Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 47-es doboz
Ef iélj hm fái alá helyezik am it irőkaí, iaa fisszamaradásra bírják a * .öltözőkéi Mit olvasott Se! Resnéwjfik Sámtíor SséV.elym arhaiyent — A NÉF tudósítójától — A Nép kolozsvári híradása nyomán megemlékezett arról a kulturbotrány- ról, amit a székelyudvarhelyi irodalmi estéllyel kapcsolatosan az oláh önkény az ott szereplő magyar Írókkal elkövetett. Az irodalmi estélyen szerepelt Reményik Sándor, kinek költeményein végig vonul Erdély magyar szivének kínzó fájdalma, Tompa László a szentimentális verselő; Berde Mária, akinek költeményeiben az erdélyi magyar lalu panasza tör fel és még többen az újabb költők sorából, akik a nagy számban egybegyült közönség előtt saját költeményeiket olvasták fel, tényleg inkább azokat, melyeket a «régi jó világban» már átbocsátóit a közforgalomnak a sovén oláh cenzúra. Az estély után következett a tetemre hívás. A megbántott oláh nemzet egyik asszisztense : a székelyudvarhelyi siguráncia főnöke nagy veszedelmet látott a felolvasott kőkeményekben és reásütvén a magyar írókra a magyar irredentizmus tényét, letartóztatta és tényleg vád alá helyeztette : Beményiket, Tompa Lászlót és Berde Máriát, utalva őket a székelyudvarheiyi román ügyészség utján a kolozsvári hadbíróság közismert eljárása alá. Mi már jól ismerjük a székelyföldi oláh közigazgatási hatóságok eljárásait. Jói tudjuk, hogy nemcsak a közművelődési, de a gazdasági társadalmi szervezetek sem mozoghatnak. A népjóléti magyar mozgalmak a bolseviz- mus ördögi vádjába fulasztatnak egykettőre. Nem szabad a magyarnak az irgalmasságot se gyakorolnia szervezettséggel, mert jaj annak, aki szót mer emelni. A hires székelyudvarhelyi irodalmi estélynek egyik corpus delictije szerkesztőségünkbe’beérkezett. Itt vannak és közreadjuk Reményüknek verseit, hadd tegyék fel pápaszemeset a v.lág- birák és valahogyan okoskodjak ki belőle a hírhedt magyar irredentizmust, amivel a költőt vádolják es hadi- törvényszék elé állították. Az otthon maradottak szomorú vallomása: az erdélyi magyarság hitvallása. Olvassuk csak: Borostyán Vallomás átok nevében, akik itt maradnak velem Erre mifelénk azt mondják: Borostyán. Mint gyermek, én is ezt a szót taynllnm. Azután elfelediem dallamát És azt mondottam: Orgonavirág S most megtanulom újra: porba hulltam Mert egy a két szó: egy — és mégsem egy. Olt túl azt mondják: Orgonavirág, A: egész csak egy árnyalat-különbség. Mint testvérek, hogy borús kedvük töltsék: Mi lessük egymás zengő afakát. Ott túl azt mondták: Orgonavirág„ Erre mifelénk azt mondják: Borostyán És Erdély lelke csillan meg e szóban, Mint egy darabka mennybolt tiszta tóban S reszket mini fshn szent lelke az ostyám Erre mifelénk azt mondják: Borostyán. Mi ismerjük a messzehuzó vágyai, Amely ragad a nyíló orgonához. Lelkünk mégis a borostyánnak áldó: így szeretjük a testvér-orgonákat. Hát van ebben a sajgó költeményben egy árva szó az irredentizmus szitásáról? Avagy az oláh törvény embere szerint a költőnek már szülőföldjét sem szabad szeretnie és megénekelnie. Az, hogy porba liulltan énekel az erdélyi magyar költő, — az nem a költőnek a bűne, hanem annak, aki őt porba sújtotta és ott fogva tartja. Addig, ruig a trianoni szerződés gúzsa ott kárhozik az erdélyi magyarok lelkén, a költő, á nép lelkiéletének csalhatatlan húrja, máskép nem képes a lant idegeit hangolni, mint ahogy nyomorult helyzete diktálja. És hogy az erdélyi magyarság soha nem fogja elszakított magyar testvéreit feledni — az épp oly bizonyos, amilyen bizonyos volt a romániai állandó és lappangva égetett irredentizmus, minek kivétel nélkül áldozott minden erdélyi oláh, főkép azok, akik nem szégyenlették a magyar haza emlőin növeszteni meg és kiköszörülni az anyagyilkos fegyvereket. De vak, aki nem érzi és látja, hogy a költő hová céloz e szép lendületű költeményével. Oda, amit teljes határozottsággal fejez ki a következő, a inár előbb közölt vers után közvetlen felolvasott költemény: ••.<&>■ , Bene» a havas,",. Benéz a havas kéken Kolozsvárra, A nagypiacról tisztán látható. Amint a Monostor-utat bezárja. Most úgy érzem: ott vége a világnak. Azokra, kik rám túl a hegyen várnak, Úgy gondolok, mint mesés másvilágra. Benéz a havas kiken Kolozsvárra, öreg fején megmozdul már a hó, Tövében vadul árad a Szamos, A Szamos, ez az egyetlen folyó. A Szamos, ez a megfordított Léthe ■. Mondják, ki belekóstolt a vizébe, Az jelejteni nem tud sohase», Túl a gyalui havas hegyeken, Hiszen — kékek a budai hegyek, Kékek s lilák is tán, ha jő az alkony, De nincsen mégsem olyan alkonyat Sehol a földön, mint a Szamosparton. i> ez nem elég, hogy idehaza tartsonf / A legteljesebb világossággal, amit képes megérteni egy apró gyerek is, mondja a költő, hogy ne mozduljon a magyar Erdély bércei közül. Maradjon ott a Szamos, a Maros, az Olt mentében és féltve őrizze ősei vérétől ázott rögét, mi szent örökség gyanánt maradott reá. Kinek volna a magasztos intelmek hintésének kötelessége, ha nem a nép költőjének. Ámde Erdélyben többé nem szabad szót emelni azért, hogy maradjon a magyar az ő helyén. Ezt nem szabad hirdetni, mert aki ezt meri cselekedni, az irredentista, az bolsevista ... az a nagy Oiáhország ellen emeli fel szavát és úgy látszik, az állam épségét veszélyezteti — oláh értelemben. A történeti hűség kedvéért közreadjuk a harmadsorban felolvasott verset is, melynek miatta Reményiket vád aiá helyezte az oláh önkény. Olvasására úgy megszorítja sziveinket az erdélyi magyarság szomorú sorsa, hogy a könnyek sürü záporban omlanak alá. Mi megértjük... az oláh nem érti.. . nem is akarja érteni... Kisasszonynapja március havában Újra indul a sok nehéz ,vonat; Újra lobog a bucsukeszkenö: Egyetlen zászlónk — ami megmaradt Újra indul a sok nehéz vonat; Es a sínét, a szörnyű vaserek. Amiken át a vérünk elszivárog, Komoran döngenek. Újra lobog a bucsukeszkenö; A Fellegvár beh szivszakadva nézt S beh némán nézi a Felek-tetS, Újra lobog a bucsukeszkenö. Kisasszonynapja márciusba tévedt. Nézzétek e tavasszal búcsúzó, őszi fészkét elhagyó fecskenépet. Kisasszonynapja márciusba tévedt. Mint Pákainé drága fiait, Ok se tudják, hogy melyiket szeressék; A szabadságát ott, vagy a házát ittf ■.. Mint Pókainé drága fiait. És aztán mégis indul a vonat És mégis leng a bucsukeszkenö: Egyetlen zászlónk, ami megmaradt. Itt van a Reményik bűne. Nyíltan kitárjuk és bemutatjuk az ántánt bíróságának, mely a nemzetiségi kisebbségek fölött gyakorolja a patronátusi jogokat. Hadd lássa és értse. Hadd tudja és percig se tévessze szem elől, hogy Erdélyben a székelyek rablánca csörög és nem mi, hanem ezen reávert rabláncok csörgése zavarja Európa nyugalmát. Keljen fel már az a népliga és menjen le Erdélybe és igyekezzék megnyitani a gazdasági, szociális, irodalom kultúrái elnyomatás zsilipjeit.
