Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz
IX. ÉVFOLYAM. 1873. Megjelen minden vasárnap. 40. SZÁM. Kiadó-hivatal: PEST, bálvány-utcza 9. BUDAPEST, OKT, 5. Évenként díszes jutalomképekkel. — Előfizetést díj: Negyedévre 2 frt. 50 kr. — Félévre 5 frt. — Egész évre 10 frt. — Évenként diszes jutalomképekkel. Tartalom : Abonyi Lajos. (Képpel.) — Ne feddjetek. (Költemény.) — Davidson Józsua igaz története. — Retski Bandi bátyánkról. — Kihalgattatás a Vatikánban. (Képpel.) — Fóváiosi tárczalevél. — Japáni «zinház. (Képpel.) — Rajzok az oláh népéletböl. — A kutyapeczér-intézet Philadelphiában, (Képekkel.) — Különfélék. — Szótalány. — Sakkfeladvány. — Szerkesztői üzenetek. Abonyi Lajos. AGY HARMINCZ éve most, hogy báró Jósika Miklós „Abafi“ czimű regénye megjelent. Roppant volt a hatás, melyet ama regény szült s csak a később keletű „Falu jegyzője“ által okozott benyomás volt nagyobb nála. Jósika regénye azonban, jóllehet meséjének érdekes volta feszültségben tartá a kedélyeket, leginkább a n é p é 1 e t rajzolata által hóditott, mely tán először részesült elsőrendű regényíró részéről szélesebb s élénkebb ecsetelésben. A „falusi lak“, az idézett regény első fejezete, a falusi életnek jóízű, németalföldi stylben tartott, szeretetteljes ecsetelése ragadá el az akkor még csekély számú olvasóközönséget s nem tudtak eltelni azon gyönyörrel, melyet a szegényes székelylaknak szegről-végről való hűséges festése nyújtott. Milyen igazán volt feltüntetve a szurtos konyha, a tornyoságy, a tuli- pántos láda s az ól ajtaját nagyröíTenve, éhesen feszegető sertés, a kajla háztető s egyéb része-foka a szerény portának. De a gazda, aki lakta, s a szomszédos vár ura, a paraszt és nemes, a polgár és pap mind egy nyelven beszéltek, még pedig némileg diszes, akadémikus nyelven, mint ahogy hétköznap nem is szokás. A magyar alakokban nem lüktetett a közvetlenség, szavaikban keresettség volt s a falusi lakon nem magyaros szellő hajtott át, hanem azon skót borongás, mely Walter Scott regényeiből — s ezek félreismerhetlen mintáit képezik Jósikának — származott bele a magyar iró leírásaiba is. A „Falu jegyzője“ szintén, sőt kát exochén magyar életet föstött, kivált politikai, de jórészt társadalmi tekintetben is ; hiszen azon alakok, melyeket a „Viola“ czimü népszínműben látunk néha vasárnapján, valóságos vér a mi vérünkből s azon jelenetek, melyeket a lángelméjü szerző müvéből vitt a színpadra Szigeti József, 48 előtt akármelyik faluban eshettek volna meg. De bármily igaz volt is akkori életünk rajza, a nyelv itt sem volt az, melyet tőbül metszett magyarnak nevezhetünk — nem volt vér a mi vérünkből. Azt a nekünk oly édes zamatot nélkülöztük az előadásban, mely előkelősége által nem bírta fölmelegiteni a sziveket. A lantos költészetben azonban már akkortájt kezdtek fölzendülni Petőfi dalai, melyeknek hangja mintha az elitéit Csokonai kobzából kelt volna újabb, diadalmas szárnyalásra. Végre jött Jókai s csak ő neki jutott a magyaros regény-styl megalkotása. Nála nemcsak a táj volt magyar, de magyar volt alakjainak minden porczikája. Minden leírása ragyogott az eredeti, meleg színezéstől s táguló szívvel, gyönyörteljesen szívtuk magunkba azt a tőbül metszett magyar nyelvet, mely minden szavából szórta felénk édes, erős illatát. Mindnyájan emlékszünk azon varázsra, mert hiszen valamennyünk szive ittasodott meg tőle, melylyel „Petky Farkas lányai“, „Erdély aranykora“, „Karpáthy Zoltán“ s a nyomában gyorsan támadott többi regény igézte meg a kedélyeket. Jókai „iskolát csinált“, mint mondani szokás és számosán indultak meg utána, anélkül persze, hogy el bírták volna érni. De azok között, kik legközelebb érnek hozzá, első sorban áll Abonyi Lajos. Nyelve nem zeng oly bűbájosán mint a Jókaié, de rokon vele s alakjai is atyafiságban vannak a Jókai alakjaival. Képzelete sem oly gazdag, észjárása sem oly eredeti, s nincsenek oly terepély-szárnyai, melyeken szédítő magasakba röpíti az olvasót, sem humorában nincs meg az a pirospozsgás szin, mely Jókaiból mosolyog elénk. S e kedvezőtlen párhuzamban rejlik már őszinte elismerésünk Abonyi tehetsége iránt. Jókairól és róla lehet egy lélekzetre szólni. Abo- n y i nyelve, bár az epikai szélesség rovására sok helyt áradoz s hizalmas kényelemben hömpölyög a történet medrében, de mindenütt körömágyig magyaros. Compositiójában nincsenek meglepő átmenetek, sem körmönfont bonyolítások ; de meséje végig érdekes, személyei r,»rn sok föl', legest beszélnek s egyes alakjai régi jó ismerőink. Az öreg csőszszel, „Ne- bizdrá“ bácsi typikus alakjával akárhányan találkoztunk s „Figura Pankával“ is került valamikor egy- egy párbeszédünk, melyben olyan kurtán s hegyesen tudott elbánni vagy a „legyeskedő urfival“, vagy a rátartós Pista kocsissal, ki csak amúgy foghegyről szólt át a kerítés végéről a sulykoló lányhoz. Pályája kezdetén Abonyi is tétovázott, mielőtt a helyes kerékvágásba zökkent. A „Nílus forrásaiban“ az angolos humort utánozza, mig „Bande grófnő “-ben Soulié s a negyvenes években föltűnt franczia irók modorát követi, több-kevesebb sikerrel. Végre a „Szegén) Szűcs Marcsa“ történetében, melyet hasonló nevű, hazaszerte ismert románcz alapján irt, állapodik meg iránya, melynek azóta hive maradt, mindnagyobb szerencsével követ s mely a „Pénzes Molnáriban magasodik és nemesbül. Abonyi Lajos — igazi nevén zsarolányi és mándi Márton Ferencz — született 1833- ban, nógrádmegyei Kis-Terenyén, hol atyja Lajos, — typusa a szivetgyőző szeretetreméltóságu magyar öreg urnák, kit fájdalom ! imádott családja mellől már elragadott a halál — Gyürki Pál krasAbonyi Lajos.
