Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 47-es doboz
Vasárnap „Császári katas Kanner bécsi publicista a monarchiát okolja húszéves büníajstroma — Jidatok, melyek el A háború második felében és a forradalmak idején nagy vitája volt annak, hogy „ki akarta, ■— * ki idézte fel a világháborút Az entente természetesen a központi hatalmakat okolta a háború kitöréséért. Nála ez üzleti fogás volt, mert igy jogcímet és törvényesen hangzó frázisokat tálalt áhhoz, hogy a központi hatalmakat, mint a „világ bűnöseit“ a legkeményebben megbüntesse. Vagyis: hogy az általa hirdetett „annexio és kárpótlás nélküli béke“ helyett — leigázzon, szétdaraboljon és kizsákmányoljon minket. Mindezt nem tehette volna meg, vagy legalább is nem ilyen egyszerűen, ha jól szervezett sajtópropagandájával nem háritják ránk a háború ódiumát. Az entente-nál tehát érthető, ha ezt a kérdést a maga javára akarta eldönteni. Voltak azonban a központi hatalmak oldalán is sokan, akik saját véreiket, az 1914-es német és osztrák-magyar kormányokat okolták a háború kitöréséért. Am ezeknek az állásfoglalása is érthetővé — ha nem is megbocsátha- tóvá — válik abban a pillanatban, ámint megnézzük, hogy kik azok, akik saját népükkel szemben az ellenfél fegyvertárából kértek kölcsön mérgezett nyilakat. Hidegre tett diplomatákat, fakciózus ellenzéki vezéreket látunk felvonulni, axik mindig mindenben kellemetlenkedni akartak a mindenkori kormányoknak és kielégitetlen politikai nagyságokat, meg naiv, vagy rosszhiszemű pacifistákat, akik rövidlátásból vagy — üzletből adtak lovat ellenségeink alá és gyöngítették „önbeismcrésekkei1“ diplomáciai küzdelmeinket. Károlyiék ügyetlensége Magyarországon ennek a kérdésnek nem tölt se irodalma, se vitája Magyarországon általában semmiféle komoly kérdésnek nincs vitája. Itt csak pártpolitikai campag ue-ök vannak, s ebben a minőségben vetődött felszínre ez a probléma is. Először Károlyi Mihályék rángatták elő. Az ő jelszavuk az „entente barátság“ volt, s szánalmas politikai tudatlanságukban azt hitték, hogy ez a ■barátság a másik oldalon is ki fog alakulni, ha megtérő bűnösöknek valljuk magunkat, s a háború fel idézőjének a — Tisza-kormám i. Az entente — s főlegakis- eníente — köszönettel fogadta ezt a magyarságra nézve oly terhelő vallomást. Köszönettel, de nem hálával. Sőt, az ország feldarabc1 ásónak egyik legsúlyosabb indolm ép az volt, hogy nem szabad n háborút előkészítő magyar imperializmust régi erejében meghagyni. Károlyiék kudarca e kérdésben annyira nyilvánvalóvá lett, hogy már ők maguk megkezdték az átnyergelést: a háború okát az osztrákokra tolták, s ezzel az önmegalázkodás második korszakát nyitották meg. „Mi nem ’ akartuk a háborút“ — „a magyarok csak az osztrákok kényszerítésére harcoltak“ . . , hangzott — és senkinek sem jutott eszébe., hogy az ilyen jelszavakkal meggyalázzál: sok százezer halottunkat, akik azért harcoltak, azért szén- ■■ védték, azért haltak meg, hogy az országot szét ne darabolják, hogy be következzék az, ami bekövetkezett. Szerbiát is legyőzték annak idején. Földjét leigázták, hadseregét elűzték, — mégis, egyetlen szerb embernek sem jutott eszébe mesite- getődzni, bürbocsánatot kérni, saját fajtáját és országát hibáztatni. És lehetetlen megható- dottság nélkül visszaemlékezni arra a komor méltóságra, amellyel a szerb nén a vereséget, a legyőzetést, a halált fog., dta. Kár, hogy mi nem tudtunk hasonlóan viselkedni. Kár, hogy nálunk még ma is több e kérdésben a hangulatkeltő jelszó, mint a tudományos ténymegállapítás. Ezért idáig hozzászólni sem igen leh-tett e kérdéshez, melyről a közönségben csak impress«! ók maradtak meg, adatok isme rete r.élküL ! Most azonban itt fekszik előttünk egy könyv, Heinrich Kanner izgalmasan érdekes könyve, a „Kaiserliche Katastrophen Politik“. Igaz, hogy német könyv és osztrák iró irta, de ezzel a kérdéssel foglalkozik, a mi szerepűnket vizsgálja egyéni élmények összefoglalásával és az oknyomozó történelem módszereivel. Lehetetlen tehát e könyv ismertetése kapcsán, — és ennek adatai alapján 1— nem megállapítani végre azokat a helyes irányelveket és álláspontot, amelyet a magyar közvéleménynek előbb- utóbb el kell foglalnia e kérdésben. Akkor is, ha er. az álláspont ma még csak egy újságíró szerény különvéleménye. Kálnokytól—Jtehren* halig Kanner, aki a bécsi diplomáciának húsz év 5ta. egyedüli, de állandó ellenzéke volt az osztrák sajtóban, igen nagy gonddal és szándéko-
