Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 37-es doboz

7. 35. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli ás esti ká< adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 írt. — 6 hónapra 12 írt. is esti kiadás postai VttldnkUldésoért felaifizetís évnegyedenként 1 forlal Hirdetések azintugy mint előfizetések a »Pesti Naplót kiadó-hivatalába (Judspest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épűlet, küldendők. ' . < y *•’. Egyes szám 4 kr. t e !­k g a 1­8, :a 5­tz íz y ,z L­L­)­I­k £ í z T l 1 ) s r :i r. i­t­i­fc, ó n n te n > r­a­et ry Z, íz k, 3t St a a­A Times legutóbbi száma e támadásokat igaz­talanoknak találja. Midőn — igy szól — Manteuffel tábornagy helytartóvá kineveztetett, mindenki azt tartotta, hogy gólyakirályt kapott Strassburg. A po­rosz hivatalnokok nem igen híresek megnyerő modo­rukról és Elzászban s Lothariogiában is haditörvény­székekkel kezdettek kormányozni. De Manteuffel rög­tön kijelentette, hogy ő nem úgy akarja folytatni a kormányzást és meg is tartotta szavát. Senki sem vá­dolhatja őt arról, hogy erőszakkal akarta volna az elzásziakat német hazafiakká tenni. Manteuffel nyíl­tan megmondta, hogy ha tetszik nekik, szivükben francziák maradhatnak; ő nem fogja őket kényszerí­teni, hogy szeressék uj hazájukat. Mindössze azt kö­veteli tőlük, de ezt teljes szigorral, hogy tiszteletben tartsák azon nemzetközi szerződést, mely őket a né­met császár uralma alá helyezte. Honfitársai közül sokan hibáztatták, hogy oly kevés német tanitót, lelkészt és téritót alkalmazott és hogy az uj két tartományt nem akarta teljesen bekebelezni a német birodalomba, hanem bizonyos autonómiával biró országrészként tekintette azokat, melyeket ily különállás jogszerüleg megillet. A Nordd. Alig. Zeitung ennek folytán azzal vádolja a tábor­nagyot, hogy ő az, ki megakadályozza Elzász és Lotharingia amalgamizáczióját a német birodalom­mal és hogy oly német hivatalnokokat tartott meg, a kik hasznavehetlenek, sőt korrumpáltak. Ha ez áll, akkor azok sokkal hibásabbak, a kik e hivatalnoko­kat alkalmazzák, mint a tábornagy, aki őket megtar­totta. Ha valaki kormányzóvá kineveztetik, gyakran nem bocsáthatja el azon hivatalnokokat, kiket ő soha­sem választott volna. De mert már ott vannak, lehe­tetlen őket nélkülöznie. Ebben tehát a tábornagy nem hibás. A.mi pedig a többi vádakat illeti, — igy foly­tatja a Times — az kétségtele n, hogy a legnagyobb hiba és veszedelem lett volna, ha Elzászt és Lotha- ringiát Manteuffel máskint kormányozta volna. Jó módjával és lassanként talán hozzászoknak az uj tar­tományok polgárai a német uralomhoz. De alig kép­zelhető szerencsétlenebb politika, mint ha a tábornagy erőszakos és kegyetlen eljárása által egy uj Lengyel- országot teremtett volna Németország területén és pedig a saját fajrokonai által lakott tartományokban. A Viktor Emánuel-ünnepélyek Rómában. Olaszor­szág minden részéből nagy tömege a lakosságnak za­rándokolt tegnap Rómába, Viktor Emánuel sírjához; Nápolyból 2054-en, Anconából 900-an, Bellunuból, Udineból, Elorenczból 1298-an, Fabrianoból 2000-en érkeztek meg; mára 10.000, holnapra 15.000, keddre 8000 volt bejelentve. Tegnap reggeli 11 órakor nyi­tották meg az Ara Coelin emelendő Viktor Emánuel- emlék második nemzetközi kiállítását a király, a ki­rályné, és a miniszterek jelenlétében. 98 pályamű ér­kezett be; pályázott 3 német, 4 franczia, 3 angol s egy amerikai művész is. A nyertes pályamű kivitelét a jövő évben meg­kezdik s tiz év alatt befejezhetni remélik. Délután 2 órakor történt meg a Pantheonban Viktor Emánuel hamvainak átvitele a sírból, melyben 1878. óta nyu­godtak, a jobb középoltár fülkéjében fölállított urná­ban. A miniszterek, a parliament házainak elnökei s más főméltóságok jelenlétében felemelték a sirt borító arany táblát, Mancin! miniszter és Tecchio, a szenátus elnökei okmányt írtak alá a pecsétek sérthetlenségé- ről, aztán átvitték a koporsót az uj sírba s számos koszorút helyeztek rá, köztük a német trónörökösét. Viktor Emánuel hamvai most már éppen szemközt nyugszanak Rafael Sanzio sirjával. A Petőfi-társaság közgyűlése. — jan. 0. Nyolczadik ünnepélyes közülését ülte meg ma, vasárnap, a Petőfi-társaság. A közgyűlés az akadémia dísztermében folyt le előkelő, nagyrészt hölgyközön­ség jelenlétében. Az ülésen Jókai Mór elnökölt. Komócsy József rövid, emelkedett hangú megnyitó beszéde után Szán a Tamás terjesztette elő a következő titkári jelentést: A titkári jelentés. Tisztelt gyülekezet! A Petőfi-társaság megala­kulása óta mindenkor kedves kötelességének tekin­tette, hogy a midőn a legnagyobb magyar lírikus kultuszát a magyar haza határain belül s kültagjai­nak lelkes közreműködésével a külföldön is terjesz­teni igyekszik, egyúttal a jelenlegi szépirodalmi erő­ket is munkásságra serkentse s törekvéseik iránt ér­deklődést keltvén még az olvasók ama részénél is, mely — fájdalom — a költészetben ma már csak a szórakoztatás eszközét látja s elfeledi, hogy az egyút­tal vezére a szívnek, kedélynek s mint ilyen, a közmi- velődésben számot tevő tényező. Ez az irány, ez az elv vezérelte társaságunkat a múlt év folytán is, midőn elhatározta, hogy hivatalos közlönyével ezentúl minden héten bekopogtat a gon­dosabb termelés iránt érdeklődő közönséghez s vidé­ki felolvasó ülésein évről-évre propagandát csinál a hazafias és tisztességes szépirodalomnak, mely elől a tért lelketlen irodalmi üzérek egy idő óta vásári lár­mával, a reklám sípjával és trombitájával igyekeznek elhódítani. Sötétnek látszik e kép, melyet ide vetettem, de túlzás nélkül felel meg a valóságnak. A nagyrészt vi­déki olvasókra számitó irodalmi vállalkozások, a ké­pes és képtelen folyóiratok és zuglapok mindinkább szaporodnak, s iszapos áramlatukkal fenyegetik a tisztességes irodalmat. A tekintélyes fővárosi napi sajtó csak kivételes esetekben vesz tudomást a pony­vairodalom eme termékeiről, mert a kiadó urak sok­kal okosabbak, hogy sem újabb kiadványaikat a sajtó bírálata alá bocsátanák. Ekkép, rejtekben tenyészve, de az üzérkedés találékony fogásai által annál jobban terjesztve, egész raja burjánzik föl az úgynevezett szépirodalmi heti­lapoknak, hazai és külföldi regény csarnokoknak. És van-e e vállalatok közt csak egy is — a rendes könyv­árusok kiadványairól nem szólok — mely becsületére válnék az irodalomnak s méltó volna arra, hogy a müveit családok asztalain helyet foglaljon ? Aligha. Tartalmuk túlnyomó részét selejtes, érzékcsiklandó, idegen müvek gyarló fordításai képezik; az eredeti termelés kritikán aluli s csaknem kivétel nélkül olyan múzsafiak tollából ered, kik jóravaló szerkesztősé­geknél — szellemük éretlen gyümölcseivel — hiába kopogtatnak. Ezek a vállalatok, melyeket czimükről is alig ismer a fővárosi ember, a vidéken tömeges elterjedés­nek örvendenek, mert a közönség nagy része szereti a kényelmet s megkívánja, hogy helyibe vigyék szellemi táplálékát. Ily viszonyok közt a legtöbb vidéki olvasó asztalán hiába kér helyet a tisztességes irodalom. Elfoglalták előle a tért, szégyenkezve kell vissza­vonulnia. Társaságunk hivatalos közlönyében már nem egyszer emelt szót a selejtes irodalmi müvek terjesz­tése ellen, vidéki felolvasó ülésein pedig korszerű iro­dalmi kérdések fejtegetése által igyekszik emelni az olvasási kedvet s hitelét, becsét a tartalmasabb szép- irodalmi termékeknek. H >gy minő hatással végzi munkáját, arról tanúskodjék a megtisztelő elismerés, melyet társaságunk a lefolyt évben az ország egykori koronázó városában aratott. Hasonló érdeklődés, elismerés kisérte nyilvános havi üléseinket is, melyeken a múlt év folyamában Ábrányi Emil, Beaiczkyné-Bajza Lenke, Balázs Sán­dor, Bodnár Zsigmond, Endrődi Sándor, György Ala­dár, dr. Hatala Péter, Kiss József, Komócsy József, Margittay Dezső, Mikszáth Kálmán, Névy László, Paul a y Ede, P. Szathmáry Károly, Torkos László és Tóth Endre r. tagok mutatták be újabb dolgozatai­kat. Mint vendégek Csáktornyái Lajos, Eöldváry István, Karlovszky Endre, Rakodczay Pál, Rényi Re­zső, Szerdahelyi Áladár és dr. Tóth Sándor tették vál­tozatossá tárgysorozatunkat. A társaság könyvkiadó-vállalatában két újabb kötet, »Ifjúságom* költeményfüzér Reviczky Gyulá­;1­<e­;rt el­cs­en iti ö­QŐ :y­át >e, es ór­ák öl­fo­ar­gy lá­sá­srt si­a n n­tt. )b ió at 3S a­iz I­ik e­-t íz rt k­k, ik csakugyan fölkereste Mózest és töviről-hegyire magya- rázgatni kezdte az ügyet. »Mire való ez a sok beszéd ? szólt közbe Mózes. Akarják-e önök, hogy billjök elfogadtassák, vagy nem ?« »Hogyne akarnánk!« »Jól van, válaszolt nyugodtan Mózes. Pénztá­ram ma kissé megcsappant, szükségem van estéig pár száz dollárra. Adjon ön nekem 1000 dollárt és én a bilit keresztülviszem.« A pénzt kifizették és a bili bámulatos gyorsasággal harmadik fölolvasásra került. Itt azonban ismét veszteg maradt. Hiába reményked­tek napról-napra az érdekelt felek. Yégre egyikük ismét fölkereste Mózest. Itt a következő választ nyer­te kérdéseire : »Kötelezze magát, hogy 10,000 do lár- nyi értékpapírt ad nekem, ha a javaslat törvénynyé lesz emelve és gondoskodom arról, hogy mennél gyor­sabban megtörténjék!« Az illető ráállt az alkura és a bilit elfogadták. Mózes ur egész nyíltan hirdette theoriáját, hogy ha valamely javaslat érdemes az elfogadásra, egyszersmind érdemesnek kell lennie, hogy pénzt fordítsanak rája. Ily módon tudta meg mindenki, hogy South-Karoliná-ban szorgalmasan kell a kenő­csöt használni, ha valamit keresztülvinni akarnak. Idővel azonban Mózes ur étvágya növekedett, vágyai és szükségletei megnagyobbodtak s uj, bősé­gesebb pénzforrás után nézett. E őzéiből keresztül vitt egy jellemezhetetlen törvényjavaslatot, mely felhatalmazta őt a speakér’s warrants-ek kiállítására. Ezek az államkincstárhoz szóló utalványok voltak, melyeket ő szabadon állít­hatott ki s a melyeket az államkincstár kénytelen volt minden egyéb szükséglet mellőzésével kifizetni. Mózes ezt a pénzmalmot folyton működtette, s mig az államkincstárban pénz volt, ezeket az utalványo­kat egyértékünek tartották az állambankjegyek­kel. Mózes nagylelkűsége határt nem ismert s ily utalvány szerzése gyakran csak egy kérésbe került. Az állam fővárosa akkor a szó szoros értelmé­ben el volt árasztva pénzzel. De eljött az az idő, midőn az állampénztár nem volt képes többé az utal­ványokat kifizetni s ez utalványok végül névleges ér­tékük tizedrészéig sülyedtek. Meglehetős pontos becs­lés szerint Mózes közel két milliónyi warrantokat állí­tott ki s pazarolta el a fönnebb jelzett czélokra. Da­czára annak — s csaknem hihetetlenül hangzik — Mózes ama csaknem varázsszerti hatalom folytán, melyet a tömeg fölött gyakorolt, Dél-Karolina leg­| népszerűbb alakjává vált s hivatalos működésének második évében reábeszélték barátai s pártjának fér- fiai, hogy kormányzó-jelöltül lépjen fel. Es valóban Mózest 1872-ik évdeczember havá­ban Dél-Karolina állam kormányzójául megválasztot­ták. Nemsokára hivatalba lépése után megkezdette korrupczionális gazdálkodását, még magasabb stíl­ben, mint azelőtt. Minden hivatalos tette, minden bármily kis jelentőséggel biró aláírása megvásárol­ható volt. Teljesen be van bizonyitva, hogy egy, az ál­lamon törvényszerüleg követelhető százezer dollárnyi összeg nem jutott kifizetésre mindaddig, mig Mózes kormányzónak 25 ezer dollárt nem kézbesítettek. Természetes, hogy Mózes pazarlási dühét a ma­gánéletbe is átvitte. Megvette a déli államok egyik legszebb palotáját, mely a javításokkal együtt mint­egy 150 ezer dollárba került. Nem csoda, hogy hiva­talos tényeinek árát is magasabbra szabta. Egész szolgasereget tartott s egy istállót, tele a legdrágább lovakkal és fogatokkal. S daczára annak, hogy példát­lan fényűzés vette körül, az éjeket a város legnyomo­rultabb, legpiszkosabb lebujaiban töltötte s oly élet­módot folytatott, mely csaknem megtörte nejének ne­mes szivét. Politikai érdekeit mindamellett nem tévesztette szem elől s vesszőparipája fői g a feketék iránti elő­szeretete volt. Ezt leginkább azzal bizonyitá, hogy az állam csaknem minden gonosztevőjének, ha az néger volt, kormányzói hivatalánál fogva megkegyelmezett. Természetesen kormányzósága alatt a törvény egy­általán nem jelentett semmitsem. Hogy mennyire tudta magát védelmezni a törvény ellen, azt a követ­kező eset ékesen illusztrálja. Midőn egy alkalommal egy valóban igen pisz­kos dolog miatt, a mikor is egy politikai sajtóközeg megvásárlásáról volt szó, a kormány egyik ellensége által megindított perben Mózes ellen az állampénztár megrablása és csalás miatt Ítélet hozatott, a kormányzó egyszerűen fegyverre hívta a többnyire feketékből álló városi miliczia egyik zászlóalját akkor, midőn a she- rif az elfogatási parancscsal a kapitóliumboz közele­dett. Az ügy azután természetesen teljesen elaludt. 1874-ben kormányzóságának vége szakadt. Pénz­forrásai lassankint elapadtak s egykori barátai el­hagyták. Még maguk a bü feketék is bizalmatlankod- ni kezdtek iránta s rossz embernek tartották. Az a nagy beszéd, melyet Mózes a négertemplomban nagy gyülekezet előtt »hűségéről az egyház és az Isten tör­vényei iránt* tartott, keveset használt. A patkányok

Next

/
Oldalképek
Tartalom