Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz
Majd Beöthy László a Nemzeti Színház tagjai nevében mondott megható gyászbeszédet, amely az összes egybegyűlteket könnyekre fakasztotta, Yáradi Antal a szinészakadémia nevében búcsúzott meleg ma|/Afr Laios^ Társaság nevében a következő beszédet mondotta: | Isten liozzádot jöttünk mondani, a művésznek az |rók, a Nemzeti Színház tagjának a Petőfi-társaság ftagjai, kiknek ő szintoly hű és igaz bajtársunk volt i magyar nemzeti élet harczában. Egyetlen harcz ez, melyen Isten az emberrel vele ran, mert a művelődésért, annak megáldott fegyverével folyik; de örök harcz, örök áldozatokkal és rértanukkal, mert nem szűnik, mig a lelki fény a lit és tudomány, költészet és művészet egéről íz embersziv és elme minden zugába el nem hatolt, mig az utolsó ember is a polgárosultság tiszta zférájába nem emelkedett, mert csak akkor fog az lég a földre szállani. A mi veszteségünk, Bercsényi Béla, egy eszményi harcznak volt lelkes és erős bajnoka. Mindkét keil zébe fegyvert ragadt: a művészetét és költészetét. ' Csak akkor szűnt meg harczolni, midőn meghalt. Ezért él köztünk az ö emlékezete. Pályája dicső volt, mert belőle hazájára derű’a fény. A lángelme a lépcsőket nem olvasva emelkedik magasba. De a tehetség szintoly becses, kinek minden talpalatnyi tért ki kell küzdenie s helyét a haladásban csüggedetlenül megállani. A vezér egy gondolattal, mely haditerve, elsöpri az ellenséges tábort, de katonái azok, akik kivívják a diadalt. És Nemzeti Színházunk hősei mind együtt a gárdát képezik, melyben mind az első sorban küzdenek a nemzetiség szent lobogója körül. Hol kitüntetés közkatonának lenni: az üdvözölt legelői liarczolt. Misz- szióját ismerte, s betöltó öntudattal. Mint drámai alkotásaiban mindig a komoly', tartalmas irányzat vezette, fölfelé mindig, sohasem alá! — úgy színpadon is ez jellemző. Tudta, hogy a művészet nemesit legjobban, magunkat is, közönségünket is. Tudta, hogy az Írónak isteni sugallatokat kell kifejeznie ; ez a művész a természet csodás rejtélyül beszédét, titkos mélységű törvényeit teszi érthetővé. A költő a lelkét adja, és mégis a művész adja az életet, — az ige igy ölt testet. A magyar szellem e fölkent templomában, mely nemzeti nyelvünk palládiuma, s mely felé költészetünk múzsája is büszke vágygyaí tekint, ő neki a színpad áldozati oltára volt. Szerepköre mint íróé és művészé mindig nemes. Pályája méltóságát megőrző. Tűrni megtanult, sokat szenvedett. Oh, nem a rózsának : a babérnak vannak legszuróbb tövisei. Es megbünhődiink idelenn gyarlóságunkért, de a jutalmat erényeinkért odafönn várjuk, — a nagy bírótól az örök drámai igazságszolgáltatást! Most elhallgattál, bajtársunk; oh, a magyar nyelv némuit el ajkidon, az anyanyelv, annak egy apostola ajkán, s ez a csend a hazafias szellemnek halálos némaság. Jobb hazát, mentél keresni ? Igen, művész hazája ama jobb haza, hová a szenvedések, az élet nagy próbája után jutni el. Babér kiséri a távozó hőst. De nem fogja nézői tetszését megnyerni, midőn utoljára lép föl, s eltűnik, utoljára szól és elnémul. Mert az élet remekművű dráma, a nagyok szerepe meghatóan fönsó- ges, de megismételni nem tehet. Te a nagy szerepet betöltéd híven, nemes becsvágygyal, szívhez szóión, s most jutalmul még sem kísérnek tapsaink, ecalr fnidídmna .cóhninnlc! Isién velpd !
