Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz
Budapest 1897, vasárnap, augusztus ! SXAGYARORSZAG hatalmával a népajkon élő őserejü nyelvet irodalmivá jegeczesitette, hogy ragyogó kristályaiban gyönyörködjenek a nemzedékek. ; Müveinek hangja, eszméi előadása, a kedély elragadó üdesége oly tiszta, mint a tengerszem: azt hinnők, hogy fenekére látunk, de mélységébe nincs huvár, a ki leszállhasson. Gondolatolvasáson töri fejét a század vége: itt mindenki tisztán olvassa a gondolatot soraiból, s az, összhangzó szépségében mindenkit magához emelve, mindig megmozgatja a nemesebb érzés húrjait. S nem a dölyf magaslatáról tekint az olvasóra. A legegyszerűbb nép fia s legbolcsebb tudós egyformán élvezi bűvös zongzete ellenallhstatlsn vnrázsat# Olyan ő, mint a legenda csodatevő Krisztusképe, mely minden embernél, kicsinél és nagynál, egy fővel volt nagyobb (mert az isteni ige előtt is egyformán hajolnak meg a népek milliói s fogadják meg tanítását) — de nagyobbá .a keresztfa emelte, melyet viselt életében és melyen kiszenvedett az emberiség szent eszméiért. A durva önkény törpe viadorai azt hiszik, hogy kéjelegve a hatalom kegy morzsáinak osztogatásában, ők emelkedtek a dicsőség talapzatára, s a nemzeteket igába hajtva, önmagokat emelték föl és korukat tették nagygyá. De azon lelki óriások, a kik magukhoz, nemes lelkületűk magasságához emelnek milliókat; ezek az egyenlőség igaz apostolai 1 * 1 Petőfi igéi 48-ig az ó-testamentumot jelentik; 48 márczius 15-ikétöl a magyar nemzet evangéliumát. S az első nemzetek első szellemei jöttek üdvözölve elébe. Erkölcsi épségében rejlik fensősége, ez teszi legnagyobba Petőfi költészetét. Ebből fakadt szabadság- és honszerelete s művészete, — az oroszláni, daczos erő: védni őseink szerzeményét, a hazát. Ez a legszentebb szó előttünk. S a magyar azért imádja úgy hazáját, mert ezek az ősök alkották, ezért haltak, s ez temetöjök, — az ősök nagyságát pedig jól tudjuk, végtelen büszkék vagyunk rájok a múltból s ezt követeljük a jelentől. Ez erkölcsi íensőség elismert, ez tett Európa legelső népei közé a nagy múltban s képezte szilárd alapját a birodalomnak, mely szent István koronája alá foglaltaték, s ez telte hogy ezredév nem az öregség jubileuma. Petőfi jelleme és élete példa nekünk, a népnek : q jellem tiszta forrás az eliszaposodott, romlott korban, hol a romlottság elvei már-már jogszabályokul hirdettetnek. Ősbecsületessége, úgyszólván zegénységi fogadalma, nélkülözései, — és eszméiért önfeláldozási készsége: ez erényeket kell Petőfi szellemében ünnepelni s az ünnepléssel megőrizni. Érzése, verse, tette, jelleme ugyanaz, s nem választhatni el a költő szárnyalását a hazafi törekvéseitől, s nem képzelhetni lantját élete nélkül, mint a napot sugara nélkül. A napnak vannak homályos foltjai, lángelméknek kórjaik: nála minden ép és fény, mert minden eszményi, semmi sem salak. A földdel csak egy pont köti össze : a haza földje, de ez nála a leglélekemelőbb eszmény. Ő mindazért együtt harczolt, a mi csak ideális; s nincs ideál, mely valaha emberszivben fészkelt, hogy az ő szivéből elő ne zendült volna. Ezért ő a mi eszményünk, a költők eszményképe, a költők költője. Ezt nem volt képes sem a zsol- táros király, sem a caesari Róma ódaköltője, sem a keresztény lovagkor s az újabb századok dalnokai elérni: csak a modern demokráczia, nép- szabadság Petőfije. Az iró, a ki tettekben, életben humanizmusban nem követi : remek tollal se harczol Petőfi táborában. A ki ajkán szabadságot, nemzetet, férfias jellemet, becsületet hordva, szivében szolgai és önző : nem hive neki! Félszázad alatt, — mintha egy évezrednyire távozott volna tőlünk. Vissza, Árpád seregébe. Mert az ő lelke viharzott át akkor a honfoglalók keblén. Még csak félszázadja, — és már Isten, király, s az országok bírája, a történelem szentesid a li küzdelmeteket, a szent háborút, a te tollad és kardod munkáját. Az egykori harczon ellenségünk legádázabb barátja, bármily kolosszus, erkölcsi szükségét érzé az engesztelésnek s bölcsen és szívesen, ezeréves államlétünk üdvözléséül : éjszak Sandora Rákóczy kardját küldő el a 49-iki hivázióból fennmaradt népgyülölet gordiusi csomóját kettévágni. Ez is az ő igazolásuk: hogy a magyar állam- férfiúi böleseségnek, — melyre századokon át nemcsak magunknak, hanem Európának is szüksége van, — a szabadságharcz nem volt megszakítása, sőt erős kapocs a lánczszemek közt. A szabadságharcz vérbiboru hajnalának köszönjük a béke és jog áldásos napját — s ennek volt költője Petőfi. * Oh, mily találkozás! Oh, mily találkozás! A szabadság leigázva mindenütt s a haza megtámadva mindenfelől, kívülről, belülről. «Lánez csörg minden kézen, csupán a magyar kezében cseng a kard.* Petőfi is magyar volt — és a fiatal katona itt, Erdély bérczei közt borult keblére az ősz vezérnek, a lengyel szabadsághösnek, Bemnek, mint szerető apa és fiú, kik nagyon rég nem látták egymást, pedig még sohase látták, és nem látták többé soha. A törékeny alkatú költő és a roncsolt telemü tábornok egygyéolvadt szivük mérhetlen hősies lángjában. Két villám csókolózása volt ez, melyek aztán sújtottak & elenyésztek. Osztrolenka hőse a távol idegenből kelt át a határbérczeken, hogy a nemzetszabadság nevében összeforrva a testvérrel, legdicsőségesebb vezére legyen a magyar szabadságharcznak. S az Alföld költője a bérezek közt őérte zenditó meg lantiát a legszebben — ez is legszebb verse volt neki, — határtalan gyöngédséggel szól a vízaknai csata után a nem rettenthető vén hősről, kit csak sebei tartottak életben s tagonkint kellett lovára ültetni. E vers minden sora forró könvektől nedves csókokat lehel az ősz bajnok összetört tagjaira s a költő daczos szeme hűséges alázattal csügg vezére lángeszű tekintetén. Oh Bem, vitéz vezérem,' Dicső tábornokom! Lelked nagyságát könyes Szemekkel bámulom ! S ha volna ember, kit mint Istent imádanék : Meghajianék előtted Térdem, meghajianék i . Mint az argonautahősök, Castor és Pollux, úgy egyesültek a harezban, hogy mint csillagpár ragyogjanak együtt az égen. Oh, s mily találkozás ! 'le hoztál össze minket ! Nem is tudja úgy egyesíteni a nemzet fiait senki, mint Te ! A testvérek, magyar és székely, érted jöttek ide, ki az alföldi sikról, hol szüleiéi, szintén e begyek közé jöttél — meghalni. A nagy Magyarországé lévén bölcsőd, sírod a kis Erdélyé lön, hogy e szent hamvakkal még egységesebbé tedd az egy hazát, benső kapcsa légy uniónknak a nemzeti fejedelmek földével, a Báthoriak, Bethlenek, Bocskaiak, Rákó- cziak birodalmával ! Eljött hozzád a magyar, kihez igy szólsz: «Talpra magyar, hi a haza !» s a székely, kihez igy szólsz : «Nem mondom én : előre, székelyek ! előre mentek úgy is, hős fiuk !» Az idő bérczei, a századok, a mint Te irád, örökre zengeni fogják neved. Mi azt akartuk megtudni: itt, Erdély e bérczei visszhangozzák-e még egy félszázadév nagy és dicső eseményeit, Bem ágyu- dörgését, Petőfi tárogatóját, a magyar hősökelszánt rohanását a szabadságért, melynek azok is hasznát veszik, a kik ellene voltak ? És egymást végre átölelve, kiáltjuk: «Nem igaz, hogy a magyar testvértelen!» Majd Pósa Lajos lépett az emelvényre s az ezrekre menő ünneplő közönség viharos éljenzése közölt szavalta el ünnepi költeményét, melynek befejező strófája a következő: . . . Halljátok-e, hogy zeng daltól e sirhalom! Kardok csattogása csörtet át a dalon .. . Zúgva, mennydörögve a harezot folytatják, Dobog a föld szive: éljen a szabadság! Vagy Ián meg se haltál ? E bir csak költött ? Halhatatlan valód uj alakot öltött ? Mint csalogány zengesz erdők rejtekóben, Elveszett ódonról szomorúan, szépen,
