeleket a hetvenes években váltották fel a polietilén műanyag köpenyű és érszigetelésű vazelin térkitöltésű ún. QV kábelek. Nagyobb áramkörszámú helyközi összeköttetésekben időközben megjelentek a többcsatornás, vivőfrekvenciás rendszerek, amikhez a hagyományos vezetékpár már nem volt használható, különleges megoldásra volt szükség. E célra alakították ki a koaxiális kábelt, amelyben az egyik vezeték tulajdonképpen a másikat magába foglaló cső. Hazánkban elsőként Győr és Budapest között 1969-ben fektettek le koaxiális távkábelt. (Az első a világon 1936-ban London és Birmingham között). A többcsatornás vivőfrekvenciás rendszerek hálózataként a 2, 4 és 6 csöves koaxiális kábeleket alkalmaz72
