Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 35-ös doboz
— Távirati tudósitás — Magyarország szegényebb egy nagy müvészszel. E. Kovács Gyula tegnap óta holt ember. Az éjjel, Segesvárról hozza a táviró ezt a megdöbbentő hirt, mely gyász a művészetnek, gyász az irodalomnak, az egész nemzetnek, mely egyik lángtehetségü fiát veszíti el. A hir, különösen gyászbabo- ritja Erdélyt, melynek a művész hosszú időn át beczézett kedveltje volt. A halál úgyszólván a közönség szeme láttára nyújtotta felé karját. Erdély népe és az a roppant tömeg, mely Magyarországból sereglett a Petőfi-ünnep- re Segesvárott látta, hallotta utoljára E. Kovács Gyulát, amint Jókai Apotheozisét szavalta. Azt akarta, hogy a sok ezernyi hallgatóságot fölragadja a lelkesülés azon régiójába, melyben az ő magasröptű lelke szárnyalt. Nemes dobbanásu, lángoló szive minden érzését, költői lelke mély értelmiségét öntötte minden egyes szóba. És lelkesített, hatott; köny- nyeket csalt a szemekbe. A leghidegebb arczok is átszellemültek. A bérezek viszhan- gozták hatalmas hangját. De mikor elhangzott az utolsó szó, összerogyott. Azóta vívódott a halállal, mely végre is legyőzte a robosztus dalia alakot. A tehetségnek kettős lángja lobogott ki benne, mert nemcsak hogy nagy művész, de kiváló költő is volt. Erdélyben ő emelte a színészetet arra a színvonalra, amelyen áll és ezért halálával pótolhatatlan űrt hagy maga után. A nemzeti művelődésnek egyik legtörhetlenebb, leglánglelkübb harezosa volt. Debreczenhez különös kedves emlékek csatolták. E. Kovács Gyula ugyanis debreczeni lheologus volt és innen ment a színpadra.
