Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 34-es doboz

fÖOÖ. március 16., tedd.

PESTI HÍRLAP

osztrák politika, mert akik forradalmat csinálnak, azoknak tudniok kell, hogy a forradalom után hova menjenek. .

Március 15.

Március tizenötödike kezdi magára ölteni a történelmi perspektívát. Hangjában, méreteiben kezd komolyabbá, mélyebbé, bensőségesebbé válni. Az ilyen átalakulás nehezen megy. Tegnap, tegnapelőtt, néhány év előtt ez a szép ünnep nem volt más, mint egy lármás szavaló-nap, amelyen falakat hasogatott a hamis páthosz. Valami nagy disz- szonáncia csengett ki ez ünnep hangjai mögül. Mintha nem lett volna őszinte a lelkesedés, amely lármásan rajongott, mintha az ünneplők azt se tudták volna, mit ünnepinek.

így is volt valahogy. Az ilyen ünnepnapok jelentőségének megértéséhez hozzá kell nőni az embereknek. Az ilyen ünnepek eredendő dátumainak történelmi perspektívába kell jutni, hogy a tömeglélek tisztán emelkedjék föl hozzájuk. És ez a folyamat hosszú ideig tart. Sajnos, úgy szokott lenni, hogy minden nagy dátumot, amelyek a társadalmak, a nemzetek életében fordulatot, sorsváltozást jelentenek, elhomályosít a legközelebbi nemzedék felületes és főként hasznosító kultusza. Ä' nemzeti dátumokba belekapaszkodnak a hangos hazafiak, akik" üzletet csinálnak az ünnepből, a hazafiságból, a szájaskodók, akik a jelszó erejé- * nél és tömeghatásánál fogva jutnak maguk is előbbre. Ezek az exisztenciák járatják le magát ä hazafiságot, ha még a legtisztább forrásból táplálkozik is.

Jó ízlésű, ép érzésű emberek, akik tele vannak a nemzet és a hazaszeretet ideáljaival, meg- csömöröltek attól a szabad vásártól, amely igy folyt le márciusról-márciusra. Márciusok múltak el, szép, napfényes, tavaszi márciusok s az emberek olyan siváran, megértés nélkül, üres rivalgással ünnepelték valamennyit. De lassan-lassan mintha megtisztulna ez az őrült hangzavar. Mintha a tö- meglélek hozzáemelkednék e nap jelentőségéhez. A külsőségek már nem olyan hivalkodók, de az ünnep annál bensőségesebbnek tetszik. Az emberek kezdenek ráeszmélni, hogy e nap emlékének többel tartoznak, mint hamis páthoszu szavalással. Az idei márciuson már megnyilatkozott ez. Hiszen szavalni szavaltak ezúttal is eleget. Elhangzottak a szokvány-szavalások a Muzeum lépcsőjén, a Petöfi-szobor előtt és a színházakban is, de ezeknek hivatalos vagy szokásos formaságán mennyivel felülemelkedtek azok az intim, kedves és őszinte ünnepek, amelyek az iskolákban folytak le. Itt, a gyermeknevelés e házaiban már történelmi perspektívából nézik a nemzeti ünnepet s az az oktató, magyarázó és megértető kultusz, amely a fővárosi iskolákban a nemzeti ünnep őszinte és lelkes ünneplő seregévé avatta a legifjabb nemzedéket, biztositéka annak, hogy a későbbi márciusok már méltóbbak lesznek a negyvennyolcas márciushoz. Aki igazán lelkében akarja ünnepelni március nagy napját, az menjen ezentúl az iskolákba és megtanulja a nemes, bensőséges elmélyedést, az ilyen ünnep jelentőségének igazi átérzését.

Az egyetemi ifjúság ünnepe.

A budapesti főiskolák ifjúsága reggel 9 órakor gyülekezett az Egyetem-téren, ahonnan az Egyetemi Olvasókör pompás selyemzászlója alatt testületileg vonultak föl a Vigadóban rendezett matinéra. A Vigadó hatalmas nagyterme, valamint a karzatok ekkorára már zsúfolásig megteltek előkelő, diszes közönséggel. A zenekari nagy páholyban az öreg 48-as honvédek foglaltak helyet Borszéky Soma nyug. miniszteri tanácsos vezetése mellett. Tiz óra elmúlt, amikor a közönség áhita- tos figyelme közben az emelvényen megjelentek az egyetemi énekkar tagjai Hackl N. Alajos karnagy vezetése mellett.

A Hymnus elhangzása után Riedl Emil, a Műegyetemi Kör elnöke, mondott megnyitó beszédet, dicsőítve az ifjúságot, amelynek szine-java magyar és sohase lesz világpolgár.

Nagy tetszés kisérte a megnyitó beszédet, majd Jdrossy Jenő, a Kossu th-szövetség főtitkára, hazafias tűzzel elszavalta Petőfi Talpra magyar !- ját, utána pedig Kóczé Antal cigányprimás frenetikus tetszés mellett a Tavasz elmúlt kezdetű dalt, végül a Kossuth-nótát játszotta el zenekari kísérettel. Szűnni nem akaró tapsvihar kísérte Kóczé játékát, mely után Jászai Mari, a Nemzeti színház művésznője, lépett az emelvényre és a tőle megszokott művészettel Petőfinek több költeményét szavalta, majd a tapsviharra még több kurnc-dal elszaválásával kedveskedett a hálás közönségnek.

Az ünnepi beszédet Markos Olivér, a Joghallgatók Segítő Egyesületének elnöke tartotta ezután, nagy hatással, ezeket mondva többek közt:

A nemesen gondolkodó magyar ifjúság az

— Mimili . . . édes Mimili ... És most itt lakik . . .

— Itt. A második emeleten ... Az elsőn özvegy Kernemé lakik . . . Gondoltam, hogy el fog jönni . . . Ah, hallottam, hogy milyen jó, gondos apa . . . Hogy milyen nagyon szigorú . . . Tudtam ... És ma még olyan különöset éreztem is ... De hát jöjjön, én majd felvezetem.

A szép öreg úr ment mellette. Felét sem értette annak, amit beszélt, csak örült, hogy még a hangja sem változott. A keze remegett, amint a homlokát törülgette, a szíve tele volt névtelen, hangtalan érzésekkel. Ezek forrtak, zsibongtak, üdvözítették és gyötörték, de a gyatra emberi szón kívül nem volt semmi, amibe beleönthette volna.

Ekkor megerősödött odafönn a gordonkahang. Az előbb gyügyögött, panaszkodott, csókolgatott, most fölzendült. Tüzes, diadalmas hanggal emelkedett a zongora fölé, mely puha, lágy akkordokkal simult a forró hangok alá.

Az öreg úr szívét most már másodszor, de most már kegyetlenül ragadta meg az az érzés, melyet előbb a mosoly ébresztett fel.

— Várjon . . . Hallja . . . Hát nem ismeri? Az altató dal ... A mi dalunk, Mimili . . .

— Az,—• mondta csöndesen az asszony. — Most a lányom játszsza. Özvegy Kernemé.

Megint átsuhant arcán az az ördöngős mosoly, de letörölte a csipkés kendőjével.

— A kisebbik Mimili, aki csak két esztendős volt akkor . . .

Érezte, hogy egy kis hangsúly esett az utolsó szóba, tehát a többi szóval el akarta mosni és igen gyorsan beszélt:

— Ö későbben maradt özvegy, mint én. És.olyan hamar. Bizony, majdnem egyidősek

voltunk . . . Csak most, hat év előtt. Szintén szép nyugdíjjal, de ö is csak úgy, minden más nélkül ... Ö is zongorázik ... És a gordonkát . . . Hát azt bizony a maga fia játszsza . . .

Vállat vont, mintha azt mondta volna:

— Ki tehet róla? Én ugyan nem; teszek . . . Rontsa el, aki akarja ... De különben is: mi az isten csudájának kellene azt elrontani . . .

— Az altató dal, — mondta nagyon csöndesen az öreg úr

— Az. A cis-moll melodie . . .

Alapjában véve egyszerű, üres kis kompozíció volt. Valami német csinálta. Nem gondolt bele semmit és annak, aki játszotta, igazság szerint nem is volt kötelessége, valamit beleokoskodni. A német azt irta rá: Schlummer-Lied és az eljátszására sem adott más utasítást, mint azt, högy moderato cantabile véges-végig.

De hallgatott is a fiatalság valamikor a németre! Ez a darab nem egyféleképen, ha- nfem sokféleképen sikerűit.

Ha az ember este magára maradt és játszogatta a homályos szobában, azt billegtette ki, hogy valaki a karjában tartja az ö egyetlenét. Ringatja, gyógyítgatja, pihenteti és da- lolgat neki. Az egyetlen elalszik s akkor valaki csöndesen lecsókolja a szemét . . .

De ha az ember másodmagával játszotta — a német pedig tényleg duettnak szánta és ugyan, minek kötődjön az ember vele —- hát akkor abba a Cis-mollba, abba a moderato cantabilébe mindenféle veszedelem belekavarodott. Egyszer csak rést kapott a crescendo s jött utána a forte, jött a fortissimo is. Aztán a vehemento, majd a furioso és ez nyakát szegte az édes Cis-mollnak is. A zongora eldobta minden keresztjét s beleug__________________________________

ut

óbbi napokban egyhangú lelkesedéssel, egy szív-* vei, egy akarattal és méltóságteljes komolysággal foglalt állást a destruktív tendenciákkal szemben,

A márciusi ifjúságnak a példája kell, hogy a szemű ak előtt lebegjen ezentúl is és figyelmeztessen! arra, hog3r ehez az állásfoglalásunkhoz nemesatí szóval, hanem tettel, komoly munkával is hívek* nek kell maradnunk. Ettől a szent példától áthat* va, gyújtsunk tehát ma áldozati tüzet a nagy időit glóriás névtelenjeinek emlékére . . . Lobogjon ma* gasra a láng, szálljon ég felé a tűz . . . vonja ragyogó dicsfénynyel a márciusi hősök örökszéps emlékét, hirdesse minden időkre az ezeréves multi dicsőséges, szomorúan is lelkesítő történetét, fa« kadjon belőle áldás a haza munkás fiaira, szálljon: vele a Magyarok Istenéhez valamennyiünknek! szivbeli hő imája: „Áldd meg Uram, isten, ezt % sokat szenvedett nemzetet, add, hogy az unokáit méltók maradjanak az ősök dicsőséges emlékéhez!“

Tóth László, az Egyetemi Olvasókör irodalmi szakosztályának alelnöke, Váradi Antalnál} „Petőfi visszatér“ cimü költeményét szavalta el ezután nagy hatás mellett, majd Hornyik Janka, a Király-szinház művésznője, keltett nagy tetszést kurucdalaival, amelyeket a közöm kívánságára meg is kellett ismételnie. Ezután i lét az egyetemi énekkar száma következett. A Hackl karnagy vezetése alatt remekül összetanult kar ezúttal Lányi: Tavaszi dalát és Liszt: Csatadalát adta elő meglepő készültséggel. Kóczé Antal zenekari kísérettel Lavotta szerlmét játszotta a hallgatóság lelkes tetszése közben.

Dr Téglás Géza, a Sorompó Országos Iparvédő Liga elnöke, tartotta meg ezután ünnepi beszédét, melyben ezeket mondotta:

— Avassuk a tett ünnepévé március 15-iké< és a gazdasági sovinizmus először Kossuth Lajos által hangoztatott igéit terjeszszük az országban mindenütt, koncentráljuk minden erőnket egy egységes gazdasági közvélemény megteremtésére, becsüljük meg a magyar kéz munkáját, követeljük mindenütt a honi árut! Legyen vége annak a szégyenletes állapotúik, hogy március tizenötödikét külföldi szövetű ruhában, osztrák, nemzeti szinij? szalaggal ünnepeljük.

Ezután felolvasta Lakatos Miklós volt 48-aX Képviselőnek üdvözlő táviratát, melyet nagy éljenzéssel fogadott a közönség. A távirat igy hangzik;

„Hazafiul szeretettel üdvözlöm a szabadság napján ünneplő egyetemi ifjúságot. Legyetek méltó utódai a nagy múlt harcosainak. Szívvel, lélekkel veletek van ma a múlt nagy idők egyik még élő tanúja. Lakatos Miklós

Ezután ismét Jászai Mari lépett az emelvényre és a közönség lekes tetszése közben elszavalta a Szózatot, amelyet ezután az egyetemi ének*

•!!

___-1 ■ainn.-r^Ti-ira ■■■

r

ótt a C-dur közepébe. A gordonka recsegett, a szék csúszkált, a házi egér kiugrott a sarokból, ész nélkül iramodott az ajtó felé . . - A vége az lett, hogy kiestek a taktusból és ai darab összement. A gordonkát elvitte az ördög, a szék feldűlt, a zongora teteje lecsapódott, Erre aztán nyomban olyan nagy csendesség lett, hogy a megriadt egér szépen visz- szament a szekrény alá.

Odafönn az előbb a crescendo kezdődött és már a furioso felé jártak.

A szép öreg úr majd elolvadt, majd elszédült. Azok az emelkedő hangok leszedtek róla mindent és ő bizony beledanolt:

— Lá, ho, Iá. Lá-á . . .

A szemét lecsukta, hajladozott, a karját meggörbítette, a másik kezét fel-leemelgette, „gordonkázott“ . . . Vehemento, furioso, furioso végig, akár az egér kiugrasztásáig is ... És gordonkázna, ha az egész világ ellené jönne most. Ha a fejére borítanák a hatvan' esztendejét, lia a lányai elájulnának, a vejei megpukkadnának, ha a mutter görcsöt kapna, ha a fia kinevetné is . . .

A csöndes asszony szelíd, simogató mosolygással nézett le rá. A szeme megrebbent, az ajka megrándult. Ah. az asszonyok sem olyan öregek ám, amilyeneknek látszanak . . . Neki is az ujjába szállott a régi melódia, a1 kíséret, mely az emelkedő hangokba úgy lie- . lesimúlt, és apró rózsaszínű körmeivel szépen kikopogtatta a lépcsőház karfáján az akkordokat, lassan, egymás után.

Szép őszi délután volt . . . Váratlan] ajándék-nap. Az égen oszladoztak a fellegek és .egy forró sugár erősen lefűzött az utolsó fehér rózsára. ^

. Szabóné Nogáll Janka. í