Postamúzeumi évkönyv, 1989

Tanulmányok - Heckenast Gábor: A Magyar Rádió stúdiójának története

zik, akik közül néhányat még e sorok írójának is alkalma volt személyesen megismerni és velük együtt dolgozni.

Az ún. erősítőben négy főerősítő volt — természetesen elektroncsöves berendezések — amelyek akkumulátorról kapták a fűtőfeszültséget, az anódfeszültséget azonban forgó gépek állították elő. Ez a centrális rendszer, amelyben az erősítők a stúdiótól távol és elszigetelten voltak elhelyezve, az akkori technika mellett természetes volt, de a műsorlebonyolítás szempontjából meglehetősen sok nehézséggel járt. Akkoriban még nem létezett használható hangrögzítési eljárás, így — a hanglemez műsorokat leszámítva — minden adás élő volt.

3. ábra. Az erősítő részlete.

Itt, az erősítőben kellett ügyelni a dinamikahatárok betartására, a keverésre, a stúdiók vagy külső helyszínek váltására, kapcsolására, s mindezt úgy, hogy közvetlen kapcsolat a stúdióval nem volt, csupán a „megfigyelő”-ben tartózkodó rendezővel lehetett jelzésekkel vagy telefonon kommunikálni. Ezt a tevékenységet a „m.kir. posta műszaki tisztviselői” látták el. Álljon itt a „kezdő csapat” névsora is: Burján Mihály, Lehota. Ferenc, Fábián József, Gavalik Ede, Vajnovits Vilmos, Bedi István. Érdekes, hogy míg a stúdióban általában egy mikrofonnal dolgoztak, tehát egy-egy produkción belül nem „kevertek”, addig a külső közvetítéseknél már 1927 óta alkalmaztak keverőerősítőket, s például 1929-ben az Állatkertből 13 mikrofonnal közvetítettek. A „gramafon” műsorokhoz 1927 vége óta alkalmazták a pick-up-ot, az elektromos hangszedőt, addig a tölcséres gramofon elé helyezett mikrofonon átjutott a zene az adóra.

Bár az új stúdióépület felavatásakor sokan úgy gondolták, hogy a stúdiógondok leg5