Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 44-es doboz
734 ott borong Zoltán arcza, nyolcz éves korából való képe- mása, amelynek a tágranyilt szeme jövőbelátásról beszél, de az összeszorult ajka, a hallgatás szomorúságától megnyúlt, beteg arcza a bizonysága annak, hogy ebből a hangból csak egynek engedtetett meg beszélni, hogy a szikra kiégett s hogy az alkotás gyümölcse a kínszenvedés. Odaadta a világnak mindazt, ami a lelke java volt, a fiának csak a hánykolódását, a lelke örökké érzett szerencsétlenségét hagyhatta . . . Elhagyod ezt a termet, amelyben a keze érintése van mindenütt és belépsz a nagyterembe, ahol az van együtt, ami a kezétől megmaradt. Az Írásai, ölelő koszorúban a vasgép körül, amelynek ő nyitotta meg a szivét, amelyen a nyomtatott beszéd, a minden emberi ékesszólásnál hatalmasabb, először vált szabaddá. A nyomtatógép, amelynek vasméhéből megszületett a »Talpra magyar . . .« És körül azután a Petőfi kezének az írásai. Versek kéziratai, levelek, feljegyzések, emléksorok, ajánlások. Itt a meghatottság és kegyeletérzés mellett valami megdöbbenést is érez a lelked. Először nem is tudod, hogy mi az. Csak lassan jösz rá, amint nézed ezeket a fakult-tintáju sorokat. Ez a betűvetés, ez az irástipus, ez a biztos vonalzottság, ez az átlátszóság, ez a határozottságában is, elragadott gyorsaságában is nyugalmas irás nem a tizenkilenczedik század közepe előttről való. Akkor az emberek vagy higgadt nyugalmu verébfejeket írtak betű helyett, vagy pedig egymásba kapaszkodó gyors légylábakat. Ez az irás mai irás és ha lehetne a tartalmon is túl beszélni, annál is jobban mondaná, hogy Petőfi örökké ma irt, mert csak a tinta fakultsága, más az Írásában — a külső írásában — semmi tanujele nincsen annak, hogy a munkája még a külső jelentkezésében is időhöz volt kötve. A siető bizonyosság — huszonhét esztendő ! — az öntudat nyugalma, az »örökkévalóságnak Írok« érzése tette ilyen szaporává, mégis nyugodttá, sietővé, mégis fegyelmezetté, dobottnak-látszóvá, mégis a nyomtatás átlátszóságával olvashatóvá Petőfi Sándor keze- irását . . . * Pár lépcsőfok az, ami innen felvezet a kiskőrösi szobába. Amit össze lehetett még állítani az élete kezdő szakaszából és kezdeteiből, az itt mind együtt van. A szülőágya, amely eszedbe juttatja, hogy az ígéret- csillag mindig jászolra világit rá, a ládája, a szekrénye, az íróasztala, a karosszéke, a pad, amelyen pihent, nem egy helyről, hanem a születésének, meg a lelke újabb és újabb születésének a helyeiről vannak ide összegyűjtve és szerencsés gondolattal egygyé hangolva. Érzed a két kicsiny ablak adta világítás mellett, hogy ebben a szegénységben fog megszületni a világ egyik legnagyobb gazdagsága. Nem mersz az ágyhoz hozzáérni, mert talán itt álmodta először azokat az álmokat, amelyek nem hazudnak . . . Pagan el. Őszi éjszakák. Ó a rémséges őszi éjszakák ! Mikor fagyosan fojt a sűrű köd S távol boszorkányégetők gyanánt Kuksolnak a vén gesztenyesütők. Ó temetős, magányos őszi éjek ! A fázó lélek önmagába réved S a lámpa kétes, kancsal lángja bolyg, Mint őszutói, sápadt, lomha hold. Minden helyütt csak éj, kisértetek, Örök homály, nem ismert szörnyű tenger, Miben az ember sírva hentereg Vérző szemekkel, megkötött kezekkel. Ó elhagyottság, őrjítő magány! Árnyékcsaták a szoba vén falán, Megvert remények rongyos serege, Titokzatos, síró halálzene. Ó átkok átka, pokoli zavar, Szerelmesek halódó sóhaja. Ó szörnyű perez, mikor egymásba mar Az ember és az éjszaka. Kosztolányi Dezső. Zsuzsa naplója. Irta: EÖRSY TÓTH JULIA. (2) Elpirultam. Eszembe jutott az első színházi este minden apró hatásával és a fülem hegyéig piros lettem. Az aranybarna szemű férfira is átragadt az én pirulásom, mert az arcza sötétebbre változott és hangosan nevetni kezdett. — Ah ! Hisz azt én fordítottam ! — Aztán elhallgatott és egészen végignézett rajtam. — Látta-e a nagy drámákat ? — Hol kezdődik a nagyság ? . . . — kérdeztem jókedvűen. — A pozitív irodalmi értéknél, vagy a döntő színi hatásnál? Ha az utóbbit veszszük előbbre, én Bernsteint szeretem. A Sámsont, Tolvajt a nagy emberi érzéseivel. Az Izrael talán már nem a régi gyémántok fényében ragyog. Ez már — nekem úgy rémlik —- visszatérés Jeruzsálemből. . . Ö legyintett a kezével. — Ez egy hatásvadászó irodalmi börziáner. Én az igazi nagyokat kérdem. — A mieink közül ? — Nem, nem ezeket. A klasszikus drámákat kérdem. Egy kicsit elszégyeltem magam. — Azokat nálunk nem játszszák. Talán nincs is hozzá ott művészi erő. — De van — és valamire emlékezve, révedezőn nézett a levegőbe. Aztán engem nézett, ridegen, kutatva ; én nem tudom, mire gondolt, csak sejtettem valami ismeretlent és nem tudtam volna a szemébe nézni. Az aranybarna szemű férfi nyugodt volt, talán titokban mosolygott is a zavarom láttára ; én most úgy éreztem, hogy oda kellene mennem hozzá, és a messzire lökött kéziratom a kezébe kellene adni . . . aztán sorba még odaadnám a szemem, a szivem, a jö- vőmet . . . mindent és talán meg kellene kérnem ezt az előttem álló, udvariasan mosolygó férfit, hogy vezessen el engem a szép, mámoros, diadalmas szinházi esték felé.
