Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 35-ös doboz
Mi vigasztalja hát azt, ki kedvesét elveszti?mi a’ nőt, ki férjét eltemeti? kivel egygyéolvadtnak hitte saját életét, kiért boldogságát, mindenét olly örömest föláldozta volna, mert több volt az előtte magában, mint a’ mindenség nélküle. Mi vigasztalja az anyát , ha sírba teszi gyermekét ? a’ gyermeket, ki életének egy része , mert ő adá neki az életet, kihez jövőjének minden perczét köté. Mit tegyen , ha elgondolja, hogy az ott fog fekünni, lenn a’ sír hideg éjszakájában, egyedül, undok kígyók és férgek martaléka, ki azelőtt édes anyja meleg karjain aludt és ott ébredt föl; kit még a’ légnek durvább lehelletétől is megóvott az édes anyai aggalom. Mit tegyen, ha elgondolja, mi lesz a’ kis gömbölyű karokból, mellyek azelőtt olly édesen kulcsolódtak öntudatlan szerelemmel nyaka körül, vagy simultak el arcza fölött? — mi a’vidám, nevető szemekből, mellyekbe ha tekintett, föltalálta az élet minden boldogságát? — mi a’ kis piros szájból, melly olly lágyan tapadt csókoló ajkaihoz? Mit tegyen, ha azt kell hinnie, hogy mind e’ drága szent szépségnek csak azért kelle születni, hogy a’ föld férgeinek legyen eledele, mik rövid idő alatt, tán mielőtt az enyészet hozzá merne nyúlni a’ gyöngéd tagokhoz, szájaikkal fölemésztik azokat ? Tán vigasztalja magát a’ gondolattal, hogy a’ természet változhatlan törvénye igy parancsolja azt, ’s hogy azon változtatnia nem lehet? Szép és megnyugtató vigasztalás !! Nem lázíthatná-e föl az embert e’ hatalom, nem törölhetne-e ki kebléből mindent, mi ott tűrni és lemondani bírná őt? Ti, kik nem tagadjátok, hogy isten van, miért tagadjátok azt, hogy halhatatlan lelket, és ennek számára egy szebb, jobb életet teremtett? Ha igy lenne, úgy nem imádni való isten, de átkozni való ördög teremtette volna az embert, hogy legyenek öntudatos lények , kikkel vad szeszélye és kénye szerint játszhassék. — Sokszor od’adnók életünket kedveseinkért, vagy más embertársainkért, föláldoznánk értük mindent, hogy boldoggá teltessük őket, vagy bánatjokat enyhíthessük. Mi teteti ezt velünk? legmagasztosabb, legdicsőbb birtoka az emberi kebelnek: a’ szeretet; ’s igy van-e szebb, mint az istent úgy képzelni, mint a’ legfőbb, legtökéletesb szeretetet, kinek egyedüli czélja minket egykor érdemeink szerint boldogítani? Nem legtermészetesebb , legvilágosabb okoskodás-e ez, melly fölülmúlja egyenes következtetéseivel a’ sok hamis tanokat, mellyeket alkotnak az emberek , hogy magukat szerencsétlenekké tegyék ; habár azt hiszik is, hogy a’ világ és mindenek fölött egyedül az ő birtokukban van a’ kulcs, melly fölnyitotta előttük a’jövőt, hol találtak: semmit.... Én hiszem , hogy isten a’szeretet, kitől jövünk és kihez egykor visszamegyünk, ha szívünkben őt mint szentséget megőriztük. És igy ö, a’ szeretet, teremthetne-e embert, hogy aztán el hagyja veszni, visszaesni a’ semmiségbe , honnan öt előhítta? Mégis vannak, kik ezt el nem ismerve, mások hitét is ledöntik hitetlenségökkel. Míg fiatal vagyok, mig minden pillanat új-új életet csepegtet belém , addig, ha nem ejt is kétségbe e’ hit, fölszólít, hogyha másért nem, daczból is ellentálljak kisórlő befolyásának, és élvekbe fojtsam a’rémeket, mellyeket szült,’s mellyek lerázhatatlanúl ragaszkodnak eszméletemhez. De ha majd agg leszek, ha fejem sötét förtei megfehéredtek, ha szívem melegítő tüze kialudt,’s én, miként sebesen futva elhagytak éveim, olly lassan vánszorogva távozom az élettől, nem bírva egyebet belőle, mint puszta emlékeimet! Mit tennék akkor, midőn minden pillanatban közelebb erezném a’ megsemmisülés sötét jövőjét ? kétségbeesve ragaszkodnám mégis inkább az élethez, ha nem várhatnék is tőle többé semmit, mi örömet nyújthatna; szebbnek találnám a’ napot, habár gyönge elhomályosult szemeim nem bírnák is el ragyogó fényét, mint amaz örök sötétséget lenn a’sírban, melly tői nem szabadítana, csak az enyészet. Illy eszméktől üldöz- tetve, csak egy órai fájdalom is iszonyúbb lenne, mint mennyit két életboldog- ságért elszenvednék. — Ti, kik magatok elűztétek lelketekből a’ boldogító hitet a’ jövő élet felől, hagyjátok azt meg másoknak; ha ölni akartok, öljetek inkább életet, mintsem ezt kiméivé, örökre elöljétek belőle a’ nyugalmat. Petőfin é.
