Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 35-ös doboz
Nemcsak az tűnik így ki, hogy Szendrey Julia nem volt termékeny verselő. Mert egy-egy évben öt verset irt, de aztán évekig nem irt, vagy legfeljebb egy-egy verssel adott magáról életjelt. Ennek az életrajzíró nem igen veheti hasznát. De kitűnik igy az is, hogy mikor mit irt. Hogy már 1856-ban irt versei (De kijutott nekem, Ne higyj nekem) csak oly sötét hangulatúak, mint a legkésőbb éveiben kiadottak. Egyiket, amelyben 1857. elején már a múlt kísérti — „Mit annak az élet, kinek nincs jövője, kinek a jelen csak a múlt szemfedője“. — Ki sem ; adta. Holta után férje juttatta a „Fővárosi Lapodhoz. A másikat ugyan ő maga adta ki a Nővilágban, de 1863-ban, amikor már elzengte legkeservesebb dalait, amikor már nem remélt többé, amikor már érezte, hogy az a vigasztalan hangulat, amely annak a versnek szülője volt s ami akkor csak tán rövid időre szállta meg, az most már teljesen befészkelö- dött leikébe. Az 1857-ben megjelent három verse („Három rózsabimbó“, „Fiatal leánynak“, „Őszszel“) igazolja állításunkat. Hitte, bogy a múltak emlékeit kizárhatja szivéből, a családi öröm, gyermekeiben való teljes felolvadás talán képessé teszi erre. Az 1858-ban megjelent két verse („Zoltán fiamhoz“, A ,.Virrasztók“-hoz) és egy évi szünetelés után az 1860-ban megjelent hét költeménye („Kis fiamnak“. Szana tévesen Árpádnak irta. „Bölcső mellett“, „Kezd* már tombolni“. „A beteg leány“, „Magyar gyermekek éneke“, „Öregségem“, „Hajnal-e, alkony-e?“) bizonyítja, hogy Szendrey Júliát a családi élet lekötötte és annak verőfényóben az ő elborult lelke is kezdett kitisztulni. De fájdalom, a rövidéletü boldogságot a fokozatosan beálló kétség- beesés követte. Az 1861. év öt költeménye („Az emlékezet“, „Sejtelem“, „Keserű kin . . „Sötét óra“, „El messze . . .“) és a szórványosan megjelenő többi költeményei (1863. Búcsú az, ifjúságtól, 1864. Halottak estéjén, 1865. Népdal és az 1868-ból való Az est cimü.) már a teljes lemondás hangján zokogják el egy jobb sorsra érdemes élet keserveit. Tehát a versek kronologjkus összeállításából látni csak Szendrey Julia igazi tragikumát. Az özvegyi fátyol eldobásához joga volt. Tragikuma' abban van, hogy azt hitte: el is tudja felejteni az ismeretlen helyen elföldelt halottat, hogy másnak az oldalán megszabadul attól a bűvös hatalomtól, amely eddig éltette, de ami most gyötiri, kinozza. Nem tudta, nem érezte, hogy a múlttal annyira összeforrt, hogy a nagy ‘halott szelleme olyan óriási, hogy megbolygatja idegeit, s nem: mindennapi szenvedés után a’ sirba viszi le m,agához. Azt hitte, hogy az élők követelik tőle azt az áldozatot, hogy miként az indusoknál a meghalt férjet az élő felesége is követi a hamvasztó máglyára, habár még oly fiatal volna is. Ebben tévedett. Nem az élők, a halott tüneményes szelleme követelte ezt. Ezt az állításunkat zokogja a versek minden sora. Nem követ, de könyet érdemel Szendrey Júlia emléke. Bihari mór.
