Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 47-es doboz
% K 1 Jr HÍREK Petőfi 'Almait, melyek kevéssel halála után a leg- ízoroorubb temetőbe bujdostak el, hogy vir- rasztván virrasszák az örök magyar _ reménységet, olyan illatosán őrizte meg az idő, mintha az elmúlt száz esztendő alatt, minden emlékezés a segesvári csatatéren pihent volna meg. Úgy jött, a diadal zengő robajával és úgy ment el a vérrel megszentelt élet hősi elmúlásával. mint előtte és utánna senki. A vágyai, amelyek mindig esillagutakon rohanták, a végtelen kapuit döngették, a hite olyan elapad- haiatlan forrásból táplálkozó lánggal égett, hogy ott, ameddig az emberi képzelet elért, láthatatlan kezek még az elsülyedt kripták gyetyáit is felgyújtották. Neki a csönd dörgött és az égzengés csak lágy furulyaszó volt. Virágos kertben vihar zúgását hallotta, hegytetők kopár szikláin a völgy sóhajtott föl hozzá. Ámor karddal kezében lopod?,kodott a háta mögé és a szabadság dalát farkasok ordították bele a fergeteges, téli éjszakába. Legalább annyira magyar volt, mint »menynyire költőnek született és költő a küldetésnek mindazzal az emberfölötti terhével, mint amennyire fájdalma« dicsőség magyarnak lenni. Ezzel a két sötét és szent égi ajándékkal indult «1, hogy megváltson egy világot - és megszépítette a gondolatot, amely a mind- annyiunké volt és maiad, ameddig az ő emléke és a magyar jövendőbe vetett hit éL Amit akart, ami életének egyetlen, mindent betöltő szárnyaló kiáltása, volt, azzal keserű fajtája medréből kicsapott életereje szakgatta a . felvegekig érő gátakat. Maga volt, az őstelevénybe hullott mag és a hatalma? tölgy, a szó és a tett, az ut és a, cél és a szerelemben és a szabadságban, amelyért odaadta volna és amelyért feláldozta életét, mindig önmagát kereste és lángolta_ fajtája olyan sürü és mámoros vérehullajtásával, mintha minden gondolatot, amely szivétől elszakadt, ezzel a pecséttel akart volna lezárni n késői időknek. Amikor szereteti, egy nemzet képzelt gyászának a ravatal a előtt térdelt s amikor a szabadságról lázadozott, egy végtelen pályán lovarohanó meteor zúgásával és fényével töltötte be a csendet, A virág, amelyet letépett, ! lávából ; 'nőtt ki és dala megrázta az erdők í üstökét. Lábai hegyok ormán feszültek meg, tekintete és szive a végtelen alatt döngetett és mégis mindig a földob járt, egyetlen mezőn, ahol ifjúságát töltötte, a hegyek alatt, amelyek a négy folyam völgyeit övezték, a rögökön, amelyet magyar remények hullása, magyar lefogások elhanyatlása, magyar vér szentéit m»g, hogy magyar, szerit és Petőfi öröké maradjon s.z idők végeztéig. _ , \ És ezzel maga volt az nt és maga volt a céh amelyért holnap, százesztendő után, a seges? vári csatatérről erre üzeni imádságát Petőfit Sándor magyarsága.
