Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz

És mop; kell adni: merész egy legény,

Lázt lehel ennél minden költemény.

S e légkör, a mely hervnszt, perzsel, éget, Avarrá tesz egy gyönyörű vidéket.

Itt édes enyket árnyék nem kinál,

Gyilkos erővel tűz a napsugár,

Melytől az élet szép piros virága Leperzselt kelyhét szomorún bezárja.

A vadszerelmet zengi ez a dalnok —

Mint égő házból a szelid galambok,

Ügy száll el innét riadt rebbenéssel,

A szép öröm pajkos kíséretével;

Ábrándok, álmok, innét messze húznak,

Itt nincs szava a halvány mélabúnak,

Mely költő szivet édesen gyötör,

Mem lel itt szóra csupán a gyönyör.

De ennek aztán be nem áll az ajka.

Úr Isten, hol neszeltem én e hangra 2 Ködös hajnalban, egyszer a Rúnán Törtettem én egy ilyen dal után.

Bozótba csaltak a lidérces hangok,

S ott rátaláltam. — Ez ám még a dalnok!. Úgy zeng, hogy belezendül a havas, ]

Tar ágon ott egy ifjú, — fajdkakas.

I

S még hagyján, ha a költő ezt a bajt Bozótba rejtené, miként a fájd;

De ez az utcán környékezi párját,

Nyílt téreken, hol népek körülállják,

S úgy söpri a port, dürrög és dorombol, Hogy nem csoda, ha puskavégre gondol,

Ki mint én, végig olvasá e könyvet,

S az ilyen újkori vadságtól szörnyed.

í

No de sebaj! Cégér csupán az újkor,

A portéka: cudar csiger, vad újbor.

Az ifjú költő téveteg bolondul,

Aféle modern nyavalyákról koldul.

De majd megtisztul, a fölszárnyal az ének, Ha a természet megnyílván szemének, Rájön, hogy ennek Istenadta lángja,

Oly szeplőtelen, tiszta, mint a bája.

S hogy az igazak e hű igazát,

Előtte rútul elrágalmazák.

Mert nyájas ez, mint a felhőtlen ég,

Nincs benne vadság, nincs benn pőreség. Mint egy fiatal szép királyi nő,

Üdvében olyan meghitt, rejtező,

Hogy megismervén, felsőbb lénynek vélnéd, Költő, ne sértsd meg szűzies szemérmét.