Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz
Mindez érdemesség, mely a dráma elöszere- tetteljes növelését előmozdította. A nemzeti drámai irodalom és művészet azonban ma nyomorba sülyedt, mostoha megvetést talál saját otthonában, s éppen a történelmi dráma, a legfejedelmibb Múzsa. Az eb se szereti, hogy ebnek vegyék: hát az oroszlánnak, mely a régi magyar klasszikái drámában körmeit mutogatja, tűrni ily hideg mellőzést, «míg — Leart enyhítve idézvén — myladi ölebe a kandallónál sütkérezik!» A közönség e korban, elfulladva a modem külföldi darabok avas parfüme-ü romlott gőz- körétől, lelkesedéssel fogadta az uj drámai müvet, Berczikét, mely a Kisfaludyak tiszta korát tiszta légáramlatával lelkükhöz juttatá. Régi jogaiba iktatást tehát a magyar eredeti irodalomnak és művészetnek a nemzeti színpadon ! Követeli ezt költészetünk hirneve a múltban és jövője, mint a magyar társadalom létérdeke. Beur/not a pogányság hanyatlásáról szólva, e megjegyzést teszi: «A társadalmak, mint az egyének növekednek, megállapodnak, hanyatlanak; azokra nézve, melyek lételök harmadik és utolsó ösvényére jutottak, nem hinném, hogy valamely közerény annyira szükséges volna, mint a múlt idölc iránti tisztelet, s hiába kutatom, mi pótolhatná annak hiányát ? Oly társadalom, mely százados lét után elveti múltját: véleményem szerint az öreghez hasonlít, ki reszkető jobbjával maga akarja magának megadni a halálos döfést». Ezt a «múlt idők iránti tiszteletet» pedig semmiképpen sem mutathatja be Istenének egy nép magasabb oltárról, égőbb lángok illatozóbb füstjével, mitit, a komor fenségü, nemzeti, történeti dráma, melynek hü ápolója is volt e Társaság. Mint a Mont fiaival hegye, kell, hogy álljon ily irodalmi társaság, hol szentül megőrzik a hitvalló bajnokok a klenódiumot, a megváltói, úttörői kiontott vérrel habzó kelyhet: az irodalmi ée művészeti ideált, miként ezt Európa legnagyobb s egyszersmind legsovinisztább nemzetei teszik. De ez ideál elérhetése végett kell a germán legenda szerint egy «rcin-tolh- nak is lenni, a mit ma reálisan «sült-bolond»- nak fordítanának magyarra, de a ki fölvilágosit- hatatlan tisztasággal küzd és harczol ez eszmé- nyiségért, elvérzeni készen, — de akkor eléri a magas czélt. S ez a magyar írók föladata. «■» Irodalmi elődeink emlékének áldoznunk kell szellemük követésével, mely nemzeti dráma- irodalmunk fölemelésében áll s a szinháznál jogaiba visszahelyezésében; annyival inkább, mert ugyanakkor a magyar nemzeti hösök emlékének is legméltóbb kegyelettel áldozunk. A magyar költészetnek urnák kell lenni saját házában, nem a külföld zsellérének. A magas dráma a fő ; e czélra alapították a színházat, nem hogy az alantas és idegen bohózat kerekedjék fölül, a mi az utolsó s a laset komikum érdekeire aknázzák ki azt, megszégyenítve s lealacsonyítva a komoly Múzsát. Ha a veréb fölrepül a sasfészekbe s ott megtelepszik és meg- tollasodik, az még nem az ő háza. Viszont a templom csak azért szent hely, mert benne az igaz Istent imádjuk; a mint a bálványozás, eszménytelen önösség, kontárság és kufárkodás boltja lett: a templom elvesztette jellegével a tisztelet nimbuszát. így egy nemzeti színház, ha nem az igaz, eredeti művészet szószéke : csak a dekompoziczió tény észágya, más nem lehet. S a müveit osztályoknál még kevésbbó védi magát a köznép, a gyermek óriás, törzse a nemzetnek, moly hatalmas étvágvgyal mohón rohan az előadásra; az neki nemcsak szórakozás, de iskola, s ha nyert tápláléka lelki méreg: gyökerében mételyeztük meg első sorban az ország szivét és semmisítettük meg társadalmunkat. Ooeihe szerint a történelem egyetlen haszna a lelkesítés. Hát még a történelmi költészetnek ! S nincs nép, melynek e lelkesitófere nagyobb szüksége volna, mint a magyarnak, melyhez foghatón csekélyebb ön-szeretet, nagy viselt dolgainak kevésbbé hódoló pietást s lanyhább vizsgálódó képességet a mult tanúságainak levonása iránt — alig árul el más nemzet. Sülyedt a kor, vagy önérzetét s öntudatát vesztett, mely a történeti művészetet elmellözi. Kolosszális álság, hízelgés, anyagíság uralkodik ott, nem erények nagysága s jeles tettekre, a régi dicsőség fölidézésére törekvés. A külföld magyarjai lettünk, szolgaian futva utánuk, s föl se véve, mily büszke féltéssel őrzi minden más nemzet a njßga szellemét, s mily merev kizárólagossággal mellőzi szerviliz- rnusunk daczára, vagy épp ezfjrt, a mienket. Pedig nálunk nagy rendeltetése van a történelemnek és a színpadnak: a magyarítás nyelvben és erkölcsökben, egységes közérzület teremtése a hagyománycJk alapján, a nemzeti erő szervezése, — és a kegyelet. Történelmünk nagyot is fejlődött, s együtt kellene vele haladni a «drámai költészetnek is. Ilisztorikusainknak uj gfárdája lépett fegyverbe; a legszebb hódítás, ho gy kétharmad részüket éppen történelmünk növelése tette magyarrá, idegen sarjukból eredvén. És ök épitik a magyar hajdankor panfJieonát, a magyar dicsőséget: Fauler, Ff aknái, Schönherr, Acsády, Mar- csali, Ballagi, Anqtftd. Uj adat-forrásokat nyitottak uj felfogású 'szellemével az anyagoknak, uj utlörésre inspirálva a költészetet is, a lelkesítő hivatásnak, uj,^komoly alapot kínálva. «Száz'
