Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 47-es doboz
jifiiiu a í, u»c vuxt u/; CIUU, U lolyo, a felhők, az élet! És most mindennek vége legyen? Izmai egész testén megfeszültek, egy hajszál választotta el csupán attól, hogy kitörjön belőle az élni akarás nyílt, véres, haragos lázadása, de akkor eszébe jutott a Nagy Vadász, a ki a fehér elefánton ülve, markában tartja a világot és lehajtotta a fejét megszégyenültem A Nagy Vadász, a ki az erdőt, a vadat, a halat adja. Legyen meg az Ö akarata. Mikor a varaguán főpap a harmadik napon felbontotta a Domenico testét, akkor látta csak a barát nagy csodálkozással, hogy ő milyen rettenetesen beteg ember lehetett. A szivének sem volt semmi szív formája, a mája pedig csupa rongy és cafat. A főpap kissé megfüstölte a rongyos húscafatokat a mangófagalvakból rakott tűz felett, azután a kezében tartott aranytálról egyenként nyújtotta Tamaga felé, a ki behunyt szemmel, nyitott szájjal ült a virágokkal ékített trónuson és irtózatosan reszketett. A Domenico lelke felrebbent egy faágra és elfordította a tekintetét. A mikor aztán ni'gvsokára visszanézett, a főpap kezében üres volt az aranytál, Tamaga pedig a földön feküdt, mereven elnyujtózva. mint egy halott. A varaguánok a felszított mangófa- tüz körül hangos rikoltozással. kurjongatva járták a vagamba táncok A barát lelkének nem volt már itt semmi keresnivalója, elindult hát szépen, lassan, mint a hogy szerény hívőhöz illik, a pokol . kapuja felé. Nem tudott magáról tulajdonigy hát mit volt mit tennie, szivében végtelen hálával a megbocsátó Ur iránt, útnak indult a mennyország felé. A mint közeledett a mennyei fényesség felé, egyre jobban csodálkozott azon, hogy a mennyországnak nincsenek sehol határai. Nincsenek falai, nem vigyáznak a kapuknál sisakos, alabárdos angyalok, csak egyre növekszik a béke és a fényesség egész addig az átható örök világosságig, a melynek közepén az Úridén trónol kiválasztott szentjei körében. A mikor odaért Domenico, még csali megnövekedett a csodálkozása Azt hitte ő, hogy az Ur trónusa körül viszont fogja látni azokat a szép, egyházi ornátusokba, pompásnál-pompásabb ruhákba öhözött szenteket, azokat az ég felé tekintő gyönyörű kezű mártírokat, apostolokat, a kiket a képes bibliák lapjairól és az oltárok szentképeiről oly jól ismert, de bizony az Ur közeiében nem ilyen szép szentek sorakoztak. Voltak közöttük persze ilyenek is bőven, meg is ismerte könnyen Szent Andrást, Szent Rókust, Szent Erzsébetet, de azonfelül ott látott egy sereg olyan fajtát, a melyről soha se hitte volna, hogy valamikor is ide kerülhetnek. Volt ott a szentek között szerecsen, indián, kínai, eszkimó* de még zsidó és mohamedán is. No ezek bizonyára kikeresztelkedtek, vagy még az Ur születése előtti időből valók. — vigasztalta magát Domenico — azután leborult az Isten zsámolya előtt: Üd- vözlégy Uram! És bocsásd meg a bűneit a Te alázatos szolgádnak! Én válaszolt az Ur az ő végtelen jóságit
